Van Pápán egy emléktábla, a belvárosi Deák Ferenc utcában. Ezt a márványtáblát a rendszerváltást követően a Dr. Kovács Zoltán vezette Pápai Önkormányzat állíttatta a magyar katonai ejtőernyőzés egyik megalapítója és óriási reménysége, a mindössze 38 éves korában ártatlanul, koholt vádak alapján 1952-ben kivégzett Kiss Zoltán honvéd alezredes életáldozatára emlékeztetve. Igen, emlékeztetve a hősre, akinek becsületén soha nem esett csorba! A magyar hősök egyikére, akikért Magyarország fővárosában – Budapesten- a Citadellán az ország legnagyobb nemzeti színű zászlója lobog, s akiket így idéz a vers: „Mert aki hű volt, bátor és derék, s az ősi földért adta életét, az mindörökké él fűben, fában, Magyar rögökben, magyar napsugárban.”

Az évről-évre ilyentájt sorra kerülő megemlékezés sorában az idei 2024-es esztendő különleges járadékaként íródott ez az újságcikk, melyben Kiss Zoltán honvéd alezredes alakját a legautentikusabb személy, rajongásig szeretett felesége gondolatai idézik meg.

A kiemelkedő intelligenciájú, okos és a kép tanúsága szerint is gyönyörű Magyar nő, Magyar Asszony mindenkor egyenrangú társa volt férjének. Kiss Zoltán feleségének, három apró gyermeke Édesanyjának - A kiváló képességű Kiss Zoltánné Adorján Alicenak - minden adottsága megvolt ahhoz, hogy az élet bármely területén töretlenül felfelé ívelő életpályát mondhasson magáénak, s nyugodt életet élhessen. Egészen biztosan így lett volna, más történelmi körülmények között… Kiss Zoltánné Adorján Alice méltó arra, hogy történetét a magyar emberek megismerhessék! S arra is, hogy a későbbiekben egy Róla forgatott film vagy egy Róla készült részletes könyv mutassa be teljes Élettörténetét.

„Azt hiszem két embernek ilyen fokú találkozása, az a legritkább dolog. Azonos véleményünk, azonos hozzáállásunk volt mindenre! Valami csodálatos lelki kapcsolat volt közöttünk. Egyébként Adyn jöttünk össze: Ady rajongó volt ő is, én is, pedig abban az időben ez nem volt olyan általános. Adyt imádta ő is, én is. Csodálatos volt, hogy soha nem beszéltünk meg randevút, találkoztunk mégis a legkülönbözőbb időkben, mint egy óra. Valahogy úgy egymásra voltunk hangolódva, mint egy szeizmográf. Nagy-nagy szerelemmel, óriási rajongással 1942-ben mentem férjhez Kiss Zoltán ejtőernyős főhadnagyhoz, akinél derekabb, gazdagabb lelkű embert életemben nem láttam. Pápán az ejtőernyős alakulatnál szolgált, mégpedig a hét alapítótag között volt, akik Bertalan Árpáddal a magyar ejtőernyősséget megalapították. Kitűnő katona volt, de mindezeken túl hatalmas humán műveltséggel is rendelkezett: csillagászattal, tereptannal is foglalkozott, állandóan sportolt – sportlövészetben a díjak sorát nyerte el, beszélt németül és franciául! Óriási volt a családi boldogságunk! Ugyanakkor a külső nehéz körülmények…akkor is, később is sokat gondoltam édesapámra. Ő ugyanis nagyon szigorúan nevelt bennünket, gyermekeit. Gyermekkorunkban ez nem is nagyon tetszett, megmondom az igazat. Később viszont örök hálával gondoltam rá: ahogy későbbi sorsom alakult…ugyanis nem mindenki bírta se lelkileg, se fizikailag a megpróbáltatásokat.

Mi, otthon a családban négyen voltunk testvérek. Édesapám ügyvéd volt, azonkívül a Református Főiskolának volt az ügyésze és református presbiter. Olyan ember volt, aki nagyon nagy akarattal tanult. Előbb Pápán a Református Kollégiumban, majd Debrecenben, ott volt akkor a Jogi Akadémia. Munka mellett tanult, majd a Budapesti Egyetemen doktorált, ott nyert ügyvédi oklevelet. Aztán Pápára került, ott nyitott irodát. Nézetem szerint nagyon tehetséges, rendkívül jószándékú volt, aki még a válóperekben is mindenütt inkább először a békességet próbálta helyreállítani. Ügyvédi irodája jól ment, ez alapján be is került a legnagyobb virilisták, Pápán a legnagyobb adózók sorába. Gyönyörűen éltek a szüleim, minta volt a házasságuk, meg az egész családi légkörük. Csak értünk éltek, de nagyon puritán és nagyon-nagyon szigorú nevelésben részesítettek bennünket.

