Ritkán indul olyan jól a nap, mint ma. Néhai iskolám, szeretett alma materem, a pápai Szent István Római Katolikus Általános Iskola iskolanapján két rendhagyó tanórát tartottam az idén kétszáz esztendeje született Petőfi Sándor költőről, a hajdani pápai diákról, aki éppen 180 éve tartózkodott utoljára szűkebb pátriánkban.

Jó alkalom volt, melyen még egykori kedves tanáraim közül is többen részt vettek. Ezúton is köszönöm szépen az igazgató asszonynak, Gombásiné Takács Gyöngyinek – hajdani osztályfőnökömnek, történelemtanáromnak – a megtisztelő meghívást-felkérést.

Petőfi Sándor négyszer tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig Pápán. Diákoskodásán kívül nem kisebb esemény fűződik élete itteni szakaszához, mint költői elismertetése. Pápán írta A borozó című versét, mely az első lett a nyomtatásban megjelent költeményei sorában, s amely az Athenaeum olvasói táborában költővé avatta a színésznek készülő, verselő diákot. Az ősi református kollégium serkentő szellemi hatása, a barátok – közülük is elsősorban az unokatestvér Orlai Petrich Soma, a későbbi híres festő – lelkes segítsége lendítette előre pályáján a nehéz körülmények között élő ifjú poétát. Mint az iskola irodalmi körének, a Képzőtársulatnak a tagja, tizenhárom versét nyújtotta be bírálatra. Közülük tízet kitüntető elismerésként saját kezűleg másolhatott be a társulati Érdemkönyvbe. A versek alá még Petrovics Sándorként írta a nevét, de már kiválasztotta a magyarosabb hangzásút is: Bárány Gusztáv Literatúrai zsengék című kéziratos művének hátlapján aláírását próbálgatva kétszer is leírta: Petőfy. Ahová i-vel írta oda a Petőfit, az a Tolvaj huszár volt 1842 júniusában.

Húsznál több saját vers és műfordítás – Heine, Schiller, Lenau, Matthison költeményei – tanúskodik a pápai diák Petőfi szorgalmáról, elmélyült munkájáról, tehetsége kibontakozásáról. Életének kitűnő ismerője, Hatvany Lajos joggal írhatta Így élt Petőfi című kétkötetes művében, hogy „Petrovicsból Pápán lett Petőfi”; tehát „itt született”!

Petőfi és Pápa vonatkozásában nem egy, nem két kiadványt állítottam össze az elmúlt két évtizedben műkedvelő helytörténészként, ún. lokálpatriótaként, s szerveztem nem egy, nem két programot, kiállítást, ismeretterjesztő alkalmat, vetélkedőt stb. a szép emlékű pápai Helyőrségi Művelődési Otthon (HEMO) kultúrmunkásaként, vagy a pápai Pedagógus Művelődési Ház (PMH) szakmai vezetőjeként. Manapság – az utóbbi egy évtizedben – kis civil társaságom, a pápai Petőfi Városbarát Egylet (PVE) (korábbi nevén Elsősorban pápai Városbarát Egylet /EpVE/) ügyvivőjeként – közben önkormányzati képviselőként is próbáltam – próbálom a helyi petőfis emlékeket őrizni, továbbörökíteni. (Az most más lapra tartozik, hogy a bicentenáriumot én máshogy képzeltem el. Bíztam abban, hogy a kétszázadik évforduló, az emlékév nem kuriózumok tobzódó felsorakoztatásában, hanem elemző minőségben járul hozzá a teljesebb Petőfi-kép kialakításához...)

„Szobrain karddal szeretjük ábrázolni, így áll a Duna-parton, így áll Félegyházán, Ferenczy Béni szép szobrán is: karddal, amelyet tüntetve nem viselt. Hol a fütykös, szobrászok, hol a vászonbakó? Az árnyék, a legendák Petőfije, a mondabeli bujdosó batyuval és görcsös bottal jár, a nép így vándoroltatja, mert valóban így vándorolt. Ez a mi szoborba öntött irodalomtörténetünk, ez a bűnös, hogy ez a nagy vándor is odakerült a sorba, ahol görög leplekbe és szablyákba öltözve állnak nagyjaink, olyan egyformán, hidegen és mozdulatlanul, hogy diák legyen a talpán, aki Eötvöst meg tudja különböztetni Kisfaludytól...” – írta Dienes András A legendák Petőfije című, 1957-es kötetében.

Tízegynéhány évvel később, mintegy ötven esztendővel ezelőtt Somogyi Józsefnek köszönhetően a „vándor”, a „baka” szoborba formált alakja Pápán megvalósult, ott áll 1973 óta a pápai kastélyépület előtt. A mi Petőfink! Gyermekkorom óta ez a vándorló, fiatal, sovány, leszerelt katonából lett diák – ahogy egykori kedves író ismerősöm, Tüskés Tibor emlegette –, a „bakadiák” jelenítődött meg s jelenítődik meg szemeim előtt szoborba formálva, szülőházamtól pár száz méterre magasodva.

Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész pápai bronz Petőfije a soproni kaszárnyából, az erdőn-mezőn, a Rábán, a Marcalon átkelő, a dunántúli kisváros Fő terére, az „ismeretlenbe” érkező, betegségtől csontig soványodott, komor fiatalembert személyesíti meg, – a „hús-vér” Petőfit. Azt, aki oly sok útkeresés, csalódás, bántás után szinte teljesen kilátástalanul ott állt unokabátyja, Orlai Petrich Soma előtt 1841. március elején:

„…egy görcsös bot s válláról lefüggő durva vászon bakó volt minden magával hozott holmija… Célja felől tudakozódtam. Nekem nincs célom – mondá ő – Sopronban hallottam, hogy itt vagy, s hozzád jöttem. Van még egy pár forintom, melyet obsitommal együtt kaptam… A további teendő felől okoskodtunk, s csakhamar elhatároztuk, hogy Pápán marad s iskoláit folytatja…”

Még ha ez a terv nem is végződött teljesen így, de kétségtelen, hogy költővé válásának, Petőfivé válásának ez lett az igazi helye, itt találta meg azt az utat, amit mindig is keresett, ami saját igazi jövőjébe vezetett.

Értékvesztett, kusza világunkban fontos az emlékőrzés és az emlékhelyek méltó gondozása, fenntartása. Elzarándokolni múltbéli nagyjaink, példaképeink épületeihez, szobraihoz, tábláihoz illendő dolog, de igazából nem ezekben kell őket keresnünk. Petőfi Sándort sem. Nem a Gyurátz, a Barát, a Petőfi, a Széchenyi utcákban, vagy a kollégiumban Pápán, sem nem a valamikori csatatereken, vagy ne adj’ Isten Szibériában. Petőfit csak és kizárólag a Petőfi-összesben kell keresnünk.

Erről a lángoló szívű, szinte az ősi próféták szívet vizsgáló képességével rendelkező, több mint 860 költeményével, novelláival és drámájával az egyik legtermékenyebb poétává vált fiatalemberről halálát vagy eltűnését követően sokan, sokféleképpen képzelegtek, beszéltek és írtak, emlékét ezerféleképpen ünnepelték, ünnepeltették. Amíg a Petőfi-arc végleges problémája meg nem oldódott, amíg múlt századunkban elő nem került, s el nem terjedt a dagerrotípia éles tekintetű portréja, addig nem is igazán tudták az emberek, hogy is nézett ki ő valójában. Bár ő mindig azt hangoztatta, hogy „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel…”

(Kép-forrás: Dr. Reisinger János irodalomtörténész: Ki nekünk Petőfi Sándor? Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2022. /Lektorálta: Hajnal Jenő – Kerecsényi Zoltán/)

Tudni kell, hogy Petőfinek nem nyerte el a tetszését a róla 1844–45 táján készült dagerrotípia. Azonban 1844-ben illett metszetet készíttetni a több száz vers elé az országszerte egyre ismertebbé váló költőről, és még inkább 1847-ben. Petőfi azonban azokkal sem volt megelégedve. A német metszetkészítőtől hibákkal szándékosan teletűzdelt, német nyelven írt levelében kért új változatot, főleg a bajusz és a szakáll módosításában. Külső megjelenése, furcsa orrhangja, gyakran különcnek tűnő öltözködése (à la Széchenyi) kétségtelenül nem volt előnyösnek mondható. Ugyanakkor és legfőképpen ne feledjük a művészetében is megnyilatkozó eszményítő, idealizáló törekvéseit. Petőfiről életében harminchat ábrázolás született, ami néhány év leforgása alatt soknak mondható. Barabás Miklóson és Orlai Petrich Somán kívül a legtöbb portrét névtelenek készítették.

Tehát mindenekelőtt – és ezt másoknak is, a diákságnak is el szoktam mondani – ránk hagyott poémáiban kell őt fürkésznünk, folyamatosan újra kell olvasnunk és értelmeznünk kell az üzeneteit.

PVE-egyletünk elmúlt két évének összejövetelein látható volt egy kinagyított, archív grafikai ábrázolás, amin a honvédegyenruhát és kardot viselő Petőfi egy szibériai ólombánya bejáratánál, egy kis pislákoló mécsvilágnál állva verseskötetét emeli a magasba a Biblia egy oda alkalmazott részletének feliratával: „Keressetek ebben és megtaláltok!” Keressük hát Petőfit a Petőfi-összesben!

Az ismeretterjesztés puritán eszközeivel a magunk, kis civil társaságunk és a magam részéről ezen igyekeztem eddig is és igyekszem ezután is fáradozni. Ezt szolgálta-szolgálja 2021-ben elindított „Köss egy szalagot Petőfi vándorbotjára!” – mozgalmunk is, melynek versidézetes emlékszalagjait 2022 folyamán rendre eltulajdonították a kastély előtti Petőfi-szoborról...

Kerecsényi Zoltán,
a pápai Petőfi Városbarát Egylet (PVE)
ügyvivője

Pápa, 2023. június 14.

(Fotók forrása: Kerecsényi Zoltán,
Szent István Római Katolikus Általános Iskola – Pápa)

Petőfi vendégeskedett a katolikus iskolában (Pápai Médiacentrum – Híradó 2023.06.15.):
https://fb.watch/lbekcs0Ylk/

Letölthető feladatlap: innen

***

Kerecsényi Zoltán:
Petőfi
(marokvers-féle)

Ó, te sokszor csalódott, nyúzott, gáncsolt,
árkokon-bokrokon átloholt garabonciás,
te meg nem értett fényes szabadmadár,
ha tudnád, mennyit pusztult utánad a világ...