Az immár több mint negyvenhét esztendős pápai Textiles Klub 2019. február végi összejövetelének vendége a Huszár Közösségi Házban Kerecsényi Zoltán lokálpatrióta, városi képviselő volt, akit Petőfi Sándor és Pápa címmel kértek fel előadás megtartására a klubtagok az idei 170. évforduló jegyében.

Az előadó, aki ez elmúlt tízegynéhány esztendőben – főleg a Huszár Közösségi Ház elődjében, a pápai Helyőrségi Művelődési Otthonban, majd a pápai Pedagógus Művelődési Házban végzett munkája folyamán – számos Petőfis ismeretterjesztő programot szervezett, s pár helyismereti jellegű kiadványt is közreadott, kiemelte, szívesen tett eleget a Klub meghívásának, mert közismert, hogy az ő „heppje” hosszú idők óta Petőfi és 1848-1849. E témák rendkívül foglalkoztatják, ezért is szervezte meg két-három éve a pápai Kossuth-emlékprojektet is, s ezért is vállalta fel „Elsősorban pápai” Városbarát Egyletével a pápai Petőfi-hagyományok őrzését és ápolását is.

Kerecsényi Zoltán 2007-ben, 2008-ban, 2009-ben, 2015-ben és 2018-ban megjelent A bakadiák – „Petrovicsból Pápán lett Petőfi”, Pápai Petőfi Zsebkönyv, Pápai Jókai Zsebkönyv, „Füttyentek rád, zord világ!”, Magyarnak lenni – pápainak lenni és „Aut Caesar, aut nihil!” –Petőfi Pápán című kiadványainak és vetített képek segítségével villantotta fel hallgatóságának Petőfi pápai kötődéseit, s emlékeit. Előadásának szerkesztett-írásos változata az alábbiakban olvasható:

Petrovics Sándor 1841 márciusában nedves, havazó időben, szegényes, elnyűtt katonaruhában, friss obsitosként lép először Pápa földjére. Ennek a jövő-menő, vándorló, csontig sovány, beteges Petőfinek állít emléket Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész, egykori pápai diák azzal az alkotásával, amely a pápai Esterházy-kastély előtt áll 1973 óta.

Petőfi Pápára érkezését elsősorban másod-unokatestvérétől, Orlai Petrich Somától ismerjük, de jómagam Kis Gábor egykori református lelkipásztor emlékezését szeretném megosztani: „Egyik délelőtti tanóra után hazamentem s ekkor jött szobánkba a jó háziasszony V.-né és elmondá mily váratlan és mily különös vendége érkezett, egy katona, aki Petrich urat keresi, de az még leckén van; egyúttal értésemre adá azt is, hogy szívesen venné, ha ezt a katonát az ő szobájából, míg Petrich úr megjő, magamhoz behívnám. Elképzelhető, milyen lehetett a sors üldözte, ágról szakadt isten-katonája, az ő megviselt uniformisában. És ne vegye senki rossz néven, ha a rendet annyira kedvelő háziasszony úgy nyilatkozott előttem. Dehogy hitte, de ki is hitte volna, hogy ez a katona leendő egykor a Dalaim és Magyarország annyi dalainak szerzője. Bementem Petőfiért, ott ült a háziasszony szobájában egy széken, a »sárgapitykés, zöldhajtókás közlegény«: mellette a padlón ellapulva hevert az üres vászontarisznya, a bot az ágynak támaszkodott görcsös fejével, gazdájukból sem nézvén ki több, mint ami a részvét és a szánalomra méltó. Magam bemutatása rövid volt, mit is mondhattam volna sokat, a lábain céhláda nagyságú bakancsokban előttem álló Petőfit vendégemül meghívám, ő vette a botot és a tarisznyát, s mentünk pápai kifejezés szerint hátra az én, azaz a mi szobánkba. És így elmondhatom azt, hogy a pápai diákok közül legeslegelőször az én vendégem volt Petőfi; a véletlen ezen játékára mindig édesen emlékezem és ez elsőséget sokért oda nem adnám. Hazajött Orlai, úgy mentünk az ő szobájába, s az ott történteket az ő országosan ismert tolla az enyémnél szebben megörökítette. A legelső estét a mi szobánkban töltöttük; nem emlékszem, hogy Petőfi szenvedéseiből, pedig lehettek sok és nagyok, csak valamit is említett volna; panasz, kifakadás vagy legkisebbke jaj is beszédébe nem vegyült, hanem a barátság melegénél, mert borunk kevés volt, felmelegedett az elcsigázott, vézna alakú költő, csakhamar láng csapott ki homlokán, szavalt idegen költők műveiből, Horác ódáit egymásután mondta könyv nélkül. Amit Petőfi sorsáról később is megtudhatánk, azt Orlaitól és Salkovicstól hallottuk, élettörténetét nem beszélgette. Legelső dolgunk volt ruházatán segíteni, melyből az oroszlánrész Orlainak bőven kijutott. Pápáról eltávozása után még egyszer láttam Petőfit: 1847. szeptember havában, Ács Károly jelenleg tótvázsonyi lelkésszel felkerestük a Nemzeti Casinóban; egy díványon féloldalt heverészve fogadott bennünket, mely helyzetén míg ott voltunk, nem is változtatott, de ami felett mi, kik ismertük őt, legkevésbé is meg nem ütközénk...”

