2021. szeptemberi, történeti-irodalmi-művészeti félóránk keretében egyletünk (PVE) már megemlékezett Gárdonyi Gézáról Pápán*, de most, ezen idei, 2023. évi kerek jubileuma kapcsán is illik felidézni őt környékbeli, járásbeli kötődései révén.

Gárdonyi Géza az 1880-as években a Pápa közeli Devecserben és Dabronyban volt kántortanító, mialatt rendszeresen publikált például a Pápai Lapok, a Néptanítók Lapja, a Dunántúl című újságokban is. Nem egy művét devecseri, dabronyi tapasztalatai és emlékei ihlették.

„Gárdonyi Géza kisregénye, A lámpás 1894-ben jelent meg először. Személyes vallomás ez a könyv önnön pedagógiai és emberi küzdelmeiről, a korabeli hatalmakkal és hatalmasságokkal vívott harcáról. Arról a harcról, melyet azért vívott, hogy az egyszerű nép számára fényt sugározhasson, hogy lámpás lehessen. Kovács Ágoston néptanító ötven esztendeig tartó szolgálatának ideje alatt minden erejével harcol az ismételten rákényszerített ,véka alá tett gyertya’ szerep ellen, s megpróbálja legalább a gondjaira bízott maroknyi ember, tanítványok és szülők életét a maga szerény fénykörébe vonni… Számomra ez a könyv nem elsősorban a templom és az iskola minden esélyegyenlőség nélküli küzdelmének regénye. Sokkal inkább kemény hangú vallomás arról, hogy mifelénk a világítás veszedelmes mesterség volt minden időben. … Egy bizonyos: ha rajtam múlna, minden oktatásügyi vezetőt A lámpás egy példányával fölszerelve engednék csak hivatalba lépni, hogy látva lássa, hány lelket károsít meg, ha a magukat világításra szánók egyre gyérülő, egyre inkább a megbecsülés szélére szoruló táborától megvonja a világítás elemi jogát…” (Petrőczi Éva)

A máig ismert, népszerű Fel, nagy örömre, ma született… kezdetű, gyönyörű, karácsonyi énekünk szövegét s zenéjét is devecseri időszaka alatt szerezte Gárdonyi Géza.**

Idén éppen 50 éve, 1973 óta áll devecseri mellszobra, Konyorcsik János (1926–2010) Munkácsy Mihály-díjas szobrász- és éremművész, pedagógus alkotása az író nevét viselő általános iskola előtt. Viszont számomra a legkedvesebb az az 1936-ban készült – a 60 esztendeje elhunyt Vörös János (1897–1963) szegényparaszti származású szobrászművész keze munkáját dicsérő – dombormű, mely az iskolaépület homlokzati falának mélyedésében található. Az immár zöld patinás bronzábrázoláson a kántortanító Gárdonyit láthatjuk, amint egy, az iskolába, az édesanyja kíséretében érkező, félénk kisgyermeket fogad.

Egyébként 2002 óta a Fel, nagy örömre, ma született… keletkezésének emlékét is tábla hirdeti a Devecser városi Páduai Szent Antal római katolikus plébániatemplom főbejáratánál.

Gárdonyi (Ziegler) Géza
(Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.)

Gárdonyi Géza 1882. szeptember 5-től 1883. december 26-ig volt a devecseri római katolikus iskola tanítója. Az iskola főtanítója, Tima Lajos hűvösen fogadta a kopott ruhájú, félszeg fiatalembert. Hermin leánya számára nem ilyen férjet képzelt el.

Fizetésének elmaradozása, személyének mellőzése 1882. október 4-én keserű kifakadásra késztette naplójában az emberek és a világ ellen: „Ifjú vagyok, s máris vannak perceim, melyben megutálom a világot… A mai világban csak az Én az úr, ennek a rabja mindenki. (…) Ezért áldozza fel a barátságot, embertársai érdekeit mindenki…”

