„Magyarország sohasem volt szegény egyes kitűnő tehetségekben. Egyedei mindig voltak… De nem volt képes érezni a nagyság örömérzetét… avatottjai rendesen éhen haltak vagy kiköltöztek… Csoda-e, ha ily viszonyok közt a magyarnak önálló művészete sohasem volt… Ez így többé nem lehet! Mutassuk meg tettekkel, hogy ébredünk. Hogy megmutathassuk, az út nem hiányzik. Itt Bécsben újólag egy kitűnő magyar művész vonja magára a figyelmet. E művész: Petrich… Nemzetélet nagyságát szellemi fölemelkedettségének jövőhözi viszonya határozza meg… A szellemi élet minden tényezőit nemzeti erővel kell kifejezéshez segítenünk. Ily tényezője a szellemi életnek a művészet, s ennek egyik legfenségesebb ága a festészet is…” – írja 1848-ban az egykori pápai diák, a későbbi nagy református püspök, Pap Gábor egy „Életképekbeli” cikkében.

Ehhez kapcsolható a néhai jeles művészettörténész, Szij Béla következő összegzése:

„A hősi múltnak festményeken való megörökítését és a nemzeti öntudatnak ébresztését már akkor művelte, amikor piktúránk historizáló ágának ismertebb képviselői el sem kezdték pályájukat… Látta a nemzet elbukását, a megtorlásokat, de a fiatalon felismert nagy cél nem veszített varázsából. Amikor nem a történelem ihlette, hanem például az irodalom, akkor is nagy, mondhatnánk közösségi problémák foglalkoztatták. Szintén úttörő voltát bizonyítja, hogy Madarász Viktor, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály újra megfestették azokat a témákat, amelyeket ő fogalmazott meg először a festészet nyelvén. Nagy kompozíciói mellett kitűnő portréit ismerjük, ezen kívül illusztrációkat készített Petőfi Sándor és Vörösmarty Mihály műveihez. Formavilágában még olyan elemeket találunk, amelyek a XIX. század első felének stílusjegyeivel rokonok, de eszmei mondanivalójában feltétlen haladó volt, s az idegen elnyomással szemben álló magatartást tükrözte. Szellemi világképének kialakulását sok tekintetben befolyásolta a Pápai Református Kollégium falai között 1840-től 1844-ig eltöltött idő...”

A híres keresztény, protestáns „skóla”, a Pápai Református Kollégium „Istennek, hazának, tudománynak” nevelő szellemisége mindvégig elkíséri Orlait. Kevesen ismerik, hogy a hősi múltnak festményeken való megörökítésén túl bibliai tárgyú alkotásai is léteznek. Elég csak a békési katolikus templom „Krisztus keresztelése” című oltárképére és tizenhárom darabból álló stációsorozatára, a Hársasterény lutheránussága számára készített „Krisztus és Nikodémus” című, vagy a szülőváros, Mezőberény evangélikus templomának „Hagyjátok hozzám jönni a gyermekeket!” című oltárképeire gondolnunk. Utóbbinak különlegessége, hogy a Jézus körül álló gyermekeket az akkori lelkipásztorok gyermekeiről mintázta. Orlai e témájú művei nem lehettek véletlenek, úgy tudni, Bibliát forgató ember volt, akárcsak rokonát, Petrovics (Petőfi) Sándort (aki bár a lutheránus vallással nem igazán tudott kibékülni), az Istenhit kérdései mindvégig foglalkoztatták. „Barátom, erre a könyvre a költőnek legnagyobb szüksége van.” – jelentette ki Petőfi egyszer egy barátjának, miközben az éjszakai álmából ébredezve, a köpenyébe burkolózó, az asztal fölé hajoló, a gyertyafénynél Bibliát olvasó poétát megpillantotta és kérdőre vonta. Nem hiába születtek oly sok bibliai (elsősorban Ószövetségi) hasonlattal gazdagított költeményei…