1840 márciusában a baka az ősi református kollégiumba deáknak szeretne állni Pápán. Tarczy Lajos professzor ideiglenes hallgatónak fel is veszi. Mivel már túl vannak a tanév felén, és bizonyítványa nincs nála (az tanulmányai megszakításakor Selmecen marad), csakis ideiglenes tanulónak vehetik számba. Bakaruhája helyett társai adnak diáknak valót. Egy reggelen azonban mégiscsak bakaruháját ölti magára, s abban jelenik meg a kollégiumban. Amikor belép az osztályba, a diáktársak hahotázásba kezdenek, a tanár pedig dühöngve utasítja ki. Nem is habozik sokáig: „Itt hagyom Pápát, nem vagyok én iskolába való.”-jelenti ki dacosan. „Másnap tavaszi, derült kora reggel… vászontarisznyáját nyakába akasztotta, magával hozott görcsös vándorbotját kezébe vette, s az úgynevezett grófi úton, egy negyedmérföldnyi hosszú hársfa-soron ballagott ki Pápa határából, avval a szándékkal, hogy Pozsonyba megy. Én őt a hosszú fasor végéig kísértem, itt elbúcsúzva tőle, keblemben keserűséggel tértem vissza társnélküli lakásomra…” – írja Orlai. Távozásában feltételezhetően lélektani indítékok játszanak közre, de valódi és legfőbb oka azonban mégis inkább a nyomasztó anyagi gondok lehetnek. Ekkor úgy körülbelül tíz-tizenkét napot lehetett a városban.

Márciusi rövid diákoskodását követően 1841 őszén tér vissza újra Pápára. Tarczy professzor ekkor is segítségére siet a kollégiumi felvételben. Azonban különbözeti vizsgát kell tennie, mivel a VI. osztályról év végi bizonyítványa egyáltalán nincs, s a Selmecről lévő félévi bizonyítványa is elégtelentől virít. A hatodikos anyagból való különvizsgának kis tanári jóindulattal tud eleget tenni, így a gimnázium VII. logikai, bölcseleti osztályába léphet.

