Az Elsősorban pápai Városbarát Egylet (EpVE) önkéntesei rendhagyó ankétot, múltidéző sétát tartottak tegnap a néhai pápai csizmadiák emlékezete, valamint Petőfi Sándor 1841-es Pápára kerülésének 180. évfordulója jegyében. Az egylet immár közel hét esztendős működése óta kiemelten fontos feladatai közt tartja számon a városi Petőfi-emlékek ápolását. Ekképp készülődnek a „Petőfi 200”-ra is.

Az egylet ügyvivője, Kerecsényi Zoltán lokálpatrióta ismertetése szerint szűkebb pátriánk egykori csizmadiáinak zöme a pápai Flórián, Varga és Csatorna utcákban lakott. Azokban a régi időkben a csizmadiák háromnegyed része vásározott; a pápai hetivásárokkor – keddenként és péntekenként – a csizmadiák sátrai a Fő téren a Korein-házig és a Flórián utcáig húzódtak. A régiek elmondása alapján ilyentájt jellegzetes kép volt az, ahogyan a csizmadiainasok olyan nyolc méter hosszú rudakkal közlekedtek az utcákon, melyeken harminc-negyven pár felaggatott lábbeli lógott; ezeket hozták-vitték a vásárra, a vásári standokra. A pápai csizmadiák havonta egyszer-kétszer más településekre is eljártak vásárokra: Ajkára, Devecserbe, Csornára, Zircre, Noszlopra, Patonára, Tétre, Szanyba, Szilbe, Kapuvárra, Sümegre, Somlóvásárhelyre, Gyömörére, Csöglére, Kertára, Pápateszérre, ritkábban Veszprémvarsányba és Fertőszentmiklósra.

A magas kort megélt, hajdani legendás pápai csizmadiamester, Pordán Mihály visszaemlékezése szerint:

„Az anyagot Pápán bőrös üzletből szereztem be. A csizmának való anyagot a két világháború között Steignaf (Viasz u.) és Szegfű (Vásár u.) tímároktól, Preisak (Korvin u.), Mayer (Csatorna u.), Steiner (Csatorna u.), Schreiber (Szent L. u.) bőrkereskedőtől vásároltam… A gyáripar tönkretette a kisipart… Az 1920-as évek második feléből még 55 csizmadiára emlékszem név szerint, ezek között volt: Bolla János, Kiss Gyula, Legény Ferenc, Polgár György, Porpáczy István, Fódi Gyula, Veilandics János, Hermann István, Kernya Dezső, Hábly Jenő, Bognár Béla, Fillér István és mások…”

A huszonöt esztendeje napvilágot látott, Huszár János Bél Mátyás-díjas helytörténész által szerkesztett helyi ipartestületi emlékkönyvben Schneiderné Fódi Luló – a Fódi csizmadia dinasztia tagja – a következőképpen emlékezett vissza:

„Gyermekkori emlékeim között felbukkan a régi kirakodó vásár. A Flórián utcában 13 csizmadia-család élt. A Varga utca ugyancsak bővelkedett bennük. Veszekedés közöttük sohasem volt.

A tavasz és a nyár a pangás, a felkészülés időszaka volt az őszi és a téli szezonra. Augusztus közepétől már indult a szezon, az aratás, a cséplés már megvolt, a felesleg árából a jobb módú gazdák már megkezdték a vásárlást, sajnos ez a réteg volt a legtöbbet alkudó…

Vásárok alkalmával a Nagytemplom előtti szökőkútnál voltak a cserepesek, ruhások, cipészek sátrai. A Katula saroknál (ma OTP) álltak a törökmézesek és az apró ajándékot árusító sátrak. A mostani Béke presszó előtt kezdődtek a csizmadiák sátrai egymással szemben szigorú íratlan törvények szerint. A legidősebb iparosé (nem kor, hanem az iparigazolvány kiváltása szerint) volt az első hely jobbról és balról, majd utánuk következtek a fiatalabbak időrendi sorrendben.

Úgy emlékszem, hogy negyedévenként tartottak országos kirakodó és állatvásárt, amikor sokkal nagyobb volt a forgalom, mivel az állatok eladása következtében pénzhez jutott földművesek többek között csizmát, bakancsot is vásároltak.

Voltak vidéken is vásárok, például az ajkai, devecseri, patonai, gyömörei, teszéri, amire az egész család nagy izgalommal készült. A szombat és a vasárnap a csizmák átfényezésével és csomagolásával telt el. 2 db. csizmadialádánk volt, a csizmákat nagy gonddal ruhákba csomagolták, a ládákat ruhákkal bélelték, és úgy helyezték el a lábbeliket.

Általában két iparos fogadott egy fuvarost. Aszerint fizettek, hogy kinek hány ládája volt, és hány fővel ment. Hogy milyen messze mentek, és milyen idő volt, aszerint indultak. A hajnali órákban felültek a zötykölődő lovaskocsira, lócára, két láda közé. Reggel 7-8 órára már készen kellett lennie a sátornak, és benne kirakva az árunak.

Mi volt a ládákban? Gyönyörű, görbe szárú, ünnepi varrott csizmák, zsinórosok, gyerek, nő és férfi részére. Strapacsizmák, bakancsok és néhány pár női cipő.

