A Biblia a világ kulturális örökségének fontos része, az emberi kultúrkincs része, amely a világtörténelem, s a művészetek megértéséhez is nélkülözhetetlen, éppen ezért hasznos, ha mindenki megismeri. Ismeretében lehet csak megérteni a róla szóló, és a belőle merítő műalkotásokat. Sok ilyen műalkotás veszi körül az embert, s nem kell ehhez feltétlenül távoli helyek múzeumait felkeresni, elég csak lokálisan nyitott szemmel járni.

A régi idők piktorainak hálás témája volt Ábrám (később már Ábrahám /1Móz 17,5/) és Melkhisédek találkozása. Talán az egyik legismertebb-leghíresebb ilyen alkotás a 17. századi flamand festészet egységes arculatának megteremtőjétől, Sir Peter Paul Rubenstől való. Rubens 395 esztendeje, 1626-ban festette meg e témájú alkotását.

(Az illusztráció forrása: The National Gallery of Art – Washington, Egyesült Államok – www.nga.gov, letöltés ideje: 2021. augusztus 16.)

E sorok írója is egy ilyen kompozícióval „találkozott” életében először; no, nem a nagy Rubens, hanem az idén 225 éve elhunyt legjelentősebb hazai barokk freskófestő, Franz Anton Maulbertsch művével, ugyanis anno ezen, az ősatya és a „pap-király” találkozását bemutató freskó alatt részesült a keresztség szentségében; majd rá egy szűk évtizeddel később, iskolásként, számtalanszor e freskó alatt készült a ministránsi szolgálatra. Kedves-kedvenc műalkotás ez a számomra, mint ahogyan erről már pár esztendeje egy kiselőadás keretében is vallottam. S mindig szimpatikus volt a számomra ennek az emberközeli pátriárkának az alakja is. Mint ahogyan a négy esztendeje elhunyt jeles kálvinista lelkipásztor, Herczeg Pál írja: „…a Biblia nem csinál Ábrahámból emberfeletti vagy éppenséggel félisteni alakot. Ábrahám ember, tele van emberi gyöngeséggel, értetlenséggel, gyávasággal, stb. Nem félelmet nem ismerő hős, nem is világító erkölcsű személyiség, sokszor tele van kétellyel, kérdéssel; sokszor szinte szemtelen Isten előtt… Ábrahám nem hérosz, nem félisten, hanem ember, akit Isten megszólított – mint amilyen ember az olvasó is, akit ezen a történeten keresztül szólít meg Isten…”

A pápai római katolikus főplébániatemplom, vagy közismertebb nevén a pápai Nagytemplom sekrestyéjének mennyezetén Maulbertsch mester bámulatos szépséggel jelenítette meg a szóban forgó bibliai momentumot. (Ugyanakkor jobban megfigyelve, nem egy és nem két hasonlóságot fedezhet fel rajta az ember Rubens korábbi ábrázolásának részleteivel.) De miféle pillanatot? Mózes első könyvében olvashatjuk: „Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala. És megáldá őt, és monda: Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. Áldott a Magasságos Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet. És tizedet ada néki mindenből.” (1Móz 14,18-20)

Franz Anton Maulbertsch mennyezetfreskója a pápai Nagytemplom sekrestyéjében.
(Fotó: Kerecsényi Zoltán)

Melkhisédek, „Sálem királya”, vagyis Jeruzsálem királya és a „Magasságos Istennek papja” hírtelen jelenik meg a Bibliában, méghozzá akkor, amikor Ábrám legyőzi Kédorlaomert három szövetségesével együtt, s díszes lombsátor alá épített oltáron készül áldozatot bemutatni. Melkhisédek elismerése és barátsága jeléül kenyérrel és borral kínálja Ábrámot, illetve a küzdelemben megfáradt legényeit. A „Magasságos Isten”, az „ég és föld teremtője” nevében áldásban is részesíti Ábrámot, és dicséri a „Magasságos Istent” azért, hogy győzelmet szerzett neki. Bibliatudósok felhívják a figyelmet, hogy Melkhisédek egy „különleges” király, hiszen nemcsak uralkodó, de pap is egyben. S mit is olvasunk?:

„Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza…” – „És [Ábrám] tizedet ada néki mindenből.” Bizonyára ismeretes az olvasó előtt Jézus Krisztusnak az utolsó vacsorán a kenyérre és a borra tett kijelentése: „És minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegé, és adá nékik, mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképen a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely ti érettetek kiontatik.” (Lukács 22,19-20) Ez az „emlékezet” mindmáig a vallásgyakorlat lényeges részét képező Úrvacsora, a protestáns egyházak egyik szentsége, máshol, katolikus körökben oltáriszentségnek, vagy más néven – görögösen – Eucharisztiának is nevezik. (Az Úrvacsora jelképiségéről, valamint a katolikus ún. „átváltoztatásról” igen súlyos és hosszas viták zajlódtak a reformáció előtt és után; bár a közelítő budapesti Eucharisztikus Világkongresszus kapcsán a téma aktuális lehetne, azonban annak kifejtésébe én most nem kívánok belebonyolódni.)

Sok teológus szerint a kenyérrel és a borral feltűnő „pap-király”, Melkhisédek Jézus Krisztus „előképének”, „megtestesülés előtti megjelenésének”, „papi származása ószövetségi előképének” is tekinthető. Hallatlanul érdekes, ahogyan később, az Újszövetségben, Pál apostolnál, a Zsidókhoz írt levélben olvashatunk róla részletesebben: „Mert ez a Melkisédek Sálem királya, a felséges Isten papja, aki a királyok leveréséből visszatérő Ábrahámmal találkozván, őt megáldotta, Akinek tizedet is adott Ábrahám mindenből: aki elsőben is magyarázat szerint igazság királya, azután pedig Sálem királya is, azaz békesség királya, Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való; sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké. Nézzétek meg pedig, mily nagy ez, akinek a zsákmányból tizedet is adott Ábrahám, a pátriárka; És bár azoknak, kik a Lévi fiai közül nyerik el a papságot, parancsolatjok van, hogy törvény szerint tizedet szedjenek a néptől, azaz az ő atyafiaiktól, jóllehet ők is az Ábrahám ágyékából származtak; De az, akinek nemzetsége nem azok közül való, tizedet vett Ábrahámtól, és az ígéretek birtokosát megáldotta, Pedig minden ellenmondás nélkül való, hogy a nagyobb áldja meg a kisebbet. És itt halandó emberek szednek tizedet, ott ellenben az, aki bizonyság szerint él: És hogy úgy szóljak, Ábrahámnál fogva tized vétetett Lévitől is, a tizedszedőtől, Mert ő még az atyja ágyékában vala, amikor annak elébe ment Melkisédek.” (Zsid 7,1-10)

A tizedfizetés első bibliai említésével találkozni itt. Miután tehát Melkhisédek kenyérrel és borral járul elé, megáldja, s közben prófétai szavakkal ad tudtára dolgokat a megváltóra és jövendő áldozatára vonatkozóan, Ábrám a hadizsákmányból – hódolatául – tizedet ajánl fel a „felséges Isten” képviselőjének, az uralkodó-vallásivezető Melkhisédeknek. Ahogyan olvashattuk, Melkhisédeket és Krisztust egyaránt „igazság” és „békesség” királyaként említi az apostol; Krisztus előképeként tekint Melkhisédek különös papságára – „...sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké.” Dávid király egyik messiási zsoltára a következőképpen erősíti: „Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap vagy te örökké Melkhisedek rendje szerint…” (Zsolt 110,4) „…olyan módon lett pap Jézus, ahogy Melkisédek az volt. Azaz a háttérben Isten döntése számít, nem a származási, születési rend…” – emeli ki Gerőfiné Brebovszky Éva evangélikus lelkésznő „A Zsidókhoz írott levél” című tanulmányában.

Tehát ehhez hasonlók ismeretében lehet csak megérteni a szentírási lapokról merítő műalkotásokat, így a pápai Nagytemplom sekrestyéjének mennyezetén látható Maulbertsch-féle ábrázolást is.

