- A tanár egyik legfontosabb feladata, hogy olyan helyzetbe hozza a tanítványait, hogy nemcsak az érettségin, hanem a felvételi folyamatában is sikeresek legyenek. Ma ugyan ez már egyet jelent, de régebben különböző volt. A tanár felelőssége az, hogy a saját szaktárgya a diák számára olyan legyen, amiből tovább tud tanulni. Ez számos módszerrel elérhető, az egyik az, hogy versenyeztetjük a diákokat. Az iskolában elsajátított taxatív tudást a diákok önmagában sehol nem tudják hasznosítani az érettségi néhány óráján kívül. De azt, hogy gondolkodjanak, olvassanak, ilyen módon ne csak az értelmi, de az érzelmi intelligenciájuk is növekedjen, azt mindig fontosnak, a pedagógia egyik legfontosabb céljának tartottam és tartom. A filozófia e tekintetben alkalmas arra, hogy ne sablonokat sajátítsanak el, hanem megértsék azt, hogy ugyanarról a dologról kettő, három, négy, öt releváns álláspont is létezhet. A diák felelőssége az, hogy ezek közül melyiket választja, illetve, ha egy közösségért felelős, akkor tudja, hogy hogyan kell döntenie - fogalmaz a kitüntetett, majd elmosolyodik következő kérdésemre, amivel azt firtatom, mennyiben mások a mai diákok.

- A gyerekek az idők folyamán annyit változnak, amennyit az őket tanító tanárok. Annyit változtak, amennyit a szüleik, illetve a körülöttük lévő világ. De nem rosszabbak, sőt, azt gondolom, hogy jobbak, mint mi voltunk. Persze vannak súlypontbeli különbségek. Mondok egy példát. Ma egy átlagos gimnazista nem olvas annyit, mint amennyit mi olvastunk. Ez nem jó. De nekünk az olvasás volt az a lehetőség, ahol információhoz juthattunk. A mai diákok vizuális kultúrája viszont sokkal fejlettebb, mint a miénk volt. Itt nincs jó és rossz, más van. Ehhez kell alkalmazkodni. Ma egy gimnazista diáktól elemi elvárás, hogy legyen nyelvvizsgája. Mi ezt annak idején el sem tudtuk képzelni. Tehát én nem látom a diákokat másnak. Annyit látok más iskolákban, hogy az a szülőtársadalom, amelyik most viszi középiskolába a gyerekeit, sokkal kevésbé fegyelmezett a korábbiaknál. Ebben az ott tanító kollégák is megerősítenek - mondja Grőber Attila.
- A célunk természetesen a továbblépés, a továbbtanulás. Hogy mekkora az értéke ma a diplomának? A kérdés az, hogy hol állították ki. Diplomát ma bárki szerezhet. De jó egyetemekre, jó szakokra bekerülni, ezért természetesen sokat kell dolgozni. Itt utalok vissza a versenyekre, amik arról is szólnak, hogy amikor a diák érettségire kerül, akkor legyen rutinja, hogy megoldja az adott problémát - mondja, majd amikor arra utalok, hogy tudom, diákjai szeretete és tisztelete veszi körül, így válaszol: - Nem törekszem arra, hogy minden diákom szeressen. Mielőtt először belépek egy osztályba, pontosan eltervezem, mit fogok csinálni azokban az években, amíg tanítom őket. Ezt el is mondom nekik, elmondom a szülőknek is, hogy nem zavar, ha a diákok időnként haragszanak rám, vagy nem értenek velem egyet. Tudom, hogy mit akarok elérni, hogy hova akarok eljutni, és ezt a diákok nagy része egy idő után megérti. Komolyan veszem a diákjaimat, és nagyon sokat készülök az óráimra. Soha nem megyek be felkészületlenül. A diákok és a szülők szeretnek büszkék lenni. Fiatal tanár koromban azt gondoltam, ha lesz egy OKTV-döntősöm, akkor elérem a szakma csúcsát. Ma már tizenhat ilyen tanítványom van. Ehhez szeretni és tisztelni kell a diákot. Hálás vagyok az iskolámnak, a tanítványaimnak és a szülőknek, hogy hittek abban, amit elmondtam nekik. Az eredmények ezután jöttek. A tanár nemcsak a tárgyi tudását viszi be az órára, hanem a lelkét is kiteszi az óra elején az asztalra. Erre kicsit születni is kell.

Fotó: Index.hu