Édesanyám Kluge lány volt, a Kluge név a kékfestő műhely alapján is bizonyára mindenki előtt jól ismert. A Kékfestő Műhely tulajdonosa a nagyapám testvére volt. Édesanyám alig hatéves korában elveszítette az Édesanyját, félárvaságba jutott. Anyukánknak egyetlen édestestvére volt: „Később kint a Sorbonne-on tanult orvosnak, majd a Budapesti Egyetemen volt magántanár és osztályvezető főorvos a János Kórházban. Továbbiakban Édesanyámnak féltestvérei is születtek, rá jellemző módon ezt a három kisgyermeket is nagy szeretettel felkarolta. Ő egy áldott, rendkívül jólelkű valaki volt. A Református Nevelőben, a „Nátusban” szerzett tanítónői végzettséget, gyönyörűen zongorázott, beszélt idegen nyelveket. Hagyomány volt nálunk, mi is mind a hárman lányok ugyanott a Nátusban végeztünk. Tehát mind a hárman a Református Nőnevelő Intézetnek a gyakorló iskolájába jártunk. Ott jártuk a négy elemit, utána volt ugyancsak a nőnevelőnek négy polgárija és utána következett az öt év tanítóképző. Ezt mind a hárman lányok elvégeztük. Magamról? Mindig tiszta kitűnő tanuló voltam, önképzőköri elnök is. Ott képesítőztem a Nátusban, kitűnően. Képesítővizsgámra bejöttek még a városi nobilitások is: kíváncsiak voltak a feleletemre, mert tanáraim tehetségesnek tartottak. Nem szoktam erről beszélni…Gyönyörű tételeket kaptam. Magyarból Kossuth felajánlási beszédét, történelemből II. Rákóczi Ferencet, szóval volt miből szép előadást tartani. Édesapámnak az volt a szíve vágy, hogy menjek Szegedre tanárképzőbe, és pedagógus legyek, sőt pedagógusok legyünk mind a hárman. Nekem ez egyáltalán nem tetszett: ügyvéd szerettem volna lenni! Édesapámnak gyönyörű ügyei voltak. Ő járt fel a Kúriára, meg a Törvényszékre tárgyalni, s ami nem tartozott a hivatalos titoktartáshoz, arról odahaza is szó volt. Úgyhogy én is ezt szívtam magamba. De abban az időben jogra nők nem mehettek. Végül kiharcoltam otthon, hogy Budapestre a Kereskedelmi Akadémiára mentem fel, s azt végeztem el, szintén nagyon jó eredménnyel Azután már le volt levelezve, hogy megyek ki német szóra Ausztriába, de ’39-ben jött az Anschluss, Hitlernek a műve…Már nem engedtek el a szüleim. Akkor elmentem a Pápai Leszámítoló Bankba tisztviselőnek, s ott voltam ’45 májusáig. Visszatérve Zolihoz: karácsonykor, ’42 karácsonyán volt az esküvőnk. Meg kell említenem: Zoli katolikus volt. Ez abban az időben nagy kérdés volt sok családon belül, de ez nálunk probléma nem volt. Mi tiszteltük a magunk vallását, de nagyon megbecsültük mások vallását is! Úgyhogy nálunk az volt nagy ünnepeken, hogy egyik nap minnyájan elmentünk a katolikus templomba, másnap meg az evangélikus templomba. Nem beszéltem ugyanis arról, hogy Édesanyám evangélikus volt, mégpedig egy olyan egyház alapító, templom építő családból való, Gyurátz Ferenc rokonságához tartozó. Magam is ott konfirmálódtam az evangélikus templomban, s a nagy ünnepeken beszéltem, énekeltem. Úgyhogy egy igazi nyüzsgő figura voltam. Visszatérve a vallás témájához. Nálunk a vallás problémát nem jelentett, nálunk az érték az ember volt, a szó nemes értelmében. Az embernek az értékét a becsületességük, jellemük adta. Lényeg: hozzámentem Zolihoz és nagyon-nagyon boldog voltam! Első gyermekem 1943. december 17-én született. Mind a ketten repültünk a boldogságtól. Elmondhatom, Zolival úgy éltünk, hogy bajtársai közül többen megnősültek azzal a felkiáltással: Ha két ember így élhet, akkor érdemes házasodni…!