Az első tanítási napot Kozma Sándor festőien szemlélteti visszaemlékezésében: „Legelső ízben a nagy teremben láttam jövendő pályatársaimat, amikor a három philosophiai cursus közös leckére jött össze, – legalább százötven diák. Amikor beléptem, már akkorára a kalvinista autonomikus túlerő általános dulakodásban nyilatkozott, a múzsák szentélyét átváltoztatván piaccá. Az első padokból egy stentori hang harsogott elém, időnkint féktelen kacajjal fokozódva. Évek múlva e hang a Kónyi Manót kétségbeejtő volubilitásával a magyar parlamentben dörgött, az ellenzék feje fölött. Nem messze e hang tulajdonosától, egy üde, szőke, piros fiú birkózott sok sikerrel, két szomszédjával. E mérkőzőben, ez idő szerint, a nemzet nagy regényíróját tiszteli. Szemlémet folytatva, balra tőlem, a novitiusok oldalt eső padjain, egy sajátságos alak tűnt fel előttem. Sötétszürke, felhőkergető gallérköpönyegbe orráig beburkolva, fején az akkori bakasipkát szeméig lehúzva ült ott mozdulatlanul. Rideg, sötét pont, a vígan hullámzó áradatban. A tanár beléptével a zaj lecsendesül, a fövegek lerepülnek a főkről, s én emberemet szembe nézhetem. Különös arc. Rút, de nem közönséges, mogorva, mely búsító, leverő hatást gyakorol a nézőkre, de nem gyűlöletes, nem visszataszító. Senkihez sem szólott; senkire sem nézett; szemeit a pad írópolcára szögezve ült ott, míg meg nem szólalt a harang, s vége nem lőn az előadásnak. Rendkívül érdekelt ez a bizarr egyéniség! Újonc, ösmeretlen jövevény volt ő is, – mint magam – nevét sem tudták szomszédaim. Utána siettem, utolértem az utcán, s kísérője Petrich – aki mint festő, a la Rafael Sanzio, fürtökben hordta szőke haját – elvégezte a kölcsönös bemutatási mondókát és én első ízben szorítottam kezet Petőfivel, akit az időtt Petrovics Sándornak hívtak.”

Szálláshelyre 1841 őszén először egy Sopronból Pápára kerülő ismerős diáknál, Lantay Sándornál, a pápai ferences szerzetesek templomával és kolostorával szemben lel. Itt addig húzza meg magát, míg unokatestvére, Orlai december közepén meg nem érkezik.

Ez a Barát utcai hely a második pápai lakóhelyük (az első a néhai Fazekas, ma Gyurátz Ferenc utca 18. sz.), de csak egészen rövid időre, mert nem bírják a kemény telet az iskolától távol eső nagy, fűtetlen szobában, ezért rövidesen a kollégium közvetlen szomszédságában (a mai Petőfi utca 11. sz. alatt) egy férfiszabónál bérelnek egy kicsiny szobát, – pontosabban egy elfalazott folyosórészt. Petőfinek egy láda szolgál ágyként, egy könyv párnaként, köpönyege pedig takaróként. Ezen a kis helyen, 1841-42 fordulóján, illetve a rá következő hónapok folyamán sok szép emlékű napokat élnek át. Itt építgetik jövendőjük „ábrándvárait”. Ennek a szállásváltoztatásnak emlékét az 1842. február 26-i iskolaszéki jegyzőkönyv is őrzi, melynek 204. számú pontja szerint: „Petrovics Sándor mivel szállását igazgatói tudás nélkül változtatni merte, megintetett, kötelességévé tétetvén, hogy gazdaasszonyának minél előbb megfizessen.” Tandíjhátralék miatt is kiírják a nevét a kollégium fekete táblájára.

Szűk baráti köre segíti a költőt. Parragh Gábor, aki egy vak, idős református lelkipásztornak, Török Pálnak olvassa fel a Pesti Hírlapot, – ezt a kereseti forrását átengedi Petőfinek, aki ezért nap, mint nap meleg ételt, ebédet kap fizetségül. Tarczy professzor pedig beajánlja segítőnek keresztkomájához, Horváth István ügyvédhez, akinél írnoki munkát láthat el, illetve egy Politzer Ignác nevű zsidó fiút korrepetálhat tíz váltó forintért. Érdekesség, hogy az a ház, ahol Petőfi Horváth-ügyvédnél írnokoskodik, az Anna téren, a volt pápai Véradó-állomás helyén, a nemrég avatott Szent Anna Ház helyén állott.

Jókai Mór és Petőfi Sándor barátsága is Pápán kezdődik. Jókai a vele való találkozását, megbarátkozását többször megörökíti, egy rövid ezek közül:
„Fizikus diák voltam Pápán, mikor először megláttam az utcán kopott, fekete gallérköpenyegben, gyűrött kalapban, mezítelen nyakkal. Szobatársam, akivel együtt mentem fel a kollégiumba, már ismerte, s rákiáltott: jó reggelt, bús magyar! Ez volt a tréfás gúnyneve. Mindenkinek volt. Engemet úgy híttak, hogy jámbor. Nem fogadta a köszöntést, mindig olyan léptekkel járt, mintha távgyalogolna… Első találkozásaink nem igen voltak rokonszenvesek. Iskolában nem igen találkoztam vele. Ezért kezdtem lenézni. Ehelyett verseket írt, s azokat a Képzőtársaság gyűlésein elszavalta. Ekkor kezdtem rá irigykedni. Aztán megtudtam, hogyan él. Elhagyatva mindenkitől, stúdiumokat másol úrfiak számára. Ekkor kezdtem megbecsülni. Mikor elváltunk, akkor már szerettem…”

Nem mondható, hogy Petőfi szorgalmas diák Pápán. A humán jellegű és idegen nyelvek óráin jól érzi magát, a reáltárgyak viszont kínt jelentenek a számára. Egyszer történelemből sem képes lefelelni Bocsor István professzornál. Udvardi Cserna István szerint:

„…az öreg Bocsor jól leszidta a históriából való készületlenségéért: »Amice – mondá – nem muszáj ám minden embernek bötűs emberré lenni; van elég tisztességes mesterség, - kár annak a kollégium küszöbét koptatni, aki nem akar a bötűkkel megbarátkozni.«

…a számtanban Petőfi igen gyönge volt, s annyira ellenszenvezett e tudománnyal, hogy annak előadásairól el-elmaradozott, amiért őt aztán egyszer ötödmagával egy egész napi fogságra ítélték. Petőfi e fogságában színi előadást rendezett társaival, mely célra hevenyében Az öt jómadár cím alatt egy színdarabot fércelt össze, melynek saját kezűleg a börtön falára írt színlapja még évek múlva is megvolt. E fogságában kötötte meg Kozmával bensőbb barátságát.” – emlékezik Orlai.

„Minket is megragadott az a szent őrültség, amit az udvarias világ költészetnek nevez. Pápán voltunk, diákok voltunk, mi is alkottunk magunknak tudós társaságot… neveztük mi azt illő szerénységgel képzőtársulatnak… tartottunk gyűléseket, amikben szónokoltunk, úgy, mintha országgyűlésen volnánk, szavaltunk, mint a színpadon, s vitatkoztunk apróságok felett, mintha igazi tudósok volnánk. Olvastunk fel verseket és novellákat, megbíráltuk, s ami jó volt, azt beírtuk egy nagy könyvbe, melyet hívtak érdemkönyvnek… Ez aktív mulatság a könyvolvasás passzív élvezetével lévén összekötve, kicsiny társaságunk közvetlen előmozdítója volt az irodalomnak az által, hogy a megjelent jobb műveket megvette és bámulta…” –
emlékezik vissza évtizedek múltán a pápai Képzőtársulat életre hívására és működésére Jókai.
A pápai, kollégiumi Képzőtársulat a reformeszmék jegyében, Kossuthért lelkesedve kezdi meg működését. Petőfi szűkebb baráti körének ebben a közegben indul meg szavalói, szónoki, előadói pályafutása. Az 1841-42-es munkaévről lévő jegyzőkönyvek tanúsága szerint Petőfi nagyon tevékeny tag. Már az első ülésen beadja Tűnődés, Zsarnok és Eskü című verseit.
Aztán Pápáról küldi el néhány versét is – a megjelenés reményében – Garaynak a Regélő számára, majd miután az válaszra sem méltatja, 1842. május 5-én az ország egyik legelőkelőbb folyóiratába, az Athenaeumba, melyet Vörösmarty és Bajza szerkeszt. Bajza Józsefnek négy verset mellékel. Ezek közül egy, A borozó május 22-én meg is jelenik.
Ehhez a tanévhez fűződik a régóta keresett név megtalálása is. Az első vers, ami alá a társulati Érdemkönyvben a Pápán kitalált költői nevét, a Petőfi Sándort írja i-vel: a Tolvaj huszár című verse. A választott név a nyilvánosság előtt először 1842. november 3-án jelenik meg szintén az Athenaeum hasábjain, a Hazámban című költemény alatt.

A pápai megyeházán 1842 nyár elején tartják az évzáró Örömünnepet, amelyen az Esterházy gróffal az élen a városi előkelőségek is megjelennek. Huszonegy programpontból Petőfi ötben szerepel. Az egyik diák elszavalja az ő díjat nyert Lehel, egy másik diák pedig Szín és való címet viselő balladáját. Ő pedig Orlai díjnyertes beszédéből olvas fel egy részletet, és elszavalja Vörösmarty Liszt Ferenchez, valamint Gaál Józsefnek, a Peleskei nótárius színpadi átdolgozójának Az ólmos botok című versét, amely alig két hónappal korábban jelenik meg Szalkai Máté álnéven az Athenaeumban. Az ólmos botok elszavalásával viharos tapsot arat Petőfi. Lobogós ingben, pitykés nadrágban, kezében fütyköst forgatva olyan hatással adja elő, hogy a jelenlévő gróf elragadtatásában még egy arannyal jutalmazza fellépését.

A nyári melegben a Tapolca-patak egyik malmához járnak ki fürödni. Egyik alkalommal a vakmerő, de rossz úszó Petőfi csaknem a vízbe fullad; egy másik esetben meg majdnem a szeme világát veszíti el. Ezen esetekről Orlai ad számot: „Konok természetének Petőfi nem egyszer megadta az árát. Így az 1842-ik nyarán majdnem megvakulással lakolt érte. Ez évben Napfogyatkozás volt látható Magyarországon, s mi e tünemény kedvéért a város szélére mentünk ki, hogy azt teljes pompájában láthassuk. Amint a Nap fényes tányérja fogyni kezdett, Petőfi föltette magában, hogy annak teljes elfogyásáig bele fog nézni, s csakugyan, intésem dacára sem vette le arról tekintetét. De amint az első sugár igen éles hatással ismét kilövellt, Petőfi szemeire csapta tenyerét, s egész hazáig karon kellett őt vezetnem, s csak napok múlva szűnt káprázata, de bal szemének ez annyira ártott, hogy avval sohasem látott többé tisztán. Egy fürdés alkalmával szintén nagy szerencsétlenségben forgott. Mivel a város közelében a Tapolca vize igen sekély volt, kijártunk fürödni a félórányira eső úgynevezett fekete malom alá, hol a kerekekről lezuhogó víz, egy széles, s mindenütt meg nem lábolható medencét vájt ki magának. Egyszer itt fürdésünk alkalmával Petőfi, ki rossz úszó volt, egész a kerekekig vakmerősködött hatolni, itt azonban a csapkodó víz elkábította. Szerencsére vergődését azonnal észrevettük, s akadt köztünk oly jó úszó és merész fiú, ki őt, a különben csekély terjedelmű mélyebb vízből a meglábolható talajra kimentette.”

Ezután vakáció következik. Az 1842-es nyári szünidőben szinte a fél országot körbegyalogolja, – kétszer jár szüleinél Dunavecsén is. A vele lévő Orlai visszaemlékezései szerint a szűkölködő állapotú szülők nagy örömmel fogadják „jó útra tért” fiúkat. Petőfi nekik akarja adni a Pápán nyert két aranyat, de nem fogadják el, inkább ők ígérik meg, hogy minden hónapban küldenek egy kis anyagi segítséget, „csak ezután is maradjon az iskolák mellett, hol még híres ember válhatik belőle.” A békés vakáció után abban a reményben indul vissza Pápára, hogy az előző tanévhez hasonlóan sikerül majd annyit keresnie, amiből szűkösen eltarthatja magát. Régi barátja, Domanovszky Endre ekkor kerül a városba. Nála száll meg, abban a házban, amelyben egyik professzoruk, Bocsor István is lakik (Pápa, Széchenyi utca 10. sz.). Megérkezése után azonnal kereset után néz, de tervei nem sikerülnek, így reménytelenné válik, hogy folytathassa pápai tanulmányait. Elhatározza, hogy elhagyja Pápát. A város azonban vissza-visszahúzza: 1843 áprilisában negyedszerre is, Pesten keresztül gyalogol ide Kecskemétről. Ekkor már valójában nem is akar pápai diák lenni, csak útbaejti a várost, látogatóba érkezik a hozzá közel állókhoz. Ekkor jár utoljára Pápán.