Elkeseredéséből, búskomorságából regényírás szándékával igyekezett feloldódást keresni, de Devecserben egyetlen irodalmi sikere a Füstölő tréfás lap 1883. január 1., 2., 3. számaiban megjelent, irodalmilag kevésbé értékes novellája. Kántor igazgatója és zenei érdeklődésű káplánja biztatására még egyházi énekeket is szerzett. Feltűnő sikerrel maradt fenn ezek közül mind a mai napig a Fel, nagy örömre, ma született… kezdetű karácsonyi éneke. Borús napjainak legkeserűbbjeit a Hosszúhajú veszedelem, valamint a Zivatar Pékéknél című műveiben rajzolta meg. A devecseri pék leánya, Gergelyi Katalin emléke ihlette meg. Gárdonyi (akkor még Ziegler Géza) a megismerkedés és a vonzalom kifejlődését részletesen leírta naplójában (1883. januártól júliusig). „Ez volt az egyetlen igazán lelki szerelmem. Nem is lesz több, tudom.” (Napló, 1883. július 9.) – jajdult fel feledésre vágyón és tűzbe vetette a Katicától visszakapott kötetnyi versét.

A Gergelyiéknél hallott történetet dolgozta fel A zászló átmarad című novellájában, és Devecserben írta a Zolika orra című regényét is. Kísérletei ekkor még nem értek irodalmi sikerré; kilátástalanságai, elkeseredettségei kis híján a ferences rendbe sodorták. 1884. január 4-én az 1883. december 26-án megejtett választás alapján kinevezték a sárvári római katolikus iskolába.

Aztán a német származású magyar írónak éppen magyarsága, patrióta népművelő szellemisége végett kellett kellemetlen búcsút vennie Sárvártól is. Az iskolai évzáró ünnepélyen a Gotterhaltét kellett játszania orgonán. Parancs volt, megtette, és a közönség is felállva énekelte a császárhimnuszt. Az utolsó akkordnál azonban egy hirtelen futammal átcsapott a „Jaj, de huncut a német” dallamára (országosan ismert osztrákgyűlölő dal volt), amit növendékei derűs hangulatban énekeltek. Sárvárott nem maradhatott tovább, és 1884. szeptember 6-án kelt okiratában Kovács Zsigmond veszprémi püspök kinevezte dabronyi kántortanítónak.

Muraközy József dabronyi plébános és iskolaigazgató október 5-én kelt soraival be is iktatta. A tanítói pálya legmagasabb lépcsőfokára jutásakor magához vette édesanyját és öccsét, Árpádot, aki ekkor még tanult. Hamarosan a Vasmegyei Lapok munkatársává is vált, szorgalmasan írt, nyelvkönyvekből németül és franciául tanult, német, illetve francia folyóiratokat járatott. Ennek az időnek a terméke a január 1. lapszámban megjelent Találkozás a csatatéren című elbeszélése.

A megélhetési gondok ekkor sem kerülték el, a hiányosan befolyt párbér*** nem sokat segített anyagi helyzetükön. Önbizalmát az is csorbította, hogy a református papék kikosarazták. Szomorúságában a devecseri Gergelyi Kató emlékéhez fordult vigasztalásért, így született meg a Katicám című, elégikus hangulatú verse. Depressziójában csak a toll maradt az egyetlen menedéke, és szerencsére nem eredménytelen bátorítója, mert egymás után jelent meg a Dunántúl hasábjain két írása, a Károly tragédiája és az Emlékezés című poémája. Mindjobban meggyőződött arról, hogy írásra hivatott:

„Hiszem, nem lenne henye ember belőlem, és talán jobban használhatnék a társadalomnak, mint így, ebben a kényszerű hivatalban.” (Naplója, 1885. április 27.)

