A kékfestő munkafolyamatok közül az egyik legfontosabb az anyag mángorlása volt. Az ehhez használt eszköz - a középkori eredetű lójárgányos mángorló - a kékfestésben egészen a múlt század közepéig használatban volt, de napjainkra csupán néhány ilyen szerkezet maradt fenn. Ezek közül az egyik a pápai Kékfestő Múzeumban található, ráadásul a most felújított hatalmas eszköz egyedülálló az országban. A hat millió forintos felújítási munkálatokhoz és a Samu és a többi ló című kiállítás létrehozásához három kormányzati pályázat biztosított forrást, tudtuk meg Nagy L. István múzeumigazgatótól.

Dr. Csonka-Takács Eszter, a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság igazgatója a kiállítás megnyitóján elmondta, a kékfestés hagyománya 2015 óta szerepel a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékében. De van egy, az UNESCO-hoz benyújtott előterjesztése is az általa vezetett szervezetnek, "A kékfestő hagyomány Magyarországon" - címmel, melyben a pápai Kékfestő Múzeum is szerepel.

Csonka-Takács Eszter a kékfestés folyamatának komplexitásáról beszélt. Elmondta, hogy a folyamat 16. lépése volt a mángorlás, tehát előtte is rengeteg munkát igényelt, mire a fehér anyagból szép textil lett. - Az itt látható lóval hajtott mángorló tényleg kuriózum, hisz alig maradt néhány ilyen a világon. Legyenek büszkék arra, hogy Pápán ilyen szerkezet maradt fenn, s kívánom, hogy minél többen ellátogassanak ide, hogy megnézzék a kiállítást - fogalmazott az igazgató.

De vajon ki volt Samu? A kérdést Vörösné Sinkó Katalin Kluge-leszármazottnak, a kékfestő üzem utolsó működtetőjének az unokájának tettük fel. - Samu egy háborút megjárt szovjet ló volt, akit az orosz katonák hagytak hátra, mivel sebesült volt. Ágyuhúzó ló lehetett, mivel minden éles hangra nagyon érzékenyen reagált, a lába pedig csupa seb volt. Több lovunk is volt, az oroszok minden elvitték és itt hagyták nekünk a Samut. Nagyapám gyógyította meg és ő lett itt az utolsó ló a mángorlóban, egészen 1956-ig szolgált az üzemben - mondta el emlékeit az akkor hét éves Kluge-leszármazott - aki nagyon örül annak, hogy ilyen szépen felújították a régi mángorlót.

Vörösné Sinkó Katalin arról is mesélt, hogy dédapja már az 1900-as évek elején látta, hogy a kékfestő eljárás felett előbb-utóbb eljár majd az idő, ő építtette a Tapolcán túli épületrészt, ahová modern gépeket vásárolt. Az volt a célja, hogy egy modern textilgyárat hozzon létre, ám sajnálatos módon korán elhunyt, így nem tudta befejezni, amit elkezdett. Az egyre nehezebb helyzetbe kerülő gyár végül 1956-ban zárt be, a mángorlót azonban még évekig használták, a Pápa környéki takácsokat szolgálta ki.

És a többi ló? Nos, nem igazi állatokra utal a kiállítás címe, hanem arra, hogy a mángorlásra használt szakterminusok sorában sok -ló végződésű elnevezés van, mint például a mángorló, pámoló, locsoló, hoppoló, vasaló - innen jött a cím, mondta el a Kékfestő Múzeumban látogatható új állandó kiállítás kurátora, Reidmár Linda, a múzeum néprajzosa. A kiállítás gondozásában nagy szerepet játszott Hauber János, a múzeum restarátora is.

A mángorlás folyamata során a megmintázott, megfestett száraz textilvégek fényesítését, tömörítését - azaz mángorlását - végezték. A kék kelmét egy hatalmas láda, a mángorló szekrény alá helyezték, melynek alapja egy tükörsima felületű asztallap, amit gerendákból építettek. Erre néhol vaslemezeket erősítettek, másutt keményfa parkettát, vagy keménymészkő darabokat vágtak. Esztergályozott keményfahengerekre, görgőkre tekerték fel a végvásznat, a pámoló segítségével. Takaróruhával beburkolták és a mángorló végeihez épített erős bakra kibillentették a ládát, majd aláhelyezték az áruval teli hengert. Mintázás előtt 2-3-szor járatták a mángorlót, de a festés utáni keményítés 6-8-10 járatást igényelt. A lójárgányos mángorlóban a ló egyirányú körbejárása működtette a mángorló szekrényt, a simítógépet és a két göngyölítőt.