Két nappal később – a húsvéti ünnepek után – az Elsősorban pápai Városbarát Egylet ezen idei kerek évforduló alkalmából egyleti összejövetelt tartott.
A bensőséges hangulatú emlékalkalmon Kerecsényi Zoltán egyleti ügyvivő, önkormányzati képviselő beszélt Táncsics Mihály – Életpályám című műve segítségével – kalandos életéről, azon belül pápai, környékbeli és megyei kötődéseiről. Az alkalmon Vennes Gyöngyi egyleti önkéntes volt segítségre felolvasással Táncsics írásaiból. A programra eljött a helyi Bakancsos Természetjárók vezetője, Terebesi József is, aki arról a kedves hagyományukról számolt be – érdekes dokumentáció szemléltetésével – a jelenlévőknek, hogy hosszú idők óta, minden esztendő március idusán elzarándokolnak a Pápa melletti Gannára – Táncsics néhai segédtanítóskodásának színhelyére – az emlékszoborhoz, valamint a Jákó-hegyi Táncsics-„kilátóhoz”.

Az április 23-i, délutáni ankét előtt, az Egylet nevében Kerecsényi Zoltán koszorút vitt a gannai Táncsics-mellszoborhoz, majd pápai kiselőadásában hangsúlyozta: nagy tervek, nagy célok és rendkívül erős akarat volt ebben a 220 esztendeje napvilágra jött értelmes jobbágyfiúban, aki célkitűzéseit később úgy szövegezte meg 1848-as lapjában, a Munkások Újságjában, hogy: „Minden erőmet, tehetségemet arra fordítom, hogy magyar hazánk az európai nevezetes országok sorában méltó helyet foglaljon el.”

Tudta, hogy tervei megvalósításához elsősorban tudásra és tapasztalatra van szüksége. Ezért nem elégedett meg azzal, hogy iparos (takács) legyen, hanem szülőfaluját, a bakonyaljai kis Ácsteszért elhagyva meglett fejjel tanulva és tanítóskodva ismerte meg az országot és a közállapotokat. De nemcsak az országot akarta megismerni, hanem hazáját az európai államokkal is szükségesnek látta összehasonlítani. Nagyobb európai utazásokat is tett, s mindezt nagy részben gyalogosan. Az a törekvése is hajtotta, hogy az akkori, idehazai cenzúra által nemkívánatosnak tartott könyveit nyugaton adja ki, s megismerje a külföldön – például Párizsban, Londonban – dolgozó magyarokat is. Kezdeményezésére magyar iparos egylet alakult Párizsban.

Örökös társa volt a szegénység, a megaláztatás, a bujdosás, a börtön. Örökös harca a cenzúrával, a hatóságok üldözései, kéziratainak megsemmisülése, családi tragédiák sorozata – gyermekeinek halála –, mind-mind olyan csapások, amit csak egy igen erős akaratú ember viselhetett el. Ha ezekhez hozzávesszük, hogy a munkásság és a parasztság érdekeit képviselő – egyébként az egyszerű nép körében rendkívül népszerű – lapját a szabadságharc alatt „sajátjai” betiltják, s az általa mindig csodált Kossuth Lajossal is összekülönbözik (érdekesség: a forradalom kitörésének pontosan egy éves évfordulóján, 1849. március 15-én születik meg kislánya: Lajoska, akit Kossuth iránti tiszteletből nevez el így. A Lajoska a Lajos név női változata.), illetve még ún. „sajátjainak” intrikáival, gáncsolásaival is meg kell küzdenie, majd mint a szabadságharc alatti aktív politikusnak át kell élnie a világosi fegyverletétel szörnyű élményét, majd az azt követő életveszélyt, a hosszas éveken át tartó rejtőzködést, aztán a sorozatos anyagi csődöket – mérhetjük fel Táncsics óriási lelki erőtartalékát.
Ez a lelkierő bizonyára abból fakadt, hogy a nehézségek ellenére azért komoly eredményeket is elért, és életének voltak nagyon szép napjai is. A cenzúra nehézségei ellenére kiadott könyvek és röpiratok országos sikere, egykori sorstársainak szeretete, amely 1848. március 15-én nyilvánult meg legszebben, amikor a szabadság egyik első vívmányaként börtönéből kiszabadítva a márciusi ifjak egyik eszményképe lett, adhatott elég erőt további küzdelmeihez. Megérhette a jobbágyfölszabadítást, a nemzetet képviselőként szolgálhatta a szabadságharc éveiben. Emblematikus kiállása volt az ellen, amikor a forradalom kitörését követően a nemzeti őrsereg megalakulásánál vezető szerephez jutott német ajkú pesti polgárok többsége kijelentette, hogy semmi áron nem hajlandóak zsidókat bevenni maguk közé, s ezen véleményüket több magyar ajkú is osztotta. Táncsicsot fölháborította ez, hiszen elszánt híve volt a teljes emberi egyenlőségnek, minden írásában emellett szállt síkra, mindig is ezért üldözték. Az izraeliták védelmére kelt. Vahot Imre Divatlapjának hasábjain állt ki mellettük, s külön nemzetőrcsoportot szervezett zsidó ifjakból, aminek maga is tagja lett sok magyar ajkú fiatalemberrel együtt.

