Elsősorban pápai Városbarát Egyletünk (EpVE) tavalyi és idei programtervét a pandémia jelentősen átírta. Volt olyan programunk, amit tavalyról áthozva csak idén nyáron tudtunk bepótolni, volt, amit egyáltalán nem, s van, amivel még mindig adósságunk van. Van, amit szinte kutyafuttában tudtunk-tudunk csak megvalósítani, s nem egy dolgunk kényszerült előbbre, hogy biztosan meglegyen. Szinte versenyt futunk az idővel, az újabbik járványhullámmal.

Idén 245 esztendeje született, és 185 éve hunyt el a felvilágosodás betetőzője, a romantika előkészítője, a legnagyobb magyar klasszicista költő, egyházas-nagyberzsenyi Berzsenyi Dániel.* Februárban vagy májusban szerettünk volna róla megemlékezni, de akkor ez a veszélyhelyzeti korlátozások miatt lehetetlen volt. Most, október 20-án viszont sikerült hiányt pótolnunk, még ha szerényebben, rendhagyó módon is. Igaz, sajnos Berzsenyinek nincsen olyan szoros kötődése szűkebb pátriánkhoz, mint mondjuk Petőfi Sándornak, nem tanult, nem munkálkodott itt, de állítólag gyermekként nem egyszer megfordult szüleivel a pápai országos vásárokon.

Civil társaságunk – nevéből eredően – elsősorban pápai, lokálpatrióta ügyekkel foglalkozik, azonban van úgy, hogy néha egy-egy évfordulóhoz, egy-egy pápai vonatkozású dologhoz kapcsolódva az egylet önkéntesei kitekintenek vidékre is, a Pápai járásba. Az elmúlt, immár közel hét esztendős egyleti fennállás alatt nem egyszer volt már erre példa. Elég csak a Kossuth- illetve a Vajda-emlékprojektünket példaként említeni. Ezúttal az EpVE elkötelezett önkénteseinek kis emlékküldöttsége Berzsenyi Dániel, Gosztonyi János, Perlaky Gábor és Vas Károly emlékezete jegyében kelt útra.

Az EpVE-s kis emlékküldöttség első állomása a Pápa melletti Nyárád volt, ahol a 115 éve született neves magyar pedagógus, Nagy László és Ágh István Kossuth-díjas költők nagybátyja, a celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnázium és Kollégium néhai megszervezője, Vas Károly tiszteletére helyeztünk el egy koszorút falubeli emlékjele alá. Vas Károly a történelemtanítás-módszertan nemzetközileg elismert szakértőjének számított, tankönyveiből és jegyzeteiből tanárok generációi tanultak. Az 1950-es évektől az 1970-es évekig főleg az oktatási minisztérium főelőadójaként, a történelem tantárgy országos felügyelőjeként, a Pécsi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanáraként tevékenykedett.

Kedves kis momentum volt, amikor Váminé Molnár Emma nyugalmazott könyvtárosnő, egyleti önkéntesünk felhelyezte a tábla alá koszorúnkat, ezt odabentről, a házból megpillantva özv. Vas Gézáné kifutott, s csatlakozott hozzánk, szerény főhajtásunkhoz. Megköszönve, hogy számon tartottuk az idei Vas-évfordulót. Vas Gézáné apósának a testvére volt Vas Károly.

Küldöttségünk következő állomása a Pápától tizenöt kilométerre lévő Marcal-medencei kis község, a Veszprém és Vas megye határán fekvő Marcalgergelyi volt. A reformáció időszakában protestált, „hétszilvafásokká” lett, a földdel a földért élő pápai, Pápa környéki Kerecsényiek ősi fészke. Itt született, növekedett apai nagyapám, itt született, élt, halt dédapám, ükapám, szépapám, stb. Ezért aztán önkéntelenül megdobbant a szívem, amikor EpVE-s önkéntes társaimat bevezethettem a több mint száztíz éves marcalgergelyi lutheránus templom falai közé. Megálltam amellett a vörösmárvány keresztelőkút mellett, amely felett anno apámat, nagyapámat, dédapámat is keresztelték. Október 20-a lévén, meglepetésként, a nap emlékére felolvastam a jelenlévőknek a 20. Zsoltárt, valamint beszéltem-meséltem nekik a község és a templomépület múltjáról.