Írta-összeállította:

Kerecsényi Zoltán
(lokálpatrióta,
az Elsősorban pápai
Városbarát Egylet ügyvivője)

Pápa, 2021. augusztus 16. – Ábrahám napján

A vándor

Ur. Rövid, kétbetűs szó. Az első magánhangzót „á”-nak ejtjük, az r-t pedig görgetjük kicsit, valahogy úgy, mintha egy skót mondaná: „rrrrr”. Valamikor i.e. 1800 körül itt született a vallás történetének egyik legfontosabb személyisége – Ábrahám, a pátriárka, akit a keresztények, a zsidók és a muszlimok egyaránt alapító atyjuknak tekintenek. Olyan ez, mint amikor egy messzi hegy piciny patakocskája a sok ezer kilométerrel arrébb elterülő pusztaságon már három hatalmas folyóvá ágazna. Ur városa Mezopotámia délkeleti részén állt, a mai Irak területén, a Tigris és az Eufrátesz között (maga a név is erre utal, szó szerinti jelentése: „két folyó közt”).

A ránk maradt történet szerint Ábrahám apja Terah volt, két testvérét pedig Nákhornak, illetve Háránnak hívták. A Bibliában a Teremtés könyvében olvashatjuk históriájukat. Ám egy, a héber Bibliához írt ősi kommentárban több történet is szerepel róluk. Megtudhatjuk, hogy pásztorok voltak, akik az Eufrátesz völgyének buja rétjein legeltették bárányaikat. Terah pedig egy jövedelmező mellékállással is rendelkezett: a környékbeli vallások isteneinek szobrait – azaz bálványaikat – készítette. A mezopotámiaiaknak négy legfőbb istenük volt: Anu, a mennyek istene, Ki, a föld istennője, Enlil, a levegőé, valamint Eki, a vízé. Emellett a Napot és a Holdat is istenekként imádták. Érdemes megjegyezni, hogy az ősi vallásokban a természeti erők szinte automatikusan isteni hatalmakként funkcionáltak.

Az indiaiakhoz hasonlóan a mezopotámiaiak is vágytak rá, hogy szertartásaik során egy-egy konkrét tárgyat imádhassanak, Terah pedig boldogan szolgálta ki őket szobrászműhelyében. Egy nap apja éppen nem volt otthon, így Ábrahámra maradt a teljes üzlet. Egy öregember lépett be, hogy vásároljon egy bálványt. „Hány éves?” – kérdezte Ábrahám az öreget. „Hetven” – hangzott a felelet. „Akkor maga bolond – válaszolta Ábrahám. – Hiszen már hét évtizede, hogy megszületett, és mégis egy olyan bálványt imád majd, amit tegnap készítettek a bolt hátuljában lévő műhelyben!” Az öreg egy pillanatra eltűnődött, majd elrakta a pénzét és kiment a boltból.

A történtek hallatán testvérei haragra gerjedtek, és figyelmeztették apjukat, hogy Ábrahám karakán szókimondása veszélyezteti az üzletet. Erre Terah megtiltotta Ábrahámnak az árusítást, helyette inkább azokat a felajánlásokat kellett fogadnia, amelyeket a vásárlók hoztak a kedvenc isteneik számára. Egy nap egy nő érkezett, aki az egyik istennek élelmet hozott ajándékba. Ahelyett, hogy a szokásos módon felkínálta volna a bálványnak, Ábrahám gúnyolódva így szólt: „Na persze, végül is van szája, de mégsem tudja megenni, amit hozott neki, és köszönetet sem tud érte mondani. Vannak ugyan kezei, de egyetlen morzsát sem képes megfogni velük az eléje rakott ételből. A gyönyörűen faragott lábaival egy lépéssel sem tud közelebb jönni. Azt hiszem, akik csinálták, és akik imádják, ugyanolyan ostobák és haszontalanok, mint ez az ócska bóvli.”