Időskori nyomorúságában, betegeskedve, könyvei eladásából, s (nem egyszer a néhai pápai diák, a befolyásos személyiséggé lett Jókai Mór önzetlen anyagi segítségnyújtásával, illetve báró Eötvös József írói segélyegyleti közbenjárásával) adományokból tengetett élete közepette sem lankadt hite, ügybuzgalma. Idősen is folyamatosan gondolkodik, tervez és szervez. Hosszú ideig szegény sorsú, tehetséges fiatalok számára művészképző otthon és iskola alapítása foglalkoztatja, de végül megfelelő rekvizítumok és támogatók hiányában „csak” egy pesti munkásházat tud felépíttetni, amiben olcsó lakbérért fogad néhány munkáscsaládot egészséges, tágas, világos lakásokba. (Érdekesség, hogy 1872. március 15-én kezdi meg e ház alapozását, szándékosan választva ezt a napot; március 15-e számára mindhaláláig a legszentebb dátum volt.)

Politikai boldogulását a fölső körök egész életén át gáncsolják, viszont „alul”, a nép ragaszkodik hozzá, igen sokan csak benne bíznak. 1848-ban is versengtek érte a különféle választókerületek. Idősen is felkérik, és megválasztják országgyűlési képviselőnek Orosházán. Szinte félvakon is hallathatja hangját az országgyűlésben, s segíti az egyszerű embereket; rövid ideig az Általános Munkásegylet elnökeként is működik, amelyet új lapja, az Arany Trombita is támogat. Elveihez híven, a társadalmi haladással egybekötött nemzeti érdekek és az emberi jogegyenlőség harcosaként vívja magányos küzdelmét idősen is, – csupa kényelmetlen kérdést feszegetve; szót emelve például a német nyelv erőszakos terjesztése, a szellemi gyarmatosítás, a tudomány, a művészet németesítése ellen. Mindemellett lepedőbatyuba kötött könyveivel fáradhatatlanul járta az utcákat, de ezt sem elsősorban jövedelemszerzési céllal, hanem inkább a magyarul írott szó, a nemzeti kultúra terjesztésének legfőbb céljával.