Felvidéki evangélikus családba születik Orlai, édesapja Petrich Sámuel csizmadiamester, édesanyja Salkovics Karolin – leánya annak a Salkovics Pálnak, aki testvére volt Petőfi Sándor apai nagyanyjának, Petrovics Tamásné Salkovics Zsuzsannának –. Petrich Sámuel nyolc gyermeke közül egyedül csak Soma végez magasabb iskolákat Mezőberényben, Szarvason, Sopronban és Pápán. Kétségtelenül ezen utóbbi hely gyakorolja a legnagyobb hatást életére. Ekkortájt még egyáltalán nem festőművésznek készül; Sopronban irodalmi kör alakításával próbálkozik, s Pápára kerülve is elsősorban irodalmi ambíciók fűtik. A pápai Képzőtársulatban is e téren ér el eredményeket. Talán sokak szeme előtt lehet az a Rusz József-féle metszet, melyen Orlai Petőfivel és Jókaival látható, melyhez Jókai következő sorai kapcsolódhatnak:

„A pápai nagy kollégium mellett, ott volt egy kicsi fehér ház, abban egy még kisebb fehér szoba, annak a háznak kis szobájában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három fiatal diák, akiknek kicsiny volt ez az egész világ. Az egyik volt Orlay Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik voltam magam. Tizennégy évvel fiatalabbak voltunk a jelennél, s úgy hiszem, hogy az egész világ maga is sokkal fiatalabb volt akkor, mint most. Mindegyikünknek volt saját kedvenc szenvedélye: Orlayé a költészet, Petőfié a színpad, az enyim a festőecset. Ha Orlay írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat, én képeket festettem hozzájuk, s Petőfi szavalásmodora éppoly rendkívüli volt, mint az én kompozícióim. Maga készíté plasztikai szabályait, mint én a festékeimet. Egymásnak őszinte bámulói voltunk; Orlay megközelíté előttünk Jósika Miklóst, Petőfi is csak egy fokkal állt alább Egressynél; magam is valahányszor a szögleti bolt előtt elmentem, büszkén tekinték a címerül festett magyar kisasszonyra, miért nem tudnék én is ilyet festeni valaha! Mikor elváltunk, én lefestettem Petőfi arcképét, kicsinyben, olajba; nem tudom, hova lett ez a kép. Orlay emlékverseket írt számunkra, Petőfi könnyekre fakasztott érzékeny szavalatával, s akkor erős fogadást tettünk egymásnak, hogy csak mint nevezetes emberek fogunk összejönni, ha még egyszer találkozunk az életben. Azután széjjelmentünk a világba, és esztendőkig nem hallottunk egymásról semmit. Mikor pedig ismét összetalálkoztunk, akkor Petőfi hírhedett költője volt Magyarországnak, Orlay ihletett festész; magam sem tudok róla számot adni, miként történt? Ahelyett, hogy ülnék az én kedves, mosolygó festékeim között, íme, itt szántom ezt a sok csúnya fekete betűt, s azt szeretném, hogyha most is ott tanácskoznánk abban a kis fehér szobában, hogy mi legyen belőlünk? Orlay írná a szép kedélyes novellákat, Petőfi elszavalná méltóságos tűzzel, én pedig festeném hozzájuk a képeket…”

Az irodalom mellett pápai diákként támad föl Orlaiban a vonzalom a rajz és a festészet iránt. Erről tanúskodik egy fönnmaradt, ezidőtájt készített korai, kisméretű ceruzarajza is tanulótársáról, Baráth Ferencről, a későbbi jeles ’48-as honvédtisztről, jogtanárról. A ház pedig, amelynek falai – Jókai fönti szavát használva – „szenvedélyeiket” sokszor látta, ma is áll a pápai Ó-kollégium tőszomszédságában (sajnos elég „mostohán”). Minden helybéli ember Petőfi-ház néven emlegeti, holott inkább illene rá az Orlai-ház elnevezés, hiszen mindvégig ő vállalta az anyagi terhek legjavát. Akárcsak a pápai evangélikus templom utcájában máig meglévő kis fehér házacska, a legelső lakhely tekintetében is. De a két fiú, Orlai és Petőfi nem Pápán van együtt először! A Vas megyei Ostffyasszonyfán, a rokon Salkovics-családnál találkoznak, s töltik el együtt 1839 nyarát, miután a selmeci iskolát elhagyva, Petőfi májustól náluk időzik:

„Ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszínarcú, sörtekemény barna hajú ifjú; villogó, fekete szemei fehérét vércsíkok futották át; dacos kifejezésű, duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedzett; hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl, s nadrágjával egyszínű szürke cérnakabát födte tagjait...” (Orlai)

