„Csak úgy állhat meg a mi kis testünk, / Ha az lélekkel s erővel teljes.” („Kazinczy Ferenchez”, 1809. dec. 31.) – írja Berzsenyi Dániel. Üzenete jelenkorunk felé is intéssel bíró, amit nemcsak kerek évfordulókon lehet tőle szem előtt tartani, de eleven részévé téve a megpróbáló mindennapokban is, különösen manapság, amikor oly sok negatív hatás éri kultúránkat.

„Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” – írja legközismertebb, legnagyobb hatású ódájában, „A magyarokhoz” címűben (1807), melynek sorai között még más, ugyancsak elévülhetetlen intéseket is megfogalmaz. De a lélek és a szabadság nem véletlenül kap oly sokszor, oly erőteljes hangsúlyt a költőnél.

A soproni evangélikus líceum nyughatatlan lelkű diákjaként, Ovidius nyomán jegyzi be iskolai évkönyvébe mottóul: „Video meliora proboque, deteriora sequor.” Azaz: „Látom és helyeslem a jobbat, de a rosszabbat követem.” Micsoda ellentét! Viszont ne csodálkozzunk, a betűket, az írást és az olvasást csak tízéves kora körül, egyetlen télen, alig néhány hét alatt – édesapja segítségével – elsajátító gyermek hírtelen kerül el falujából, a színmagyar Egyházashetyéről, szülőotthona védettségéből városra, a javarészt német lakosú Sopronba.

Az addigi szabad, kiegyensúlyozott vidéki légkörből igencsak hamar kellene alkalmazkodnia a németes-polgárias világhoz, illetve a tanintézeti közösség szabályokat, fegyelmet követelő közegéhez. Egy alkalommal Berzsenyi József nevű rokonával a soproni utcákon sétál, amikor nagy hangosan szembe jön velük egy csapat német munkás, s ő nem értvén jól a nyelvet, rokonától tudakolja, hogy mit beszélhetnek. Erre az tréfából rávágja, hogy a magyarokat szidják. Dániel óriási haragra gerjed; az egyik munkás kezében lévő faeszközt kikapva azzal valamennyit szétveri. Noha a német munkásokat ki nem állhatja, s már legfiatalabban is tüzesen izzik magyarságtudata, azonban a soproni művelt, német lányok társaságát annál jobban keresi. Költeményeket, dalokat tanul tőlük. Mégha a kötelező iskolai dolgokban jelentősen el is marad, önszorgalmának köszönhetően kiválóan megismerkedik a latin, illetve a német nyelvvel, licistaként pedig egyik alapítója lesz az első magyar nyelvű diák-önképzőkörnek, a Nemes Magyar Társaságnak. De a soproni diákélet hírtelen megszakad. Megszökik; elhatározza, hogy katonának áll, azonban ez a kötöttségek miatt szintén nem bizonyul oly hosszú időtartamúnak. Nem lehet csodálkozni, hogy az öreg Berzsenyi teljesen megorrol tanulmányait félbehagyó, csapongó gyermekére. Heves viták támadnak odahaza, a dacos ifjú – aki ekkorra már római meg görög mitológiákat fal, Horatiusért lelkesedik – összecsomagol, s Nikla felé, nagybátyja oltalmazó otthona felé veszi az irányt.

Valójában a szabadság felé menekül, a „lélekrázó fellegek” elől, s rövidesen menekülésének megkoronázásaként feleségül vesz egy tizennégy éves nemes lányt, Dukai Takách Zsuzsannát. Hamarosan megteremtődnek feltételei az önállóságra; a kemenessömjéni birtokon példás gazdálkodásba kezd, közben titokban, íróasztalfiókjában gyűjti saját verseit. De még milyen verseket! Csupán huszonhét esztendős ekkortájt, s ha egy szép napon nem tenné nála tiszteletét, és nem kapná rajta az íráson egyik gyermekének keresztatyja, a nemesdömölkiek tudós lelkipásztora, Kis János, akkor ezek a fiókba dugott kincsek nem nemzetünk legnagyobb irodalomszervezőjének kezei között, hanem egy búskomor pillanatban talán egy szemeteskosár emésztőjében végeznék. Hála Istennek, az ugyancsak írogató Kis tiszteletes (későbbi lutheránus püspök) szerencsés józanságának, Kazinczy Ferenchez jut többek mellett „A magyarokhoz”, a „Nagy Lajos”, a „Hunyadi Mátyás”, és „A reggel” címet viselő költemény, aztán a „Ritka ragyogású barátom!” megszólítású, igencsak lelkesítő Kazinczy-válaszra még csaknem egy kötetnyi alkotás.

