Természetesen egy hosszú szociológiai tanulmányt is lehetne írni a témában, ugyanakkor erre nem vetemednénk, csupán egy szubjektív, sokak véleményére támaszkodó írásban próbáljuk megérteni a jelenséget.

De miről is van szó pontosan?

Bizonyára sokan tapasztalták már azt, hogy még a legpozitívabb hírekhez is érkeznek elégedetlenkedő hozzászólások. Röviden ezt hívhatjuk "mindenszarizmusnak". Ugyanakkor nem intéznénk el ennyivel a témát, és most el is tekintenénk azoktól, akik valamilyen oknál fogva az égegyadta világon tényleg semminek nem tudnak örülni.

Azokról szeretnénk írni, akik egyébként pozitív gondolkodású, tisztességes életet élő emberek, hasznos tagjai a társadalomnak. Valamiért mégis frusztráltak.

A '90-es és a 2000-es években egy-egy beruházás akkorát szólt, hogy hetekig arról beszéltek az emberek, az átadóünnepségek tele voltak mosolygó, optimista tekintetekkel. Ki ne emlékezne például a Városi Sportcsarnok 1999-es átadóünnepségére, ahol akkora tömeg gyűlt össze, hogy alig lehetett elférni az új létesítményben. Manapság ez már elképzelhetetlen (talán a kastélykapu átadásán lehetett utoljára hasonlót érezni, 5 évvel ezelőtt). De miért?

Természetesen a világ átalakult azóta, és számos oka van annak is, hogy az emberek belefásultak a mindennapokba. Míg a '90-es években hittek a csodában, hogy egyszer utolérjük Ausztriát, mára sokakban kihunyt a remény lángja.

Mi okozza a frusztrációt?

Véleményem szerint óriási kettősség jellemző mind országosan, mind helyben, ami feloldhatatlannak tűnő frusztrációt okoz sokakban. Egyfelől infúzión kapjuk a hurráoptimista tudósításokat, a gazdaság helyzetéről, az ipar felfutásáról, a vásárlóerő növekedéséről, a város fejlődéséről és számos egyéb pozitív statisztikáról. Egyre-másra készülnek el óriásberuházások, repkednek a milliárdok, tízmillárdok, százmilliárdok. Miközben Pápán 3,3 milliárd forintból felépült egy sportközpont és kialakítottak egy parkot, addig nincs pénz, vagy kapacitás a kátyúk eltüntetésére, a fű és a gaz lenyírására, a kukák kiürítésére, egyszóval alapvető szolgáltatások nem működnek. Csilliárd összegek fordítódnak óriásberuházásokra, de a mindennapi életünket megkeserítő, alapvető dolgokra nincs pénz.

De ugyanezt országosan is el lehet mondani. A szülők támogatják az iskolát, "beviszik a krétát", ha rendes oktatást szeretnének, akkor fizetik a különórákat, ha gyors és jó minőségű egészségügyi ellátásban akarnak részesülni, akkor kifizetik a magánegészségügyet, és még hosszan lehetne sorolni. Miközben 300 milliárd forintot készülnek elkölteni egy Duna-hídra, vagy 660 milliárdot fordítottak a Vodafone megvásárlására.

Melyik politikus ne szeretné átvágni a szalagot egy sikeres projekt végén, ugye? Egy befoltozott kátyút, vagy egy szépen rendben tartott zöld területet mégsem lehet átadni. Ők a sikert nem a hétköznapokban mérik, hanem a sok-sok milliárdból megépült projektekben. A nap végén pedig ülnek, és nem értik az embereket. Az embereket, akik csak nyugodt, békés és biztonságos hétköznapokra vágynak. Azt, hogy akikre rábízták a közügyeinket, azok a mindennapokban álljanak elsősorban helyt és ne a távlati víziókban.

Összegezve: Fontos beruházás volt a Sportcentrum felépítése, és a Schwenczel-rét rendbetétele. Ahogy fontos egy játszóház kialakítása is (bár talán nem 2,7 milliárdból), meg az új Duna-híd is az. Csak mellette rendezzünk már meg egy sima hétköznapot is normálisan! Mondjuk egy keddet. Aztán egy szerdát, és így tovább. Aztán utána álmodhatunk nagyobbat!