Mózes és az ő története az egész világon közismert, az őt megillető tisztelet és csodálat sok generáción és kultúrán átnyúlik. Aki ismer, az tudja, hogy én Mózest tartom a világ egyik legnagyobb szabadsághősének; azt a Mózest, aki azonosította magát népének szenvedéseivel, könyörületesen megértve szükségleteiket, erőtlenségeiket és gyengeségeiket.

„...inkább választván az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét...” – áll Pál apostol Zsidókhoz írt levelének 11. részében (Zsid 11,24–25). Volt bátorsága az elnyomottakkal közösséget vállalni, cselekedni, belevágni egy semmiképpen sem kockázatmentes feladatba. Tudta, hogy erős szíve, az Örökkévaló iránti szeretete, és nem utolsó sorban emberszeretete célhoz vezeti. „…mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.” (Zsid 11,27)

Tavaly napvilágot látott kis tanulmány-füzetkémben, a „Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott…” – „Próféták s költők dühe oly rokon...” címűben őt helyeztem a középpontba, róla gondolkodtam. Ebből az alábbi kis részlet:

Életem legelső, kézbevett Bibliája gyermekkoromban az az eredetileg 1900-ban napvilágot látott Hock János-féle reprint, zsebrevágható Képes Biblia volt, melyben mintegy ötven, színes illusztráción keresztül lehetett megismerkedni az Ó- és Újszövetség cselekményeivel, szereplőivel. A képek közül máig előttem van a törvénytáblákat átvevő Mózesé. A pápai bencés templom rokokó szószékén is szinte ugyanolyan stílusú kis Mózes-alakot pillantottam meg először gyerekként – talán azért is rögzült annyira.

Később aztán a diafilmeken, a művészeti albumokon keresztül még több remekművet megismerve köszöntek vissza számomra a zsidó nép legnagyobb prófétájának elképzelt vonásai Michelangelótól Rembrandton, José de Riberán át Barlachig, vagy hogy magyarokat is említsek: Aba-Novák Vilmos, Kass János, Szalay Lajos, Szántó Piroska nagyszerű rajzaira, grafikáira gondolva.

Pár esztendeje kivételes ajándékkal lepett meg egy kedves ismerősöm olaszországi útjáról. Michelangelo Buonarroti egyik legklasszikusabb alkotásának, a római San Pietro in Vincoli templomban található Mózes-szobrának kicsinyített másával. Ezt figyelve gyakran elgondolkodom annak az óriási igazság- és szabadságszerető pátriárkának a máig ható példáján. Talán kicsit úgyis átérezve, mint közel száztíz esztendővel ezelőtt – 1913 szeptemberében – az eredeti előtt állva egy Freud nevű ember is, aki rendkívül érdekes, utolsó nagy munkáját Mózesnek szentelte, hogy kutassa, vizsgálja annak kilétét és képességeit. E kapcsán lett még kedves olvasmányom, gondolatmélyítő forrásom jeles magyar művészettörténészünk, a Széchenyi-nagydíjas dr. Dávid Katalin 2006-os Mózese is. Manapság pedig – közelítve születésének bicentenáriumához – a magyar drámaköltészet kimagasló személyiségének, Madách Imrének Mózese is magával ragad.

A zsidók számára a négyszáz évnyi fogság után a „félelmetes tetteket” végrehajtó, a fáraói zsarnokságtól megszabadító-kiszabadító, nemzet- és vallásalapító, törvényhozó, világtörténelmi jelentőségű Mózes alakja Michelangelo előtt és után bizony sokakat megihletett. Isten kiválasztottjának vezetésével az a négy évtizeden át tartó fölszabadító cselekmény – mely nemzetté kovácsolta azt a hárommilliós népet – minden túlzás nélkül a szabadság egyetemes szimbólumává vált.