Aztán szeptembertől Orlai, valamint a másik unokatestvér, Salkovics Károly Sopronban folytatja tanulmányait, Petőfi pedig anyagi támogatás hiányában katonának áll, ami ugyebár rövidesen balul sül el. Betegen, obsittal 1841 márciusában követi kuzinjait Pápára:

„Az 1840-ik év november havában, mint novitius (logicus) deák, a pápai kollégiumba léptem. Lakásom egy vidéken lakó uraság szakácsa feleségénél volt, s szobámba csak gazdaasszonyom szobáján át lehetett jutni, s a közbeeső ajtón egy hathüvelyknyi négyszög ablakocska volt. 1841-ik év március elején nedves, havazó időben, midőn a búcsúzó tél végső mérgét lehelte a vidékre, ez ablakocskával szemben álló asztalnál írással foglalkoztam s a kis ablakon át Petőfi arcát véltem felismerni. Meglepetésemben fölugrottam, az ajtó fölnyílt, s azon egész valójában ő lépett be, csakhogy a szokottnál soványabban, bakancsba fűzött kékszínű nadrág, katona frakk és lapos fehér posztókucsmában, amilyenben az obsitos katonákat szokták elbocsátani. Egy görcsös bot s válláról lefüggő durva vászon bakó volt minden magával hozott holmija. A váratlan viszontlátás örömét gond váltotta föl. Célja felöl tudakozódtam. Nekem nincs célom – mondá ő – Sopronban hallottam, hogy itt vagy, s hozzád jöttem. Van még egy pár forintom, melyet obsitommal együtt kaptam… Most már a további teendő felől okoskodtunk, s csakhamar elhatároztuk, hogy Pápán marad s iskoláit folytatja… Azonnal alkuba bocsátkoztam gazdasszonyommal, s ez rábeszélés után késznek nyilatkozott éjjelre egy szalmazsákot, terítőt és egy párnát két váltó forint havi bérért, szobámba beállítani...” (Orlai)

Ekkoriban a pápai Witmann-féle ház igazi diáktanya; Orlain és Salkovicson túl ugyanebben a házban lakik még néhány jogász-diák: Parragh Gábor, Nagy Sándor és Kis Gábor; ők segítik az obsitost, a kvártélyon túl valami kenyérhez is juttatják, s beprotezsálják a Kollégiumba Tarczy Lajos professzor hathatós közreműködésével. Egy reggelen azonban – Orlai tiltakozása ellenére – bakaruháját ölti magára Petőfi, s abban megy be az iskolába. Amikor belép a tanterembe, a diákok hahotázásba kezdenek, a tanár pedig dühöngve utasítja ki. Vérig sértve jelenti ki: „Itt hagyom Pápát, nem vagyok én iskolába való...”

Orlai szerint: „Vászon tarisznyáját nyakába akasztotta, magával hozott görcsös vándorbotját kezébe vette, s az úgynevezett grófi úton, egy negyedmérföldnyi hosszú hársfa-soron ballagott ki Pápa határából, avval a szándékkal, hogy Pozsonyba megy. Én őt a hosszú fasor végéig kísértem, itt elbúcsúzva tőle, keblemben keserűséggel tértem vissza társnélküli lakásomra…”

Azonban a „bakadiák” 1841 őszén – hosszas, tolnai-baranyai csatangolás után – újra Pápán található. Szálláshelyre egy ugyancsak Sopronból Pápára kerülő ismerős fiúnál – Orlai barátjánál –, Lantay Sándornál lel, méghozzá „a ferencrendiek zárdájával átellenben”, s a vele jóban lévő Tarczy professzor segítségével pedig kis pénzkeresethez is jut. A Barát utcai szállásra érkezik meg december körül Orlai is. Majd megfagynak, kint csak úgy röpködnek a mínuszok, a szobát lehetetlen befűteniük. Mihamarabb – még az újesztendő beállta előtt – komfortosabb hely után néznek. A karácsonyt talán már – a pápai ferences szerzetesek templomától és kolostorától távolabb – az új lakhelyen töltik:

„Szállásunk messze esett az iskolától, s az erős tél miatt nagy szobánk fűthetetlen volt, miért is a kollégium közvetlen szomszédságában, egy német ajkú szabó házában béreltünk lakást. Ez az előbbinek ellentéte, igen kicsiny szobácska volt, mely egy elfalazott folyosóból állt, keskeny és hosszú, hogy az egymás végébe helyezett két ágy mellett csak egymást követve sétálhattunk, s visszaforduláskor a hátul menőnek kellett elől indulnia. Kis szobánknak egyetlen ablaka az utcára szolgált. De e kis helyen a ’41. és ’42. év telén és a reá következett nyár folytán sok szép emlékű napokat éltünk át. Itt építgettük jövendőnk ábrándvárait gyakran éjfélig, míg belefáradva egyikünk vagy másikunk azon megjegyzésére: hogy talán már ideje volna aludni, az álom mámora némított el bennünket… Néha e kis szobát a jó barátok vidám zaja töltötte be, kik az iskola előtt és után örömest tértek be hozzánk egy-egy szóra, s mindaddig ott maradtunk, míg a tanár érkezését ablakunkból ki nem lestük…” (Orlai)

Ennek a Barát utcából a Főiskola (ma Petőfi) utcába való szállásváltoztatásnak a tényét iskolaszéki jegyzőkönyv is őrzi:

„Petrovics Sándor mivel szállását igazgatói tudás nélkül változtatni merte, megintetett, kötelességévé tétetvén, hogy gazdaasszonyának minél előbb megfizessen.”

(Tehát nem véletlenül írtam az előzőekben, hogy inkább illene e lakhelyre az Orlai-ház elnevezés, hiszen mindvégig ő vállalja az anyagiak garmadát, nem pedig unokatestvére, Petőfi.)

1841 őszén érkezik Pápára Jókai Mór is, aki hamar összejön a Petrich-Petrovics fiúkkal. Följebb már olvashattuk, hogy Pápán még mindegyikük ellentétes érdeklődést mutat, mint ami végül aztán lesz belőlük, de kezdetben Jókai nem is Petőfihez, hanem leginkább a magához hasonló, szelíd természetű Orlaival rokonszenvez, akit szintén a rajz, a festés, a képzőművészet dolgai vonzanak, akárcsak őt:

„Jókai volt leggyakoribb vendégünk, majdnem annyit volt nálunk, mint saját lakásán. Ha Petőfi valamelyik új művével meg volt elégedve, elszavalta előttünk... Néha ha időnk engedte, Jókaival ketten rajzolgattunk és festegettünk szűk szobánkban. A színek egymásra gyakorló vegyi hatására nagy súlyt fektettünk, ebben Jókai volt a mester… Rajzban pedig Petőfi ítélete volt a döntő.” (Orlai)

Mindhárman bejegyzik adataikat, s aláírásukkal fogadják el a kollégiumi szabályokat a fölvételi könyvben: Orlai az 507., Petőfi az 554., Jókai az 562. sorszám alatt. (Csak érdekességül: később Orlai nevét, aláírását hol y-nal, hol i-vel látni. Mindegyik változat jó; Orlai – akárcsak egykori pápai diáktársai, Petőfi és Jókai – mint igazi demokrata, nevének „előkelőségű” y-ját 1848 forradalma után tudatosan i-vel írja. Ugyanakkor ez az előnév több mint valószínű, hogy Vörösmarty Mihály 1837-es „Orlay” című regényes történetének különös, szenvedélyes lelkületű hősétől eredeztethető, – onnan veheti, Vörösmarty iránti rajongásból.)

A három fiatalember aktív tagja a kollégiumi önképzőkörnek, vagyis a Képzőtársulatnak. Több elbeszélésüket, költeményüket őrzi a „kisközösség” fönnmaradt, kézírásos „Érdemkönyve” (amelyben a legelső Petőfikénti névaláírás is szerepel a „Tolvaj huszár” alatt), illetve a „Tavasz” című antológia. Először egymásnak olvassák föl, egymással osztják meg beadandó munkáikat, együtt örülnek, amikor például megjelenik nyomtatásban Petőfi első költeménye, „A borozó”; s együtt készülnek a tanév végi, „temérdek pénzjutalommal” kecsegtető, társulati „Örömünnepre”. Ez még jobban összekovácsolja őket. Az „Örömünnepen” Petőfi viszi a pálmát, ő lesz a nyertes, akinek a jelenlévő Esterházy gróf plusz még egy arannyal jutalmazza bemutatkozását; Orlai nyeri a novelladíjat, mögötte Jókai lesz a második. Jókai írja:

„...a három kitűzött jutalmat (aranyakat!) mi hárman nyertük el: Petrovics, Petrich és én… Már az is mutatja, hogy milyen jó politikus volt a Képzőtársulat. Ha egy arany jutalmat tűztünk volna ki, a nyerőnek ezt soha meg nem bocsátották volna, de hármat tűztünk ki, hárman nyertünk, s jó barátok lettünk...”

A nyári melegben együtt járnak sütkérezni, fürdeni a Tapolca-patak egyik malmához. Orlaitól tudjuk azt is, hogy egy alkalommal a vakmerő, de rosszul úszó Petőfi majdnem meghal, egy másik esetben pedig majdnem a szeme világát veszíti el:

„Konok természetének Petőfi nem egyszer megadta az árát. Így az 1842-ik nyarán majdnem megvakulással lakolt érte. Ez évben napfogyatkozás volt látható Magyarországon, s mi e tünemény kedvéért a város szélére mentünk ki, hogy azt teljes pompájában láthassuk. Amint a Nap fényes tányérja fogyni kezdett, Petőfi föltette magában, hogy annak teljes elfogyásáig bele fog nézni; s csakugyan, intésem dacára sem vette le arról tekintetét. De amint az első sugár igen éles hatással ismét kilövellt, Petőfi szemeire csapta tenyerét, s egész hazáig karon kellett őt vezetnem, s csak napok múlva szűnt káprázata, de balszemének ez annyira ártott, hogy avval soh’ sem látott többé tisztán.
Egy fürdés alkalmával szintén nagy szerencsétlenségben forgott. Mivel a város közelében a Tapolca vize igen sekély volt, kijártunk fürödni a félórányira eső úgynevezett fekete malom alá, hol a kerekekről lezuhogó víz, egy széles s mindenütt meg nem lábolható medencét vájt ki magának. Egyszer itt fürdésünk alkalmával Petőfi, ki rossz úszó volt, egész a kerekekig vakmerősködött hatolni, itt azonban a csapkodó víz elkábította. Szerencsére vergődését azonnal észrevettük, s akadt köztünk oly jó úszó és merész fiú, ki őt, a különben csekély terjedelmű mélyebb vízből a meglábolható talajra kimentette.”

1842 augusztusában együtt indul szünidőre Orlai és Petőfi. Először Komáromba mennek, ahol meglátogatják Jókait, majd pár nap múlva Pesten át Dunavecsére, Petőfi szüleihez, végül Mezőberénybe jutnak Orlaiékhoz. A vakáció alatt egy színielőadás rendezését, s egy közös kötet kiadását tervezgetik; de ezekből aztán semmi sem lesz. Mezőberényből aztán Debrecenbe veszik útjukat, elzarándokolnak Csokonai Vitéz Mihály sírjához, onnan Petőfi visszajön Pápára, Orlai pedig vissza szüleihez, Mezőberénybe. Mire Orlai tanulmányai folytatására szintén visszaérkezik Pápára, addigra már Petőfi árkon-bokron túl van; a súlyos anyagi gondok miatt iskolapad helyett újra a színpadi deszkát választja, Székesfehérváron újfent a vándorszínészet felé fordul. Pápai, Széchenyi utcai szállásán – abban a házban, amelyben Bocsor István professzor is lakik – búcsúlevelet hagy Orlainak:

„...miután Pápán talált reményeimben csalódtam, mit tehettem egyebet, mint fölvettem sapkámat, s amerre sildje esett, arra indultam.”