A magyarság iránt elkötelezett jobbágyszármazású Táncsics Mihály a legjobban, a legkitűnőbben a tanításhoz értett. Apró korától kísérte apját robotba, fuvarba, erdőirtásra, kaszálóra, vagy a győri vásárba ölfát árulni, s mindeközben a betűvetést, az olvasást szülőfalujának parányi iskolájában tanulta meg. A tanulásban kedvét lelte; már az első iskolaévben folyékonyan olvasott, s az írással is könnyen ismerkedett. De nemcsak a maga hasznára tanult meg írni, olvasni, számolni rövidke idő alatt. Alsóbb osztályos létére tőle tanultak a nagyobbak is. Tíz esztendős koráig járt az iskolába, majd komolyabb munkára fogta a család. Apjával, s nagyobb fiútestvéreivel végezte a mezei teendőket. Magától értetődő volt, hogy ő is földet művelő, állatokat nevelő elődei sorsát folytassa. Azonban egy hirtelen betegség töri meg az állandósságot. Daganat nőtt a nyakán, mielőbbi gyógyításra szorult. Előbb a bakonyszombathelyi orvos próbál rajta segíteni, de eredménytelenül. Aztán egyszercsak hallják, hogy Pápán az irgalmasrendi szerzetesek értenek az efféle nyavalyákhoz, meg kellene próbálni ott a gyógyíttatást.
Apja és fia nagy reménnyel együtt gyalogolnak Pápára. Mihályt Pápán fogják, egy őszön és télen át kezelik a pápai kórházban. A hosszadalmas kúra során nyakáról lassacskán eltűnik a golyva, avagy más néven a strúma. (Régebben nagyon gyakori volt a jódhiány miatti golyvásodás, amely mára ritkábbá vált. A jód megfelelő szintje elengedhetetlen a pajzsmirigy normál működéséhez, hormontermeléséhez: ha nincs jelen megfelelő mennyiségben, a szerv kompenzálni kezd, méghozzá úgy, hogy megnő a mérete.)
A sokat nélkülöző jobbágyivadék kedvére eheti a pápai szerzetesek által összekoldult rengeteg kolbászt, szalonnát, füstölt húst, amihez a gyakori böjthöz szokó szerzetesek kevésbé nyúltak. Páratlan jó munkával hálálja meg Mihály a pápai lakomázó életet. Hajnaltól késő estig dolgozik, nem tudnak tőle olyat kérni, amit a legserényebben ne teljesítene. Annyira meg is szeretik a pápai szerzetesek, hogy marasztalják, álljék be ő is közéjük. Ő azonban nem hajlik az e fajta életvitelre, makacsul eltökéli, húsvétra hazatér. Távozása előtt egész éjszaka nem alszik az izgatott örömtől; lesi, várja mikor világosodik az ablak a pirkadattól. Bármennyire is ajzza is a türelmetlenség, korainak találja a hajnalhasadást. Gyanút fog, kinéz az ablakon, s látja, hogy tűz lobog a szomszéd házon. Riadóra veri a rendház harangját. Bízvást elmondhatja magáról, hogy tűzvésztől menti meg Pápa városát.

Hazatérve számot vet a család, ösztökélik a jobbágysorból való kitörésre, egy kisbéri szabó mellé be is szerzik inasnak, azonban hamar kiderül, hogy a mesternek nem inasra, hanem valójában cselédre van szüksége, megalázó házimunkákat csináltat vele igencsak kevéske jövedelemért, s még ételt is alig juttat neki. Hazatér, folytatja tovább családjával a földmunkát. Viszont hamarosan beüt a tragédia, váratlanul meghal édesapja. Szerencsére az iskolamester lehetőséget ajánl, segédtanítónak hívja maga mellé. Teszi, amit rábíznak; a tanítgatás mellett az ő dolga a harangozás is. Mihelyt a teszéri segédtanítói esztendő kitelik, egy igen rövid időre megfordul a zirci cisztercieknél is, de onnan csakhamar visszatér ismét a fizikai munkához. Odahaza főként napszámot vállal, földművelő munkát végez, vagy ha kell, megbízói fogatjával fuvarba jár. Egyszer aztán sokadmagával, robotban szánt a földesúri földön, a Kopasz-domb melletti dűlőben, amikor látja, hogy rossz bőrben vannak az ökrök, szenvednek az eke előtt. Mihály, aki nem szívleli az állatok kínlódását, egyfordulónyi időre kiáll a barázdából. Több sem kell a robotosokra felügyelő hajdúnak, szitkok közepette ráront Mihályra, s mogyorópálcájával végigver rajta. Ez az eset drámai hirtelenséggel vet véget Stancsics Mihály paraszti sorsának, földművelő jövendőjének. Szívósságának köszönhetően újra az iparosság felé kacsintgat. Egy helyi takácsmesterhez szegődik segítőnek, Bakonyszombathelyen, a cseszneki takácscéh legközelebbi fiókcéhében avatják segéddé. 1819 őszén – húszévesen – útnak indul, hogy tanult mesterségével szerencsét próbáljon. Fehérvárcsurgón egy jóravaló takácsmester alkalmazza, egy egész telet tölt nála, szép keresettel. A munka mellett viszont, Székesfehérváron, életében először meglát egy színjátszótársulatot, akiktől magyar nyelven csodaszép költészetet hall. Ezzel örökre megszereti a színházat, a költészetet, az irodalmat.