Termékeny idők ígérkeznek, már nem titokban kell papírt és tintát vennie. Vágyik a közösségre, vágyik az irodalmi életben való ismertségre, a biztató támogatásra. Igaz, feljut a hőn óhajtott Pestet látni, s annak irodalmi közegébe beleszagolni, de ott a Kazinczy körébe tartozók – kiváltképp Szemere, Kölcsey, Vitkovics, Horváth – egykedvűen fogadják. Csalódottság, mélabú környékezi, de szerencsére akadnak azért szelíd pártfogók, úgy mint ódaköltészetünk első mestere, a fáradhatatlan pálos, Virág Benedek, nyelvkincseink lelkes őre, a kellő befolyással bíró Helmeczy Mihály, a prédikátor-ősök neves ivadéka, a néhai jeles pápai diák, történelem szavunk megalkotója, Hőgyészi Döbrentei Gábor, aki az 1810-re végső formáját kapó Berzsenyi-költeményt, „A magyarokhozt” „a magyar királyi birodalom minden vallású iskolája költélyi osztályában minden ifjonccal betéve” ajánlja megtanultatni. S nem szabad elfeledkezni Széchenyi István grófról sem, aki „Hiteljében” idézetekkel segíti a legjobban „A magyarokhoz” elhíresedését. Kedvenc verse ez; olyannyira, hogy neje számára németre is lefordítja.

A sikert megízlelő (verseskötete két kiadásban is napvilágot lát) vidéki poéta – kinek fogadásához az 1817-es Helikon kezdetén maga Festetich gróf siet gyalogszerrel kocsija elé – nem lehet felhőtlenül boldog. A Pesten jártakor, vele szemben barátságtalanságot mutatók csoportjából Kölcsey Ferenc lesz az, aki nagy nyilvánosság előtt elmarasztaló, lekicsinylő, igazságtalan kritikát mer fogalmazni róla. Ezt a támadást a nemzet színe előtt való megaláztatásnak érzi Berzsenyi.

Rövidesen betegség támadja, a világ elől magányba menekül, mind gyakrabban kezd foglalkozni a múlandósággal. Szinte remetelakká minősülő niklai szobájában, búskomorságában írja: „Már-már félreteszem lesbosi lantomat, / Érzésim felesét s néhai biztosát. / Nem pendíti meg azt már soha semmi tárgy, / Sem nagyság ragyogó nimbusza...”

Lírája csaknem teljesen elnémul. Igaz, gazdálkodási gondok is nyomják, de végül mégiscsak erőt vesz magán, s autodidakta módon esztétikai-kritikai tanulmányokba fog; lelkiismeretét és költészetét védve-magyarázva hitet tesz a romantika új stílusa mellett. 1825-re – mintegy nyolcévnyi előkészítéssel – megjelenteti „Észrevételek Kölcsey recensiójára” címet viselő dolgozatát, 1833-ra pedig legigényesebb tanulmányát, a „Poetai harmonisticát”, amely székfoglalóul is szolgál a Magyar Tudományos Akadémián. Személyében az első vidéki rendes akadémiai tagot választják meg. De említésre méltó „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul” című műve is, továbbá nem szabad elhallgatni azt sem, hogy barátja, Döbrentei kérésére népdalgyűjtéseket is végez. Kedvét némileg visszanyerve, teli tervekkel, munkái új kiadását rendezve, hírtelen, 1836. február 24-én, nem egészen hatvanéves korában éri a halál.

A hazával, a küszködő néppel együttérző, a szabad lélekért minduntalan aggódó, igen érzékeny magyar poéta, akinek szülőfaluja anyai dédapáméval azonos, rendkívüli hatással volt reám diákként, s mind a mai napig is táplál. Örömteli, hogy az én szívemnek is oly kedves Egyházashetye, valamint Nikla hűen őrzik a Berzsenyi-emlékeket, hogy mindig látni piros-fehér-zöld masnis koszorúkat az emlékjeleknél, hogy működik a kaposvári székhelyű Berzsenyi Társaság, aztán a hetyei-niklai kultuszt összekötő Bölcsőd-Sírod Egyesület, hogy évről-évre megrendezésre kerül a niklai Berzsenyi Mézes Nap, illetve a rangos, keszthelyi Berzsenyi Helikon Napok.

Berzsenyi létének sors-összefoglalója talán Radnóti Miklós biblikus, „dánieli” gondolataival jellemezhetők legkifejezőbben egy közel kilenc évtizeddel ezelőtti, 1936-os Nyugatból:

„…Szívemnek ember és rokonkebel kell… – kiáltotta, és egész életében egyedül maradt, sértődötten és ideges magányban. Az érzékeny embert, a hatalmas indulatú költőt legyőzi a világ. Egyedül volt és pályája nagyobbik fele költészete igazolásával telt el… Dániel ő… a név minden nagy erejével s kissé rettenetével is. Messzi és közeli, zordon és szelíd, sértetlen próféta az oroszlánok között, és testvér az elesettségben. Az oroszlánok között…? Fölütöm a Bibliát. »Dániel pedig értett mindenféle látomáshoz és álmokhoz is« – olvasom. Továbblapozok és a gyűlölet tizenkilenc évére gondolok. És újra olvasom: »S egyedül én, Dániel láttam e látomást, a férfiak pedig, akik velem valának, nem látták a látomást.«”

Ne feledjük: „Csak úgy állhat meg a mi kis testünk, / Ha az lélekkel s erővel teljes.” Vigyázzunk „látó” költőinkre, s vigyázzunk egymásra, mi, magyarok!

Kerecsényi Zoltán
(pápai lokálpatrióta)

(Fotók: archív – id. Kerecsényi Zoltán)

„A magyarokhoz” Bessenyei Ferenc (1919-2004) színművész előadásában: