A néhai pápai diák, Nagy László költő szerint: „Költészetünkben kezdet óta láthatjuk a költői felelősséget a haza, a nép iránt. Említem Janus Pannoniust, Balassit, Zrínyit, később Csokonait, Petőfit, Aranyt, Ady Endrét, József Attilát, Illyést és még tovább… Írtam is egy versben: »Poéták, csodanyelvek, ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.« Mindig ehhez a hagyományhoz ragaszkodtam, tudván, hogy legtöbbször nem voltak jó politikusaink. Mint költő érzem a felelősséget, a költő nem menekülhet, amit egyszer rosszul csinált, az nem egyéni dolog, nem lehet azt mondani: tévedtem. A költő nem tévedhet…”

A magyar költőknek Zrínyi Miklós óta pedig különösen más szerepük van, mint csak hagyományos költői szerep. Erre utaltam jómagam is pár esztendeje egy költészet napi beszédemben Szőcs Géza Kossuth- és József Attila-díjas erdélyi magyar költőnket idézve: „Azt, hogy ebből a legelőből haza lett, a költőknek köszönhetjük, akik sok évszázadon keresztül gazdagították emóciókkal, szimbólumokkal, üzenetekkel, tartalmakkal, olykor saját vérükkel ezt a legelőt, és így jutottunk el oda, hogy ma azt mondhatjuk erről a legelőről: ez a haza, ez a szülőföld…”

Múlt századunk jeles magyar írója, Illyés Gyula „1938-ban Franciaországba utazik, s úti olvasmányul Zrínyi írásait viszi magával. Megdöbben, hogy Zrínyi mennyire időszerű. Gondjai, tanácsai változatlanul érvényesek. Személye nem költözött át egy tisztességesen megőszült legendába, szinte a szomszédból beszél. A magyarázat Illyés szerint egyszerű: a magyarság körülményei alig változtak, a nemzet helyzete s így lelki magatartása századokon át csaknem ugyanaz. Jelenünk, első hátrafordulásra is, Mátyás koráig nyúlik vissza; és ezt a kórosan hosszúra nyúlt jelent is állandóan történelmileg kell átélnünk. Ez a mi folytonosságunk…” – írja az ugyancsak hajdani pápai diák, a kilencven éve született Csoóri Sándor.

Magyar népét forrón szerető, európai látókörű, erősen hívő személyiségű néhai neves költőnk-politikusunk-hadvezérünk: Zrínyi Miklós kerek négyszáz esztendeje látta meg a napvilágot.

„Legyen olyan minden ember, mintha Zrínyi Miklós unokája volna, Harcoljon ugy minden ember, mintha egyedül rá támaszkodnék honja!” – írta Petőfi Sándor 1848-ban.

„Szeretlek téged, harcos, hősi költő, zord hadvezér, te rettegett, te nagy, ki a tiport magyarság szívbetöltő tartalma, lángja, édes fénye vagy!” – vallott ekképp 1905-ben Kosztolányi Dezső.

A nemzet által 75 éve búcsúztatott mártír-politikus, Bajcsy-Zsilinszky Endre pedig „csodálatos géniuszként” aposztrofálta-állította példaképként a XX. századi nagy, nemzeti erőpróbák fellegei közt ezt a „második” híres Zrínyit.

„Nem másra használ eleink tündöklése nekünk, hanem hogy égő szövétneknél, fényes fáklyánál futjuk a mi életünk pályáját, nem lehetünk sötétben, sem mi, sem az mi cselekedeteink; ha jól viseljük magunkat, azoknak fényességénél mindjárt minden ember meglát: ha rosszul, úgy sem kerülhetjük ujjal való ránk mutatást.” – állnak útmutatóul négy évszázad távolából a tollal és karddal vívó nagy magyar személyiség szavai. Zrínyi Miklós „égő szövétnek”, „fényes fáklya” történeti múltunkból!

Szülővárosom, Pápa közelében, Veszprém és Vas megyék határán, gazdálkodó, konok protestáns Kerecsényi-őseim egykori földjeinek szomszédságában, a Marcal völgyében lévő Külsővaton, gyermekként, átutazóban sokszor pillanthattam rá arra a történelemkönyvből jól megjegyzett jellegzetes arcvonásokat őrző Zrínyi-szoborra, mely idén pont hatvan éve áll; – ennyi ideje formálta meg Farkas Tibor ajkai géplakatos-műszerész-szobrász (aki sajnos tavaly hunyt el). Kezdetben még csak felületes volt az érdeklődésem Zrínyi iránt, majd iskolásként fokozatosan igyekeztem beleásni magamat ennek a rendkívüli embernek az életébe. Így tudtam meg azt is, hogy ez a szoborba formált Zrínyi nem véletlenül magasodik ott, Külsővat közepén emlékeztetőül, mert 1663. szeptember 17-én az ő vezetésével nagyszabású hadimustra volt ott. Erről pontosabbakat később a Szent Korona Kutatócsoport jelenlegi vezetőjének, Pálffy Géza hadtörténésznek a Történelmi Szemle hasábjain megjelent tanulmányából, majd Zrínyi-kötetéből, a „Zrínyi Miklós nagy napja” címűből tudhattam meg hallatlanul érdekes részleteket.