Két szempontból is kockázatos volt így beszélni. Egy közösség bevett vallását megkérdőjelezni sohasem számított túlságosan népszerű tettnek. Tovább rontott a helyzeten, hogy a helyi gazdaságot is veszélyeztette e kritika, hiszen egy sok istent imádó társadalomban az istenek képmásainak gyártása igencsak jövedelmező iparágnak számított. Ábrahám elég nagy bajt okozott magának, így hát az tűnt a legbiztosabbnak, ha szedi a sátorfáját. Vándorolni kezdett, és hatalmas területeket kóborolt végig családjával és gulyájával. Ez azonban egyszersmind a spirituális útja is volt, amely a vallástörténetben is nagy jelentőségre tett szert.

Ábrahám története jelzi a politeizmusról a monoteizmusra, vagyis a számos isten zavartalan imádatáról az egyetlen Úr szigorú tiszteletére való áttérés kezdetét. Vajon mi ösztönözte e folyamatot? Mi dühítette fel annyira Ábrahámot az apja üzletében lévő ártalmatlan szobrocskákat látva? Próbáljuk meg beleélni magunkat Ábrahám helyzetébe! Alapvetően nem nehéz észrevenni, hogy mi lehetett a háttérben. Figyelte, ahogy az apja kifaragta ezeket az apró bálványszobrokat. Tudta, hogyan készültek. Mi mást is gondolhatott volna, mint hogy ezek is csak emberi játékszerek? De miért nem vonta meg egyszerűen a vállát, miért nem tért napirendre az emberi hiszékenység felett? Mitől lett ennyire dühös? Azért, mert próféta volt, aki hallotta, ahogy Isten hangja szólt hozzá. E szózat pedig figyelmeztette, hogy ezeknek az isteneknek az imádása nem afféle szórakoztató játék csupán vagy üzlet a bálványkészítők számára. Szörnyű és veszélyes hazugságra épült. Hiszen csak egyetlen Isten van! Ő pedig nemcsak megveti a bálványokat és istenképmásokat, hanem gyűlöli is ezeket, mivel megakadályozzák, hogy gyermekei megismerjék atyjukat. Mint egy szülő, akinek idegenek elrabolták a gyermekét, az Úr is vissza akarta kapni szeretteit, és szigorú büntetést követelt az elrablók számára.

Fontos pillanata ez az emberiség történetének, amely megérdemli, hogy még egy pillanatig elidőzzünk, és kicsit elgondolkodjunk rajta. A történelmünkön végigtekintve nyilvánvaló tény, hogy az emberi természethez hozzátartozik a gyűlölködés. Ha valakik bizonyos tekintetben különböznek tőlünk, máris gyűlöletünk potenciális célpontjaivá válnak. A faj, az osztály, a szín, a nem, a politika, sőt még a hajszín is képes ellenséges érzületet kiváltani belőlünk. Nincs ez másként a vallással sem.

Talán a vallási gyűlölet az emberi métely legveszélyesebb formája, mivel ellenérzésünkre az isteni igazolás pecsétjét nyomja rá. Egy dolog, ha nem szeretünk valakit, mivel elutasítjuk a nézeteit. Egészen más viszont azt hangoztatni, hogy Isten is gyűlöli őt és a pusztulását kívánja. Fontos tehát megjegyezni, hogy a mély vallási meggyőződés egy veszélyes összetevőt is hozzáadhat az emberi kapcsolatokhoz – ahogy Ábrahám történetének egy másik eleme is emlékeztetni fog majd erre.

A bálványok gyűlölete mellett a fejében megszólaló hang arra is utasította Ábrahámot, hogy hagyja el apja országát és vándoroljon idegen földre, ahol majd egy jövőbeli nagy nemzet alapítójává válik. A Teremtés könyve elmeséli, hogy Ábrahám családjával és állataival felkerekedett, és az Eufráteszen átkelve nyugat felé indult, míg el nem érte Kánaán földjét. E vidék – melyet manapság Izraelként, illetve Palesztinaként ismerünk – a bibliai Nagy-tenger (azaz a Földközi-tenger) keleti partján helyezkedett el. Ábrahám nem csupán a parti részt telepítette be, hanem az ország gerincét alkotó mészkőhegyvonulatok mentén a belső vidéket is lakhatóvá tette. E területen élt hát bőségben családjával és jószágaival.