Zoli a híres Sárközből, Decsről származott, katonai reál iskolába, úgynevezett cögereibe járt. Ő ötödiktől járt oda, mivel előtte civil iskola tanulója volt. Jól tanult, így automatikusan került a Ludovikára. Kiváló katona volt és igaz magyar ember! Zolit nagyon szerették a katonái, szinte imádták, mindenben jó példával járt előttük. Csodálatos bátor volt a harcokban is. Szigorú, de közben emberséges. Berettyóújfalun például megtagadott egy parancsot egy vezérőrnagytól, ami a harcokban megmaradt embereinek az elvesztését jelentette volna. Természetesen a parancsmegtagadásért büntetés is járt. Elviselte.

Nem volt könnyű életünk, mert ekkor már jöttek mind ezek a háborús dolgok…Zoliék nagyon sokszor voltak kihelyezéseken, úgyhogy sokat voltunk távol egymástól, de óriási szeretetben, nagyon-nagyon boldogan éltünk mindazok ellenére, amilyen külső nehézségek voltak. Ekkor ’44-et írtunk. Az ejtőernyős alakulat egy része fogságba került ott a Garamnál, Ógyalánál. Ceglédre kerültek fogságba, onnan hazajöttek. Karácsonykor pedig a Balaton mellett voltak a fronton. Fegyvernyugvás volt karácsonykor, Zoli az összes családos tisztet haza hozta. Ez is jellemző volt rá. Aztán még visszamentek azzal, hogy ’45 januárjában…’45 Vízkeresztkor, január 6-án már mind jöttek vissza a bajtársai, és kérdezték itthon van-e már a Zoli? Mindenki megjött már Pápára, csak a Zoli nem. Várandós voltam kislányommal, Rékával. Borzalmas heteken mentem keresztül! Jöttek a hírek, hogy elesett. Bajtársai csatárláncban átkutatták a terepet. A bajtársa akivel együtt volt annak a holttestét megtalálták, de őt nem. Valaki azt mondta, nyilváníttassam magam özveggyé.

Gyermekeimet árvákká…Borzalmas dolog volt! De én vártam vissza Zolit. Úgy éreztem él. Réka, a kislányom egy hónappal később született meg. Az volt a szent hitem, azért nem születik meg, mert meg akarja várni az Édesapját… hiszen úgy beszéltük meg: akárhogyan is lesz, mire a baba megszületik, ő is itthon lesz. Réka két hónapos volt, mire édesapja hazaérkezhetett. Ez csodálatos dolog volt. Mai világgal elképzelhetetlen nehézségek után érkezett haza hozzánk. Ceglédbercelből szabadult a fogolytáborból. Alkalmi kocsikkal indult el. Győrnél már nem bírta tovább, mezőkön keresztül futott és egyszer csak megjelent az ajtóban…! Azok után, hogy velem már mindenféle űrlapokat akartak kitöltetni, hogy így árva, meg úgy özvegy…! Csodálatos dolog volt Zoli hazajövetele.

1947-ben megszületett legkisebb gyermekünk, Balázska. 1943, 1945 és 1947. Így következtek ők hárman egymás után. Imádtuk a gyermekeinket, egyik szebb volt, mint a másik. Ez nagyon szép volt…Ugyanakkor a háború utáni helyzet még nehezebb lett a honvédség, a hadsereg átalakítása miatt. Zolit 1947-ben állományon kívül helyezték, igen-igen nehezen bírta ezt a helyzetet. Azután a leigazolást követően sasos behívóval visszahívták Budapestre. Meg akarták alapítani az új magyar ejtőernyősséget. 1949-től megbízták Szolnokon a helyettes parancsnoksággal. Szolnokon is nagyon megszerették őt, mert olyan volt, ha baj volt, ott pillantok alatt tudott cselekedni. Sok-sok eset közül említek egyetlen példát: Az ejtőernyős ugrást mindig tudományosan ki kell számítani: figyelembe véve a Föld forgási sebességet, a vonzást, a szél erejét. Zolinak aznap Szolnokon a városban volt dolga, aznap nem tudott ejtőernyővel ugrani. Egyik beosztottja ugratott, de nem volt jó a számítása, az egyik katona beleesett a Tiszába. Ez azzal a veszéllyel járt, hogyha az ugró a hevedert nem tudja kioldani, akkor az ernyő megtelik vízzel és menthetetlenül lehúzza őt. Bizony ő már egy fűzfaágba kapaszkodott reményt vesztve, mikor Zoli kiért. November volt. Kiért, meglátta mi van, azonnal beugrott a Tiszába, bicskával elvágta a hevedert és kimentette beosztottját.