A képzőművészeken túl kiváltképp a poétáknak lett ihlető a próféta, valamint az „exodus”. Elég csak a mi Petőfi Sándorunkat felidézni 1848 decemberéből, a Vesztett csaták, csufos futások!-ból. Izrael kivonulását fordította át szabatos párhuzammal a magyarság sorsára, buzdítással kitartásra, átérezve és átéreztetve, hogy a hosszas történelmi időfolyam alatt annyi fájdalom és szenvedés a zsidóságon kívül talán csak a magyarságnak jutott ki: „Induljatok / Százezerével, miljomával / A szolgaság Egyiptomábol / A szabadsági Kánaánba, / Mint Mózses népe hajdanába! / Nekik volt, van nekünk is istenünk, / Ő fog vezetni tűzoszlop képében, / S az ellenség kiomló vére lészen / A vörös tenger, melyen átmegyünk!”

Ugyanez a kép elevenedik meg A XIX. század költőiben, 1847 januárjában: „Pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott, / S követte, melyet isten külde / Vezérül, a lángoszlopot. / Ujabb időkben isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé.”

De Petőfi kortársát, barátját, Arany Jánost is illik idézni 1848-ból: „Él-e még az Isten – az az Isten él-e, / Ki e dús Kanaán országba vezérle / Mint Izráelt hajdan, / Hozván őseinket füstnek fellegében, / Égre felpirosló tűz-oszlop képében, / Véres viadalban?… Él-e még az Isten, ki erős karjával / Megtartott, megőrzött ezer éven által / Egész mostanáig? / Ki annyi veszély közt nem hagyá elveszni, / Töröknek, tatárnak martalékul esni / Árpád unokáit?” (Arany János: Él-e még az Isten? /1848/)

Petőfi Sándort az istenhit kérdései mindvégig foglalkoztatták (az istenhit és a vallásosság nem egyenlő egymással – jegyzem meg), Bibliát forgató ember volt. „Barátom, erre a könyvre a költőnek legnagyobb szüksége van” – jelentette ki egyik cimborájának, miközben az álmából, az éjszaka közepén ébredezve, a köpönyegébe burkolózó, az asztal fölé hajoló, a Szentírást gyertyafénynél olvasó költőt megpillantotta és kérdőre vonta. Nem hiába született oly sok bibliai, főleg ószövetségi hasonlattal bíró költeménye; a népvezető Mózes szerepét pedig – mint az előbbiekben is olvashattuk – előszeretettel emelte ki.

„Ujabb időkben isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé.” – Magyarország históriájában mindig sajátos módon fonódott össze a történelem és a költészet. Petőfi szerint „ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék”. A múlt magyar költőinek elszánt feladata volt vezetni a népet és segíteni uralomra jutni. Poézisével Petőfink ezt pártolta, a közösséget, a hazát, a haladást szolgálta. Ahogy Mózesnek kötelessége volt minden nehézségen keresztül kitartani a népe mellett, ugyanúgy a költők is kötelességnek éreztek elöl járni, kitartani mellette jóban-rosszban. Egy évszázaddal Petőfi után Nagy László sem véletlenül fogalmazott ekképp:

„Költészetünkben kezdet óta láthatjuk a költői felelősséget a haza, a nép iránt. Említem Janus Pannoniust, Balassit, Zrínyit, később Csokonait, Petőfit, Aranyt, Ady Endrét, József Attilát, Illyést és még tovább. Hozzájuk menekültem abban az időben. Ők támogattak engem. Írtam is egy versben: »Poéták, csodanyelvek, ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.« Mindig ehhez a hagyományhoz ragaszkodtam, tudván, hogy legtöbbször nem voltak jó politikusaink. Mint költő érzem a felelősséget, a költő nem menekülhet, amit egyszer rosszul csinált, az nem egyéni dolog, nem lehet azt mondani: tévedtem. A költő nem tévedhet… Nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk, főleg humanisták: továbbra is a jobb emberi sors harcosai, partizánjai, titkos ügyvédjei legyünk. A reményt nem szabad föladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiákból, katasztrófákból csak a remény segít kilépnünk, léphetnek ki a tömegek, akik sújtva vannak…”

A nemrégiben elhunyt Szőcs Géza erdélyi magyar költő Márai Sándor nyomán így gondolkodott: „Azt, hogy ebből a legelőből haza lett, a költőknek köszönhetjük, akik sok évszázadon keresztül gazdagították emóciókkal, szimbólumokkal, üzenetekkel, tartalmakkal, olykor saját vérükkel ezt a legelőt, és így jutottunk el oda, hogy ma azt mondhatjuk erről a legelőről: ez a haza, ez a szülőföld… A költőkre óriási szerep hárul, újrafogalmazzák világképünket…” Ezt érezte feladatának Petőfi is. Nem felelőtlenül írta Pápán 1842 novemberében: „Aut Caesar, aut nihil!” = „Vagy Caesar, vagy semmi (senki)!”