Székesfehérvár mellől hazatérve nem folytatja tovább a szövőszéknél. Váratlanul újra segédtanítónak hívják. Nagy tervekkel áll szolgálatba, a tanítás mellett önmaga képzése is fő célja. Elsajátítja a latint, hogy klasszikus nyelvismeret birtokában hozzáférhessen a számára azidáig megközelíthetetlen irodalmi és bölcseleti művekhez. Ácsteszérről komolyabb iskolamester mellé, Gannára megy. Itt különösen a falu plébánosa áll mellé, sok olvasnivalót kap, s iskolamestere zenei szenvedélye is imponál neki. Ő lesz az Esterházy Mauzóleum első idegenvezetője, „mutogatója” is. Közben egy ideig Pápakovácsiban még részesaratóként is dolgozik. Azonban amikor a gannai plébános unokahúgát ajánlgatja neki feleségül, Mihály megelégelve a dolgot továbbáll a környékről. Faluról falura vándorol új állás reményében. Tapolcán kapja a hírt, hogy anyja haldoklik; hazasiet, még búcsút tud venni tőle. Ezután Devecserbe visz az útja. A devecseri iskola megtetszik neki, másodmagával kellene segédtanítóskodnia a népes gyermeksereg között. Visszamegy Gannára, hogy ottmaradt dolgait elhozhassa Devecserbe. Azonban útközben kitör rajta a tífusz. Hetekig viaskodik a lázzal, míg visszatérhetne Devecserbe. De aztán Devecser sem lesz számára az „ígéret földje”. Rengeteget koplal, nélkülöz, s a devecseri iskolamesterrel sem jönnek ki egymással. Jobb híján Kolontárra költözik, ahol 1821 tavaszáig egy jóravaló iskolamester mellett munkál. Tavasszal újra útnak indul; útközben összetalálkozik egy vándorló, kunsági fazekassal, aki beszélgetésük közepette bogarat ültet a fülébe, Izsákon hiány van segédtanítóból. Célba veszi a Kiskunságot. Izsákon tárt karokkal fogadja Zemán János kántor. Becsületesen megfizeti, rendelkezésére bocsátja tekintélyes házikönyvtárát, tanulásra bíztatja. Nehezen nélkülözné, mégis a budai tanítóképző elvégzésére buzdítja, mely által igazi tanítóvá válhatna ő is. De Buda sem fenékig tejfel. A nemesi és polgári rétegekből kikerülő tanítójelöltek lenézik, gúnyolják a jobbágyivadékot. Mihály fittyet sem hány erre, egy tanév leforgása alatt kitűnőre minősített tanítói oklevelet szerez.

Az elvei s a magyarság igazsága mellett mindig dacosan kiálló néhai jobbágyszármazású tanító, magyar író, publicista, népbarát alakját születésének mostani 220. évfordulóján érdemes fölidézni. Különösen pápai - Pápa környéki kötődéseit. Érdekes belegondolni, hogy melyik lehet az a régi kórterem a pápai kórházépületben, ahol egykor Táncsics Pápán gyógyult, hogy hogyan láthatta az akkori várost, hisz gyalog érkezett és távozott, és sétálhatott az akkori belvárosban is.

Az Elsősorban pápai Városbarát Egylet önkéntesei szeretnék, hogyha a közeljövőben Táncsics Mihály pápai tartózkodásának emlékét valamilyen módon meg lehetne örökíteni, például egy márványtáblával, mondjuk a pápai kórházépületen, vagy a kórházépületen belül. De addig is az Egylet tervezi egy kis ismeretterjesztő emlékfüzet közreadását is a neves irodalmárról, hiszen nagyon sokan nem ismerik, vagy csak részben ismerik, vagy félreismerik.

(Forrás: EpVE,
fotók: B. B.)