E cikk keretei között nem részletezhető nehézségek közepette érkezett el az 1951-es esztendő.

Ekkor Kiss Zoltán, aki kiemelkedő adottságainak köszönhetően éppen egy új típusú magyar ejtőernyő kifejlesztésén is dolgozott, munkája elismeréseként egy nyaralásra vihette el feleségét, három apró gyermekét Balatonfüredre. Váratlanul ártatlannak tűnő távirat érkezett, mely a fiatal apát és férjet hivatalosan Budapestre szólította. „Mindig kikísértük a gyerekekkel. Ő egyébként rengeteget utazott, mert egész Magyarországon ő képezte ki az összes repülőket ejtőernyős ugrásra. Ekkor jött az a törvény, hogy minden pilótának ugrania kell, hogyha valamilyen szerencsétlenség van, el tudja hagyni a gépet. Tehát neki szabad jegye volt az ország egész területére, az összes repülőtéren oktatott. Mi pedig mindig kikísértük a gyerekekkel. Szoktunk futni a vonat mellett, s amíg láttuk integettünk. Most is ugyanez volt. Állt a lépcsőn, két fiam olyan keserves sírásba kezdett, hogy majd beleszakadtak. Én felkiabáltam: Zolikám! Nézd hogy sírnak! Ekkor leszállt, s azt mondta: Ne sírjatok Édes Bogárkáim, jövök haza!!! Ezek voltak azok az utolsó mondatok, melyet felesége és három gyermeke Tőle hallhatott. Soha többé nem látták! Miközben családjának azonnal el kellett hagynia szolnoki szolgálati lakásukat és alig-alig elviselhető megpróbáltatások sora várt rájuk…Addig Kiss Zoltánt Pesten, az Andrássy út 60. szám alatt az őt ismerő és őt rajongásig szerető családja, katonái, bajtársai előtt a lét-nemlét határára süllyesztették. Hat hónapon át tartották fogva, a siralomházban…Végül miközben apró gyermekei esténként nem akartak lefeküdni, felöltözve várták haza Édesapjukat… 1952.április 12-én kivégezték, az életét is elvették. Fokozható-e a borzalom?

Kiss Zoltán Honvéd alezredes Rákoskeresztúri temető 198. parcellájában lévő sírja máig is üres, hóhérai még földi maradványait is eltüntették…!

Kiss Zoltánné Adorján Alicenak , az eddig csak töredékesen is megismert Élettörténete alapján méltó helye van azon Magyar Nők, asszonyok lelki panteonjában , akiknek történetét a magyar embereknek feltétlenül meg kell ismerni. Kiss Zoltánné Adorján Alice kibírta a kibírhatatlant, elviselte, túlélte a túlélhetetlent. Hogyan? „Nagy-nagy hazaszeretetben, erősen vallásos nevelésben részesültem mind otthon, mind a Nátusban! Törvényt, hagyományt, Istent, minden szépet és jót tisztelő szülők között és ilyen szellemű iskolában nőttem fel. Vallom, ennek köszönhetem, hogy élek és lelkileg létezem! Meggyőződésem, erős hit nélkül olyan az ember, mint a nádszál, ami az első szélviharban eltörik…

Napjainknak szóló tanulság: A gyötrelmekkel és elképesztő nehézségekkel teli élethelyzetek után, amiket átélni kényszerült, Kiss Zoltánné Adorján Alice visszaemlékezésének minden mondata egyetlen gondolatot sugall :

Találkozásom Kiss Zoltánnal a jó Isten csodálatos ajándéka volt.

Kiss Zoltán honvéd alezredes és családja történetének záró akkordjaként el kell mondani: rajongásig szeretett felesége és édesapjukat minden este felöltözve hazaváró, alig pár évesen félárván maradt gyermekei csupán az 1956-os forradalom után szereztek teljes bizonyossággal tudomást arról, hogy akit akár csodában is bízva hazavártak 14 éve már nem él…1952-ben már kivégezték. Kiss Zoltánnak az Andrássy út 60. siralomházában eltöltött rettenetes szenvedésekkel teli fél évére pedig csupán a rendszerváltás után előkerült iratokból derült fény...

Polgár Gabriella
belpolitikai újságíró