De a színészkedés változatlanul keserű kenyér; sanyarú napjaiban Pápáról, Orlaitól és barátaitól kénytelen pénzt kérni, hogy éhen ne haljon. A pápai fiúk gyűjtést szerveznek, s rövidesen el is juttatják számára a kért „segélyt”. Aztán 1843 áprilisában újra (utoljára) Pápára gyalogol Orlaihoz:

„Most is élénk emlékezetemben van az az ámulat, melybe véletlen megjelenésével éppen nálam lévő néhány barátaimat ejtette. Különben is fakó ruhája az út porától el volt lepve, s oldalt kidőlt csizmáján kapcája kandikált ki; batyuját könnyen bírta, mert abban vajmi kevés volt. De azért derült arccal borult nyakunkba, összevissza csókolt, s oly vidoran tréfált megütközésünk fölött, mintha abban semmi rendkívüli nem lett volna, hogy ő oly véletlen, mondhatnám a kéményen át pottyant közénk. Mi a viszontlátás örömére egy bort hozattunk, s ami kevés jutott abból egyre, azt vele összekoccintva kiürítettük… Azt hittük, hogy ismét iskolatársunk lesz, de ő arra azt válaszolta, hogy nincs többé szándéka iskolába járni, hanem köztünk marad addig, míg vagy ő reánk, vagy mi ő reá nem ununk...” (Orlai)

Alig egy hónapig bírja a városban. Iskolába nem jár, azonban gyakran hajnali három-négy óráig is égeti a gyertyát, falja a könyveket, és természetesen ír. Ezen végső pápai tartózkodás idején születik Orlaihoz, Kerkapoly Károlyhoz, Domanovszky Endréhez írt „Barátimhoz” című költeménye.

Miután Orlai 1844-ben megszerzi pápai jogi végzettségét, tovább folytatja iskoláit, véglegesen eldöntve, hogy a képzőművészetnek szenteli az életét. Hamarosan megismerkedik Than Mórral, Barabás Miklóssal, Marastoni Jakabbal, s egy tekintélyes támogatónak köszönhetően Bécsbe kerül az akadémiára festészetet tanulni. Itt éri az 1848-as forradalmi hullám, részt vesz a magyar szabadságküzdelemben, amiben meg is sebesül. Guyon-Debaufre Richárd tábornok seregében szerzett szabadságharcos emlékeit litográfiasorozatban örökíti majd meg.

Följebb már érintettem, hogy a szintén korábbi pápai diák, Pap Gábor hívja föl legelőször ország-világ figyelmét Orlaira. Pap Bécsben személyesen látogatja meg Orlait, aki beavatja ifjúkori elképzeléseibe, mintegy szószólójává téve az újságíró Papot, s így a „Néhány szó hazai festészetünk megalapítása tárgyában” címmel születő Pap-féle cikk már csak ezért sem mellékes.

„Petrich festészetének tárgyait a magyar történelemből meríti, lánglelkének magas phantasiajaval övedzi körül mindegyiket… Most végezte be a Szent István ébredését. E kép minden egyes pontja életet lehel, mintha a művész rajzával a természetet lopta volna meg… Számos ideális compositioi is vannak Petrichnek. Eszmedús lelkének teremtő ereje leginkább ezekből sugárzik vissza. Ezeknek közül bármelyiknek kivitele európai hírnévre jogosítandja. Mégis történelmi tárgyú képek festésére vállalkozik. Hogy ezek kivitele helyett történeti képek festésével kezdte pályáját, azt honszeretetének kell tulajdonítani…” (Pap Gábor)

Pap azt is megírja, hogy igazán sajnálná, ha Orlai mégsem tudná idehaza megtalálni a számítását, mint például Zichy Mihály, aki egészen Oroszországig jut szerencsét próbálni. Orlai is elkényszerül menni egy időre szülőföldjéről; 1850-től előbb Münchenbe, Rómába, majd Párizsba kerülve tudja folytatni művészeti tanulmányait, s egy ideig újra lakik Bécsben is, de szerencsére mindezek után visszajön, mégpedig a pesti állandó műtárlat megalakulása után, 1855-ben költözik Pestre. A Magyarország első egyéni, gyűjteményes kiállítását rendező Orlainak, a hazai művészeti élet szervezésében való rendkívüli erőfeszítéseiről Keserü Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész 1984-ben napvilágot látott, igen értékes Orlai-kötetéből tudhatunk meg többet; – szerepéről a kifejezetten magyar művészeket pártoló, s a hazai művészképzést elősegítő egyesület, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat életrehívásáról-működtetéséről.

A folytatáshoz kattintson!