Egy nap aztán ismét megszólalt a hang Ábrahám fejében. Utasította, hogy vigye el a fiát, Izsákot az egyik környékbeli hegyre, és ott áldozza fel őt Istennek. Ábrahám rendszeresen levágott állatokat, majd elégette őket ajándékul az Úrnak, eddig azonban még sohasem utasították arra, hogy saját gyermekét ölje meg. De nem merte megkérdőjelezni a parancsot. Másnap reggel korán felkelt, egy adag gyújtóst kötözött szamarának hátára, majd útnak indult fiával és két másik fiatalemberrel. Amikor a hegy lábához értek, felszólította a két fiatalt, hogy maradjanak ott és vigyázzanak a szamárra. A tűzifaköteget Izsák hátára kötözte, meggyújtott egy fáklyát, éles kést tűzött az övébe, és ketten elindultak, hogy megmásszák a hegyet. Miközben kaptattak felfelé az ösvényen, Izsák így szólt Ábrahámhoz: „Apám, nálad van a kés és a tűz az áldozathoz, de hol hagytad az állatot, amit leölünk?” „Ne aggódj, fiam – felelte ő. – Isten majd megadja, amire szükségünk van.”

Amikor megérkeztek az áldozat felajánlásának színhelyére, Ábrahám néhány kőből hevenyészett oltárt épített, a tetejére tette a tűzifát, majd megragadta remegő gyermekét, és arccal előre a fához kötözte. Aztán hajánál fogva hátrahúzta Izsák fejét, hogy hozzáférhessen a fiú torkához. Kihúzta a kést, s éppen el akarta vágni Izsák nyakát, amikor a fejében lévő hang újra megszólította.

„Ábrahám, ne öld meg a fiadat! – mondta. – Mivel engedelmeskedtél volna a parancsomnak, bebizonyítottad, hogy hűséged még atyai szeretetednél is erősebb. Megkegyelmezek hát a fiadnak.” Ábrahám görcsösen összerázkódott, és leeresztette a kését. Ekkor meglátott egy kost, akinek a szarvai beleakadtak egy bokorba. Megkönnyebbülve elvágta az állat torkát, és a fia helyett ezt áldozta fel az oltáron. Sohasem fogjuk megtudni, hogy érintette Izsákot ez a szörnyű jelenet a Mória hegyén, de könnyen el tudjuk képzelni.

Ismerünk ősi vallásokat, amelyek emberáldozatot mutattak be. Könnyű megérteni, hogyan is kezdődhetett e szokás. Ha az isteneket olyan kiszámíthatatlan uralkodóknak tekintjük, akikkel érdemes jóban lenni, viszonylag érthető, hogy az ősemberek rájöttek: az állatok mellett időnként egy-egy emberáldozat sem lehet haszontalan, hiszen ezzel talán némi jóindulatot nyerhetnek maguknak. Minden bizonnyal ez a kegyetlen hagyomány jelenik meg Ábrahám és Izsák történetében, amelyet a judaizmus, a kereszténység és az iszlám egyaránt kulcsfontosságú szövegnek tart, és egyáltalán nem az előbbi módon értelmezik. Számukra ugyanis azt példázza, hogy Isten akarata mindenféle evilági köteléknél magasabb rendű. Akár úgy is felfoghatjuk a történetet, mint ami csak egy háborodott öregemberről szól, aki Isten szavára hivatkozva megpróbálta megölni a fiát – még ha az utolsó pillanatban meg is torpant. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden vallást őrültségnek kell tekintenünk. Bölcsebb lesz viszont, ha a történeteket figyelemmel kísérve időnként megkérdőjelezzük bizonyos isteni követelések valóságosságát. Ábrahám történetéből látszik, mennyire veszélyes, ha túl nagy hitelt tulajdonítunk az emberi elmében felhangzó isteni szónak. Ábrahám bálványokkal szembeni gyűlölete pedig jó vezérfonalat biztosít további elmélkedéseinkhez.

Vélekedése szerint azért kell elutasítani a bálványokat, mert azok ember által alkotott teremtmények, így teljes képtelenség lenne isteninek tekinteni őket. Nem lehetséges-e azonban, hogy saját Istennel kapcsolatos eszméink szintén emberi kreálmányok? Talán nem fa- és kődarabokból farigcsáltuk ezeket, hanem elménkben, saját szavainkból és eszméinkből formáltuk meg őket. Emiatt pedig óvatosnak kell lennünk azzal kapcsolatban, amit követelnek tőlünk. Már láthattuk, némelyikük mennyire veszélyes lehet. A vallás akár az emberi közösség ellenségévé is válhat – ezt tanúsítja a fenti eszme, amely szerint Isten talán azt akarja, hogy saját gyermekeinket áldozzuk fel neki.

Ha mást nem is bizonyít Ábrahám isteni próbatétele, arról mindenképp árulkodik, hogy az emberek szinte bármiről képesek magukat meggyőzni, ha az adott parancs „fentről” érkezik. Időről időre pedig nagyjából akármit megtesznek a vallás nevében.

Korábban azt állítottam, hogy Ábrahám élete fordulópontot jelent a vallás történetében, hiszen az emberek innentől fordultak el a politeizmustól a monoteizmus, vagyis az egyetlen isten eszméje felé. Emellett azt is mutatja, hogy a vallás sohasem statikus, hanem állandóan formálódik, változik. A vallás valamiféle mozgókép. Ez teszi Ábrahámot olyan lenyűgöző alakká. Vándorolt és irányt változtatott – nemcsak az országúton, hanem saját lelkében is. Ez a hajlékonyság és irányváltási képesség minden nyitott emberi lényre jellemző. Ez az egyik olyan kulcs, amelynek segítségével megérthetjük a vallásokat.

Miután Ábrahám meghalt, az általa alapított nép is folytatta vándorlását. A bibliai történet szerint Ábrahám elhunytát követően néhány nemzedékkel hatalmas éhínség pusztított Kánaán földjén, így hát az itt lakóknak tovább kellett menniük. Ezúttal dél felé vették útjukat, és egy másik nagy folyón átkelve Egyiptomba mentek, ahol új fejezet vette kezdetét…

(Szöveg-forrás: Richard Holloway: A vallás rövid története.
Kossuth Kiadó, Budapest, 2019. 64-70. p.)

Felhasznált és ajánlott irodalmak:

- A tized történelmet meghatározó adófajta volt. = https://ado.hu/ado/a-tized-tortenelmet-meghatarozo-adofajta-volt/ (Letöltés ideje: 2021. augusztus 16.)
- Herczeg Pál: „Érted is, amit olvasol?” – Bibliaismereti hittankönyv a konfirmáció utáni korosztálynak. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991.
- Kesselyák Péter: Válogatott írások az Albertfalvi Egyházközségi Levelekből és más hitéleti forrásokból 1994-2015. Albertfalvi Szt. Mihály Plébánia, Budapest-Albertfalva, 2015. (Ki volt Melkizedek tulajdonképpen?)
- Pecsuk Ottó (szerk.): Bibliaismereti kézikönyv. A Magyar Bibliatársulat megbízásából Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 2008. (Kustár Zoltán: Mózes első könyve, Gerőfiné Brebovszky Éva: A Zsidókhoz írott levél)
- Pigler Andor: A pápai plébániatemplom és mennyezetképei. Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 1998. (Jókai Reprint – 9.)
- Richard Holloway: A vallás rövid története. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019.
- Székely János: A Könyvek Könyve. – Bevezetés a Biblia világába. Szent István Társulat, Budapest, 2015.
- W. G. Hardy: Ábrahám. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 1940.
- A bibliai idézetek a Magyar Bibliatársulat megbízásából a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója által 2011-ben közreadott Szent Bibliából (Károli Gáspár fordítása) valók.

(Az illusztráció forrása: Székely János: A Könyvek Könyve. – Bevezetés a Biblia világába. Szent István Társulat, Budapest, 2015. 14. p.)