A Pápáról – a pápai ősi „skóla” falai közül – indult, Pápán irodalmárokká érett két ifjú: Petőfi és Jókai a 170 esztendeje zajlott forradalom és szabadságharc vezető személyiségei, a magyar szabadságvágy legismertebb nagyjai lettek. Mindkettőjük 1848-nak ahhoz a csillagképletéhez tartoztak-tartoznak, amelynek egyik legfényesebb tagja Kossuth Lajos volt, akinek portréja már Petőfi-Jókai diákoskodása idején ott függött a pápai kollégiumi folyosón. S ezt akkor oda kihelyezni óriási bátorság volt! Petőfivel és Jókaival egyidejűleg, de 1848-ig is számos kiváló elme került ki Pápáról, akik közül igen sokan részt kértek és vállaltak a haza ügyének szolgálatából 1848-49-ben. Közülük költők is. Gondoljunk csak Pap Gáborra, az ugyancsak neves pápai kollégiumi diákra, költőre, az ihászi csatában küzdő honvédra, a későbbi jeles dunántúli református püspökre. Pap Gábor Petőfi Sándor mellett azon kevesek közé tartozik, akinek versei végigkísérnek bennünket a fontosabb ütközetek, győzelmek színhelyein. A személyes átélés hitelességével írta meg a branyiszkói áttörést, Budavár visszafoglalását, majd fogsága idején versben állított emléket az aradi tizenhármaknak és Batthyány Lajos miniszterelnöknek. Az ihászi csata előtt, 1849. június 20-án Marcaltőn írta ismert költeményét, a Kelet faja címűt.

Tudvalévő, hogy a vers-szeretet „kaviár” volt mindig, abból kevesen szoktak kanalazni; a verseket sajnos nagyon kevés ember tudja ma is értékelni. De ne feledjük a Petőfi után éppen száz évvel ugyancsak a pápai kollégium falai közt költői szárnyait bontogató diák: Nagy László későbbi feleségének, Szécsi Margitnak a gondolatait:

„A magyar nép mindig magányosan küzdött a megsemmisülés ellen, leghűbb szövetségese mindig a költő volt. A jó vers, az ének sokszor az egyetlen becsületes megnyilvánulás volt, amiben a tömegek hihettek. Így lett a költészet, a népköltészet létezése számunkra sorskérdés. Csak véletlen, hogy gúny, tilalom, becsmérlés ki nem irtotta. Hajdan a regösénekesek nyelvét kivágták, a rovás-írástudók kezét pedig levágták. Ilyen volt a legősibb irodalompolitika. A szellemet a legtöbb hatalom nehezen tűri: a lelkétől, identitásától megfosztott népen könnyebb uralkodni. Hiszem, hogy a nemzet valós értékeinek, gondjainak, erkölcsi útjának magas fokú megfogalmazása ma is elsősorban a költő öröklött joga és kötelessége. Ahogy Nagy László írja:

Lélek, ó lélek,
kellenek e bajos földre
újra a dantei képek,
melyek poklot és mennyet
és mindent lemérnek.”

Ajánlott irodalom:

-Bodolay Géza: Petőfi diáktársaságai. Kozmosz-Könyvek, Bp., 1973.
-Dienes András: A legendák Petőfije. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.
-Heitler László: Petőfi-emlékek Pápán. Magyar Hirdető Pápai Kirendeltsége, Pápa, 1972.
-Huszár János: Múltidéző történetek Pápáról. Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 2005.
-Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1977.
-Kerecsényi Zoltán: A bakadiák – „Petrovicsból Pápán lett Petőfi”. Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 2007.
-Kerecsényi Zoltán: Pápai Petőfi Zsebkönyv. Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 2008.
-Mezei Zsolt: „A kényes úrfi s a rongyos baka” – Tanulmányok két halhatatlan pápai diákról. Pápai Református Gyűjtemények, Pápa, 2001.

(Forrás: EpVE,

fotók: B. L.)