Kerecsényi Dezső irodalomtörténész egyaránt úgy vélte: „Igaz a felismerés, amely szerint irodalmunknak van történelemhordozó, történelmünket kifejező szerepe is: »költőkből, nem a tudományból tanuljuk a történelmet«.”

„Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, / s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg / eljön az ország, amit igért amaz ifju tanítvány, / rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat. / Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra, / már születőben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, – / kérdém? lásd az az ország. Útrakelünk, gyere gyüjtsük / össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már…” – olvashatjuk Radnóti Miklós Nyolcadik eclogájában.

„Próféták s költők dühe oly rokon…” – „A semmiféle hivatallal és hatalommal nem rendelkező, sőt, a hatalommal kifejezetten szembenálló, valóságos ellenzéki szerepet betöltő próféták (a szellem független, szabadon lebegő emberei) eléggé »kellemetlen« emberek voltak, hiszen akkor is Isten igazságát hirdették, amikor az nem nagyon tetszett a népnek vagy a királyoknak. Izráel egyik bűne gyakran éppen az volt, hogy a hamis prófétákra hallgattak, azokra, akik csupa szépet és jót mondtak, az igaz prófétákat pedig megvetették. Ám haláluk után több száz évvel, amikor világossá vált, hogy az adott személy nem afféle izgága alak volt, hanem Isten valódi küldötte, mert minden úgy lett, ahogyan Isten általa megmondta, nos, akkor már nagyon tisztelték őket…” – írta Miklya Luzsányi Mónika és Miklya Zsolt Próféták és tanítványok című cikkükben a Reformátusok Lapja 2019. augusztus 4-i számában.

Az Örökkévaló tehát Mózest jelölte ki arra, hogy kivezesse a zsidókat az egyiptomiak rabigájából, ahol addig rabszolgaként éltek és dolgoztak. Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert, így keltek át Ázsiába. Amikor Egyiptom és Kánaán határához, a Sínai-hegyhez értek, felment a hegyre, hogy lehozza onnan Isten Tízparancsolatát. Azonban olyan sokáig volt távol, hogy a nép már meg is feledkezett róla; aranyból készítettek egy borjúszobrot, hogy istenként bálványolják azt. Büntetésül azt szabta ki rájuk Isten, hogy addig nem juthatnak el Kánaánba, amíg egyetlen ember él azok közül, akik elfeledték őt. Negyven évig vándoroltak a pusztában – egy olyan úton, amelynek legfeljebb két évig kellett volna tartania –, míg végül már csak Mózes élt a bűnösök közül. Ekkor Isten ígéretéhez híven megmutatta a népnek a „tejjel és mézzel folyó” országba vezető irányt, egy lángoszlopot küldött nekik, ezt követve jutottak el az Ígéret Földjére.

A kiskunokhoz intézett levelében a következőképpen hányta szemükre kislelkűségüket Petőfi: „A zsidók hajdan Mózes idejében az isten helyett egy aranyborjut imádtak, de ti még lejjebb sülyedtetek – ti egy ólomszamarat imádtatok.”

Amikor Mózes lejött a Sínai-hegyről, és látta bálványimádásba merülő, aranyborjút körbetáncoló népét, mérhetetlenül dühös lett. A Bibliából ismeretes, hogy a komoly műveltségű Mózes igencsak lobbanékony, hirtelen haragú volt. Hasonlóan Petőfink is: „Ki néha magával / Nem bírt, kinek ez / Volt a neve egykor / Mindenkinek ajkán: / Haragos Petőfi! / Mily aggalom ez, mily / Hiábavaló! / Nem hagyhat el engem / Nemes indulatom, / Az ifju-harag; / Nem apad ki szivembül / E zuhatagos / Vad bérci patak, / S nem fog kiapadni.” – vallott 1847 decemberében, A haraghoz című költeményében.