Hellyel-közzel a Pápai Lapoknak is küldött írásaiból, a Néptanítók Lapja is közölt tőle, de a Dunántúl mind rendszeresebben mutatta be zsengéit. Az 1885-ös országos kiállításon találkozott Budapestre érkezett dabronyi földijeivel, és „köteles figyelemből” vezette a „csizmás érdeklődőket”. A falu és a város „távolsága”, a paraszt sajátos gondolkodásmódja, viselkedése segítette megtalálni későbbi alakjait. Ekkori írásaiban már ráismerni a későbbi sajátos Gárdonyi-humorra. A siker azonban még ekkortájt sem segített financiális problémáin, és a nélkülözés csak növelte adósságát felettesénél, Muraközy tisztelendőnél, aki végülis hozzáadta tizenhat éves („állítólagos”) unokahúgát, Molnár (Csányi) Máriát feleségül. A plébános maga eskette őket Győrött, 1885. október 29-én. Adósságai elengedésén kívül szinte jelentéktelen összegű támogatást kapott a gazdag családtól. Felesége pedig „se termetre, se lélekre” nem volt hozzávaló, ezért a frigynek kisvártatva válás lett a vége (ellenben négy közös gyermekük született). A néhai jeles egyházi író, piarista tanár, költő – az idén szintén kerek hat évtizede halott – Sík Sándor (1889–1963) írta: „A válás lehetetlen, az együttlét meg irtóztató. És Gárdonyi emberkerülő remetehajlama még jobban erőt vesz rajta… A házasságot ördögi intézménynek, az egész emberi életet értelmetlen, keserű bohózatnak nézi…”

Szerencsétlen házasságát későbbi regényében, A lámpásban idézte fel (1894). Dabronyban tovább nem maradhatott, de Győrben, a Hazánk folyóirat szerkesztőségében – ahol Petőfi Sándor is járt a lap alapítása évében, 1848-ban – szívesen fogadták belső munkatársként a tanítói pályától végleg elbúcsúzott Gárdonyit, 1885. október 15-én.

Gárdonyi Géza egyik legjelentősebb kötetének – a 125 éve, 1898-ban megjelent –, Az én falumnak (az elbeszélés-gyűjtemény alcíme: Egy tanító feljegyzései márciustól decemberig) a megírásában is fontos szerepet játszottak a dabronyi emlékek. A könyv „én falum”-ja voltaképpen Devecser, Sárvár és Dabrony „egyetlen” faluja, de néhány jellegzetes mozzanatából visszakövetkeztethetők a dabronyi emlékek. Feltehetően itt ihletődött az író a Bűntárgyalás, a Tanácskérés, A nagy eff és a Roráté című novellák megírására. (Egy-két személynév is ide vezethet bennünket, pl. Istenes stb.)

Írta-összeállította:

Kerecsényi Zoltán,
a pápai Petőfi Városbarát Egylet (PVE)
ügyvivője

Devecser–Pápa, 2023. szeptember 16–17.

(Fotók forrása: archív, Kerecsényi Zoltán, PVE)

Felhasznált irodalom:

Harmath István – Katsányi Sándor: Veszprém megye irodalmi hagyományai.
Veszprém Megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztálya, Veszprém, 1984.

*https://infopapa.hu/hirek/olvas/torteneti-irodalmi-muveszeti-felora-2021-09-14-091957 (Letöltés ideje: 2023. szeptember 17.)

**Fel, nagy örömre, ma született… – Cseh Tamás (1943–2009): https://www.youtube.com/watch?v=R5Un1If5Uuk (Letöltés ideje: 2023. szeptember 17.)

***Párbér. – A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából. = https://hu.wikipedia.org/wiki/Párbér (Letöltés ideje: 2023. szeptember 17.)

Gárdonyi Géza: Boldogság keresése

Boldogok akarunk lenni. Ez minden törekvésünk.

De mi a boldogság?

A testi embernek testi jóérzések: rakott tál, telt kancsó, heverés, állatgyilkolás, kártya, no meg a pénz, amely ezeknek a meg nem szűnését biztosítja.

A lelki ember tudja már, hogy ezek illékony javak; van ezeknél különb, tartósabb. Ő már a salaktalan jóra tör, olyan javakra, amely után nem marad keserű szájíz, amelyeket nem követ levertség, bánat, üresség érzete.

A lelki ember keres, kutat, fölszereli magát tudásokkal, s el-elgondolkodik:

– Ki vagyok?
– Mi vagyok?
– Hol vagyok?
– Miért élek?
– Meddig élek?
– Hol van az igazi jó?
– Mi az?

Értelmi utakon keresi a boldogságot.

(Szöveg-forrás:
Gárdonyi Géza: A nyugalom édes kenyerén – Füveskönyv.
Allegro Könyvek, Budapest, 2017. 218. p.)

Devecser, Páduai Szent Antal-templom – részlet. (Fotó: Kerecsényi Zoltán)