Késő délután ismét rakodás a ládákba a megmaradt lábbelikből. Jó vásár volt, ha 10-15 pár elkelt. Ekkor egy pár falatot ettek, és indultak hazafelé. Általában 22-24 óra között érkeztek a városba. A vámháznál meg kellett állni, igazoltatták, hogy helybeliek-e valóban. Majd a Veszprémi útnál betértek a Korona utcába (mivel a Fő utcának nem mehettek be), itt a lovak patáit rongyokba bekötötték, hogy ne legyen olyan hangos a patáik kopogása, mert csendrendelet volt, és a rendőr nagyon tudott büntetni. Ha szerencsésen megérkeztek, valami vásárfia mindig akadt a gyermekek nagy örömére.”

A pápai Varga utca 9. számú házon található domborműves, szürkemárvány emléktábla feliratának tanúsága szerint:

„E telken állott a ház, melyben a Varga utca utolsó csizmadia mestere,
nagyapám, Varga György élt 1853 – 1909 között.”

Ezen emlékjelhez „zarándokoltak” el az egyletiek, ahol Kerecsényi Zoltán felolvasta 2008-as Pápai Petőfi Zsebkönyvéből azt a mosolyogtató kis történetet, mely a Varga és Flórián utcai csizmadiáknak, illetve Petőfi Sándor pápai ittlétének állít emléket:

Hogy járt túl Petőfi a pápai csizmadiák eszén?

„Mi régi pápaiak vagyunk, férjem is csizmadia volt, de anyai nagyapám – Berta Imre – az is az volt. Elmesélte nagyapám, hogy Petőfi Pápán járt iskolába, aztán hogy járt túl a pápai csizmadiák eszén.

Szegény diák volt Petőfi, rongyos volt nagyon, se csizmája, se cipője, se pénze. Télvíz idején egyszer el kellett neki menni Pápáról, gondolkozott, hogy utazzon most mezítláb. Addig gondolkozott, míg eszébe jutott valami – mert esze az volt.

Akkor régen Pápán két utcában laktak a híres gazdag csizmadiák, messze földre hordták innen a csizmákat a vásárokba. Az egyik utca volt a Varga utca, a másik a Flórián utca. Elment először Petőfi a Varga utcába, betért egy híres csizmadia boltjába, mondja neki:

»Mester úr, csináljon nekem egy pár szép csizmát, de nagyon szép legyen, passzent legyen, mégse szorítson. De sietős, szombat délelőttre meglegyen!« – »Meglesz – mondta neki a Varga utcai csizmadia –, de ennyibe, meg ennyibe fog kerülni.« – »Jóvan« – mondta Petőfi. Azzal elment a Flórián utcába, ott is betért a leghíresebb csizmadia házába, mondja neki:

»Mester úr, csináljon nekem egy pár szép csizmát, de remekbe. Aztán nehogy szorítson, mert fájós a lábam! De sietős, szombat délutánra meglegyen!« – »Meglesz – így a mester – de ennyibe, meg ennyibe fog kerülni.« – »Jóvan« – mondta Petőfi.

No, eljött a szombat, hozza a szép csizmát a Varga utcai csizmadia. Felpróbálja Petőfi, nyomogatja a bütykivel a lábafejét, azt mondja: »A ballábas jó, a jobblábas szorít. Vigye vissza a jobblábast, tágítsa meg, de hétfőre meglegyen!«

Még aznap délután hozza a másik pár csizmát a Flórián utcai mester. Felpróbálja Petőfi, nyomogatja, azt mondja: »A jobblábas jó, a ballábas szorít. Vigye vissza a ballábast, tágítsa meg, de hétfőre meglegyen!«

Így aztán maradt neki egy jobblábas, meg egy ballábas csizmája; csak egy pár csizma az, ha két utcában is csinálták. Felrántotta a lábára Petőfi az új csizmát, azt se mondta fapapucs, elment még aznap Pápáról.

Hétfőn aztán hozta a félcsizmát a Varga utcai csizmadia is, meg a Flórián utcai is. Összeütköznek szinte a kapuban, hallják, elment Petőfi. Mérgesek voltak nagyon, hogy így megjárták, de mit csinálhattak? Azt nem lehetett tudni, hová ment Petőfi, járta az egész országot.

Hát egyszer csak levelet kapott mind a két csizmadia, pénz volt a levelekben, a csizmák ára. Petőfi küldte, azt írta, hogy már ne haragudjanak rá, télben-vízben csizma nélkül mégsem mehetett el, pénze, hitele nem volt, azért csinálta, amit csinált, de most pénzhez jutott, küldi az árát. A két csizmadia meg utána küldte Petőfinek a fél csizmákat.

Mondták is a pápaiak, hogy egyszer csináltatott Petőfi egyszerre két csizmát, azt is azért, mert egyre nem telt. De volt benne becsület, nem károsította meg a gazdagot se, csak hát ésszel élt, mert úgy kellett élni a szegénynek, ha élni akart.

Hogy igaz volt-e ez a csizmadia-dolog? Igaz volt, mert Berta nagyapám mesélte és mindig nevette, hogy tréfálta meg Petőfi a két híres pápai csizmadiát. De okos ember volt, mint a tűz, olyan esze volt, de kár, hogy olyan fiatalon meghalt.”

(Özv. Réffi Istvánné emlékezése nyomán 1955-ben jegyezte le Pápán Dienes András.)

(Forrás: EpVE-Hírlevél,
fotók: EpVE)

Ajánlott irodalom:

Huszár János (szerk.): A Pápai Ipartestület Emlékkönyve 1886–1996. A Pápai Ipartestület kiadványa, Pápa, 1996.