A Könyvek Könyve felhívja a figyelmet arra, hogyha valaki szabadjára engedi a haragját, az neki is, és a környezetének is ártalmas (Péld 29,22). Viszont lehetnek olyan helyzetek, amikor jogosan haragszik az ember, azonban a Biblia figyelmeztet, hogy akire az jellemző, hogy nem tudja féken tartani a haragját, az nem fog megmenekülni (Gal 5,19–21). A harag nem minden esetben bűn, van olyan fajtája is, amelyet kifejezetten jóváhagy a Biblia; ez gyakran „jogos felháborodásként” emlegethető. Isten is haragra gerjed olykor (Zsolt 7,7; Mk 3,5), és a hívőket is felszólítja a haragra (Ef 4,26). Az Újszövetség két szóval fejezi ki a haragot: az egyik szó szenvedélyt és energiát, a másik pedig dühöngést és forrongást jelent. A Biblia szerint a harag egyfajta Istentől jövő energia, amely a problémamegoldást hivatott elősegíteni. A harag akkor válik bűnné, amikor önző indítékokból ered (Jak 1,20), elferdíti Isten célját (1Kor 10,31), vagy amikor állandósul az ember életében (Ef 4,26–27).

A múlt századi híres-neves neurológus, Sigmund Freud szerint Michelangelo Mózes-szobrán a harag, a düh jelein túl a magasabb cél érdekében az érzelmeken való erővétel látszik: Mózes uralkodik magán, kezével nyugtatóan beletúr szakállába, és a lecsúszó táblákat igyekszik megfogni, magához szorítani. Freud Michelangelo Mózese című tanulmányában olvashatjuk:

„Ez a Mózes nem lehet a haragja gerjedelmében ábrázolt azon férfi, aki a Szinai-hegyről lejövet a hitétől elpártolni látja népét, és aki ezért a szent táblákat összezúzza… Az emberiség egy szenvedélyes vezérének képmását alkotta meg, aki a törvényhozó isteni feladatának tudatával az emberek oktalan ellenállásába ütközik. A cselekvés emberének jellemzésére nem volt más eszköze, mint az akarat energiájának szemléltetése, s ez a látszólagos nyugalmat átható mozgalmasság megjelenítése révén vált lehetségessé, úgy, ahogyan ez a fej elfordulásában, az izmok megfeszülésében, a bal láb helyzetében megnyilatkozik… Nem történelmi képet alkotott Michelangelo, hanem a legyőzhetetlen, az ellene szegülő világot megfékező energia karaktertípusát teremtette meg, amely formába önti a Biblia adta jellemvonásokat éppúgy, mint az ő saját belső élményeit, Gyula pápa személyiségének a reá gyakorolt hatását, és azt hiszem, a savonarolai harcos konokságot is… Az összetört táblák motívumát Michelangelo átdolgozta, nem engedte, hogy Mózes haragja összetörje őket, hanem midőn e harag azzal fenyegetett, hogy a táblák összetörnek, a művész lecsillapította vagy legalábbis megakasztotta a cselekvés útján. Ezzel valami újat, valami emberfelettit öntött a Mózes-alakba, s a hatalmas testtömeg és a figura erőtől duzzadó izomzata csupán testi kifejező eszközévé lett az ember számára lehetséges legmagasabb pszichikai teljesítménynek, annak, hogy egy rendeltetés szolgálatában és megbízatásában, amelynek az életét szentelte, képes úrrá lenni saját szenvedélyén…”

Dr. Döme László pszichiáter főorvos Sigmund Freud, a pszichoanalízis felfedezője és a zsidó kisebbségi lét a Habsburg Monarchiában című tanulmányában írta:

„A zsidó népet történelme során először Mózes szabadította meg, és Freud egész életében nagy csodálattal adózott Mózesnak, mi több, (…) részben azonosult is Mózessel, a zsidó pátriárkával, és ezt saját maga is elismerte. Már egyik legelső római útján bűvöletébe esett Michelangelo Mózes szobrának, és sokszor meglátogatta azt, sőt cikket is írt róla. (Egyike ez az anonim Freud-írásoknak.) A Michelangelo Mózese című tanulmány 1914-ben keletkezett. Ebben Freud úgy interpretálja Michelangelo művészi szándékát, hogy abban az állapotában kívánta ábrázolni Mózest, amikor a próféta a magasabb cél érdekében, óriási – és sikeres – erőfeszítéssel önmagát győzi le. (Mózes ugyanis a zsidók viselkedésén haragra gyúlva odáig jut, hogy az Istentől rábízott kőtáblákat csaknem földhöz vágja, de idejében megfékezi magát.) Freud szerint Michelangelo azért ezt a beállítást választotta, mert a szobrot II. Gyula pápa sírjára készítette. Erről egyébként így ír: »Számos oldalról elhangzott utalások egyöntetűen amellett szólnak, hogy ezek a motívumok a pápa karakterében és a művésznek a pápához való viszonyában keresendők. II. Gyula Michelangelóhoz hasonlóan hatalmasat akart létrehozni. A cselekvés embere volt, célja ismeretes, Itália egyesítésére törekedett, a pápaság uralma alatt. Ami csak több évszázaddal később, más hatalmak együttműködése révén sikerült, azt ő egyedül akarta elérni, magányosan, a neki adatott élet és hatalom arasznyi ideje alatt, türelmetlenül és erőszakos eszközökkel. Jól tudta, miként értékelje Michelangelót, akit önmagához hasonlatosnak érzett, de sok szenvedést okozott neki indulatosságával és kíméletlenségével. A művész tudatában volt saját, törekvéseiben hasonlóan heves indulatosságának, és mint a dolgok mélyére látó, megsejthette a sikertelenséget, amelyre mindketten kárhoztatva voltak. Így helyezte el Mózesét a pápa emlékművén, nem minden szemrehányás nélkül az elhunyt iránt; és intelmül önmagának is, a saját természete fölé emelkedve e kritikával.«” (A Freud-Mózes téma kapcsán elolvasásra ajánlom Yosef Hayim Yerushalmi érdekes írását, A negyedik megaláztatás címűt; az interneten megtalálható.)

Michelangelo alkotásának, hazai művészeink munkáinak, akár az elején említett pápai, bencés templomi szobrocskának a kezei közül elmaradhatatlanok a törvénytáblák, rajtuk az örök és megváltoztathatatlan, mélyen bevésett Törvényekkel. (Nem mintha előtte nem lettek volna már erkölcsi törvények; a Mindenható Törvényei öröktől fogva léteznek, és az élet alapjai. Már a törvényadás előtt négy évszázaddal élt Ábrahámról mondta Isten, hogy „megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet.” /1Móz 26,5/. Mózes idejében azért vált szükségessé a Törvények írásos rögzítése, mert a szájhagyomány már nem őrizte meg híven a teremtéstől fogva adott isteni parancsolatokat.) Törvények Jákob fiainak, a világ emberiségének, melyeket társadalmunk, kereszténységünk számtalanszor súlyosan megcsorbított. A XX. és a jelen század embere különösen.

Ha Mózes és más próféták kárhoztatták népüket és az őket vezetőket, az főként abból adódott, hogy azok megcsúfolták a Törvényeket, azt képzelve, hogy földi kiskirályok az örök, isteni szabályok fölé emelkedhetnek. Mózes alakjának legfőbb üzenete tehát, hogy Isten Törvényét magasra kell emelni, tekintélyét meg kell védeni, hogy megmaradjon az istenismeret az emberek között, hogy a népek megtisztítva lelküket, dobják ki a bálványokat, hogy „perc-emberkék” helyett az élő Istent szolgálják...

(Szöveg-forrás: Kerecsényi Zoltán: „Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott…” /Petőfi Sándor/ – „Próféták s költők dühe oly rokon...” /Radnóti Miklós/.
Pápai Petőfi Városbarát Egylet, Pápa, 2022.,
Fotók: Kerecsényi Zoltán, Pápa, 2023. augusztus 31.)