Marcalgergelyi evangélikus temploma eredetileg 1783-ban épült, de akkor még torony és harang nélkül. Magtárszerű épületről tanúskodnak a korabeli feljegyzések. Csak 1909-ben határozta el őseim gyülekezete, hogy bővíti „istenházát”. A régi falak megőrzésével húzták fel a mostani templomot, tornya 48 méteres magasságával a környéken máig az egyik legnagyobbnak számít. Egy helyi legenda szerint azért lett ilyen magas, hogy a közeli majorság gazdája a kertjéből is láthassa. S a XX. század eleje meghozta a harangjátékot is. A gergelyi harangokat nem akárki, a művészetekkel szívesen foglalkozó, 80 éve elhunyt II. Vilmos német császár öntette egy ágyúöntő műhelyben. Az oltárképet pedig a dunántúli evangélikusság akkori szuperintendensének – az idén 180 esztendeje született és Pápán nyugvó –, Gyurátz Ferencnek az unokahúga, nevelt lánya, Gyurátz Linus festőművésznő alkotta Munkácsy Mihály Golgotája alapján.

Persze az, hogy utunk során a marcalgergelyi templomba betértünk, nem az én ágostai hitvallású fölmenőim miatt volt, hanem azért, hogy a községben 1732-ben világra jött Perlaky Gábor dunántúli püspökről megemlékezzünk. Immár 235 éve halott ez az innen messzire, Helmstedtbe, Göttingenbe, Tübingenbe okosodni került, néhai zseniális magyar személyiség, aki anno a kemenesaljai egyházmegyének emblematikus alakjává „magasztosult”. Püspökké választásának 250. évfordulóját is „üljük” az idén. No, de nemcsak ezen évfordulók miatt számított most ő fontosnak a számunkra, hanem mindenekelőtt Berzsenyi Dániel miatt. Berzsenyit Perlaky püspök részesítette a keresztség szentségében, sőt feleségével, Ács Katával együtt keresztszülőjévé is vált. Berzsenyi első szerelme pedig Perlaky Judit volt, Perlaky Gábor testvéröccsének, Perlaky Dávid esperesnek a lánya. Perlaky Dávid ugyancsak Gergelyiben született, Nemesdömölkön töltött be lelkészi hivatalt. A csodálatosan szép és művelt fiatal hajadonba Berzsenyi még a hetyei években szeretett bele. A Judithoz szóló „Dudi-versek” Berzsenyi szerelmi lírájának első darabjai („Lilihez”, „Lollihoz”, „Phyllis”, „Esdeklő szerelem”, „Egy szilaj leánykához”). Házasságról szó sem lehetett a földesúr és a szegény papleány között, kapcsolatuknak valószínűleg a szigorú apa, Berzsenyi Lajos vetett véget.

Így a gergelyi templom előtti emlékműhöz a Perlakyakra emlékezve-emlékeztetve tettük le nemzeti szalaggal átkötött koszorúnkat kedves egyleti önkéntesünkkel, Kovácsné Vajda Edit nyugdíjas pápai tanárnővel, Perlaky-leszármazottal.

A Zircen élő, lassan kilencvenedik életévét betöltő Illés Ferenc tanár úr, ex-múzeumigazgató szülőházát a közelmúltban, kalákában, azaz közösségi összefogással tájházzá alakították át a helyiek. Az 1929-ben épült kétszobás parasztházban (mely Kerecsényi-őseim hajdani lakóházával szinte szemközt található a mai Hársfa utcában) népi kultúrát tükröző eredeti berendezéseket és használati eszközöket vehettünk szemügyre – de volt, aki nemcsak szemügyre, hanem kézügybe is – a település jelenlegi fiatal és lelkes közművelődési munkatársának, illetve könyvtárosának, Szalóky Adriennek és Csiginé Szabó Beátának a szakszerű vezetésével.

A tájház kertjében még egy igen szép, roskadásig teli almafának is megörülhettünk, melynek gyümölcséből az egyleti hölgyek egyből kóstolót szakajtottak. Ekkor már gondolatban a jeles pomológusnál, Berzsenyi Dániel „falusfelénél”, Ambrus Lajos József Attila- és Berzsenyi-díjas írónál jártunk. Igyekeznünk kellett, hogy ne csak gondolatban, de valóságosan is ott legyünk nála, mert ekkor már valóban várt reánk Egyházashetyén, és nem szerettük volna semmiképpen sem megvárakoztatni, bármennyire is belelendültünk az alma-csemegébe.

„Kis” tisztelet-kitérővel, a Kis-Somlyót körbekerülve jutottunk el Berzsenyi bölcsőhelyére, melynek határában – a névtáblát megpillantva – újra megdobbant a szívem, hiszen tavaly elhunyt anyai nagyanyám édesapjának, a második világégés viharában nyomtalanul eltűnt, s máig jeltelen sírban nyugvó dédapámnak a szülőhelye a „legnagyobb magyar görög költőjével” azonos. Ernhoffer István dédapám 1902-ben jött itt a világra; édesanyja – ükanyám –, Magasházi Anna úgy tudni, tősgyökeres hetyei volt. Többet nem ismerek vele kapcsolatban, sajnos elveszett már minden. Dédatyámról is csak három megviselt dokumentum maradt meg, köztük az egyetlen róla készült fotó, amely háborús bajtársai társaságában láttatja, s amelyet még ő maga postázott haza feleségének és gyermekeinek a frontról, Pápára. Az egykori szovjet hadműveleti területen, a doni visszavonulás során tűnt el. Fényképét, munkakönyvét, egyházashetyei keresztlevelét máig féltve vigyázom. Persze megint csak nem az én fölmenőimnek kell a középpontban lenniük, de ismét nem bírtam megállni ezeket leírni.

„...én csodálatosabb szépséget még sohasem láttam. Legkevesebb kétszáz öles magaslaton álltam, alattam ellenállhatatlan síkföld, melyen negyven falut lehet egyszerre meglátni szabad szemmel. A gyönyörű zöld rónán a Rába folyamnak regényes kanyargásai a számtalan liget mellett oly bódító látvány, hogy az én papom e gyönyörű képhez szükségtelennek tartá egyebet mondani mint: ez a Kemenesalja.

Egy roppant angolkert ez, melyben az a legszebb, hogy a sok falut, erdőcskét, ligetet, kisebb-nagyobb folyót a véletlen oly kedves rendetlenségben zavarta össze, hogy a szem az élvben megpihenni nem bír. Az ember önkéntelenül kiterjeszti karjait, keblébe szívja az alkonynak friss szellőjét és röpülni vágyik e paradicsom fölött. A roppant magaslatról egy bővület csalja le a nézőt az alatta kiterjedő rónára, a búcsúzó nap egy lámpa, melyet egy láthatatlan kéz tart e látvány fölé, s az ember egy pillanatban észreveszi, hogy csak férge e földnek, melynek szépsége még az emberi tehetetlenségnek is sok.

És hogy kifogjon az alkotó, a gyakorló embernek gyöngeségén, mely végre is e sokat el nem bírja, elláthatatlanból odavet neki egy részt, s mintha velem állna szóba, szinte hallom, midőn mondja: no ne, neked is egy darab, ez a szép darab itt Magyarország, te csak ezt szeresd, ez legyen a tiéd!

Némán álltam e leírhatatlan szépség csudálatára, s mikor a nap lement, még csak akkor kérdeztem egyes helyek nevei után a szép Kemenesalján, s az egyik falu nevénél megálltam. Sömjén! – mondám ismételve a szót, mintha valamiről emlékezetes lenne, mit észrevevén pap barátom, jelentékenyen mondja: – Ott lakott egykor Berzsenyi Dániel. Utóbb azt is hozzátette: Az öregek azt mondják, akkor volt ám még csak kedves élet a Kemenesalján.” – írta az 1848/49 utáni idők legnépszerűbb magyar elbeszélőinek egyike, Vas Gereben. Ilyennek látta ezt a tájat a XIX. század második felében.

„…s az ember egy pillanatban észreveszi, hogy csak férge e földnek, melynek szépsége még az emberi tehetetlenségnek is sok… ez a szép darab itt Magyarország, te csak ezt szeresd, ez legyen a tiéd! Némán álltam e leírhatatlan szépség csudálatára…”

Ezen verőfényes napsütéses, langyos szellőjű, október végi napnak a délidejében valahogy mi is, én is így éreztünk, ahogy róttuk a kilométereket, egyre közelítve célállomásunk felé.

A mai magyar prózairodalom kiemelkedő képviselője, „Dani uraság hetyei helytartója”, a költőgéniusz emlékének, aktuális szellemi üzeneteinek ápolója-közvetítője, Ambrus Lajos már a Berzsenyi-emlékház ajtajában várt bennünket. Belépve a „szent hajlékba” – az előírásoknak megfelelően maszkot húzva –, feszült figyelemmel hallgattuk a jeles hazai irodalmárt, filozófust, a Kortárs folyóirat szerkesztőjét, a már említett pomológust, de borászt is; érdekesebbnél érdekesebb sztorijait Berzsenyiről, Berzsenyi apjáról, Kisfaludy Sándorról, a helyről, a környékről, a tájról, a letűnt magyar világról.

Az írás itt olvasható tovább!