Zrínyi Miklós 1663. szeptember 17. reggelén a Vat melletti széles mezőkön, a korszak egyik bevett tábor- és mustrahelyén, a nádor katonai hatáskörét a Dunántúlon ellátó országos főkapitányként (latinul „supremus et generalis capitaneus”, magyarul fő generális) a dunántúli főurak, vármegyék és városok felkelő, valamint a végházakból kirendelt magyar végvári katonák összesen mintegy 8500 fős hadát mustrálta meg. Ez a nap a hadvezér életének egyik feledhetetlen napja volt. Kinevezése ugyanis érzékletesen mutatta, hogy a 17. század legnagyobb magyar hadtudósát és a császári állandó hadsereg első magyar tábornokát mind a magyar rendek, mind a bécsi udvar kiemelten elismerte! Ugyancsak a veszprémi származású Pálffy Gézától tudható az is, hogy a Marcal-parti mustra- és táborhelynek köszönhetően 1593 és 1709 között – az eddigi ismeretek szerint – két nádor, két országbíró, egy horvát-szlavón bán, a Dunántúl hét főkapitánya és számos kuruc generális fordult meg Vaton, köztük a híres Fekete Bég, Nádasdy II. Ferenc vagy a szigetvári hős fia, Zrínyi György éppúgy, mint Forgách Simon és Károlyi Sándor kuruc generálisok vagy brigadéros Béri Balogh Ádám. (Béri Balogh Ádámnak szintén áll emlékjele Külsővaton, 1970-ből egy dombormű, szintén Farkas Tibor alkotása. De muszáj megemlítenem a három részre szakadt Magyarország egyik jelentős hadvezére, az Erdélyi Fejedelemség jövőjét meghatározó politikus, Bocskai István külsővati emlékművét is, mert azt is kevesen tudják, hogy Külsővat jobbágyparasztjai 1605 májusában nagy lelkesedéssel csatlakoztak Bocskai István fejedelem ott táborozó szabadságharcos seregéhez, – csatlakozva az elnyomó Habsburg önkényuralom elleni küzdelemhez. Ennek is évfordulója van most 2020 májusában, a 415. Erre is emlékeznünk kell idén nekünk, pápaiaknak, Pápa környékieknek!)
Az összes táborozás közül Zrínyi Miklós 1663. szeptember 17-i „nagy napja” emelkedett ki. 1663. szeptember közepén, a Marcal partján ugyanis egyszerre volt jelen Magyarország első három főméltósága (Wesselényi Ferenc nádor, Nádasdy III. Ferenc országbíró és Zrínyi Miklós horvát-szlavón bán), akiknek előkelő névsorát még a dunántúli főkapitány (Batthyány Kristóf), a későbbi országbíró (Draskovics Miklós) és a majdani híres nádor (Esterházy Pál) gazdagította.

Tehát Zrínyi Miklóst, a költőt, a 17. század legnagyobb magyar hadtudósát, a császári állandó hadsereg első magyar tábornokát a halála óta eltelt időkben sokan választották példaképnek. A reformkor végére, az 1848-as nagy változások előestéjére – nem hiába idéztem följebb Petőfit is – Zrínyi történelmi példája erős Habsburg-ellenességgel volt egyenlő, negyvennyolcasaink a függetlenség szimbólumaként tekintettek reá a múltból. Nem volt ez ugyebár másként később sem. És még megintcsak a bátor, náciellenes újságíró-politikus, Bajcsy-Zsilinszky Endre jut eszembe, aki a második világégés viharában szintén Zrínyi irányvonalát követte a függetlenség, a németellenesség példáján, s történelmi ihletettségű könyvében, a „Mátyás király”-ban – igen jól ismerve Zrínyi Mátyás-tanulmányát – a Zrínyi által kezdett utat járta tovább, s annak Zrínyi-szellemű elmélkedéseinek műfaji mintáját követve kereste az önálló magyar utat.
Napjainkban Zrínyi Miklós nevét, alakját, tetteinek emlékét kötetek, utcák, terek, szobrok, emléktáblák, intézmények, cserkészcsapat, kiadó, állami elismerés hirdetik. Tavaly decemberben pedig a Magyar Országgyűlés 2020-at Zrínyi Miklós-emlékévvé nyilvánította. A képviselők egyhangúlag – nagyon helyesen (!) –, 169 igen szavazattal fogadták el az erről szóló, kormánypárti előterjesztésű határozati javaslatot!

De ki is volt ez a négy évszázaddal előttünk élt néhai hús-vér ember?

Dalmát-horvát eredetű grófi família sarjaként, a szigetvári hős „Zrínyi IV. Miklós” (1508-1566) dédunokájaként, híres törökverő család tagjaként látja meg a napvilágot Ozaly várában, Károlyváros mellett (más források szerint Csáktornyán), 1620-ban (egyesek szerint május 1-jén, mások szerint május 3-án). Szüleinek korai elvesztését követően jezsuita kollégiumokban nevelkedik. Nevelését maga II. Ferdinánd király és Pázmány Péter bíboros irányítja. Csodálatra méltó nyelvismeretre tesz szert, beszél magyarul, horvátul, németül, olaszul, törökül, latinul. Fiatalon tanulmányutakra indul, megjárja Itáliát; ismerkedik az olasz művészetekkel és irodalommal, Rómába is eljut, magával VIII. Orbán pápával is találkozik, aki megajándékozza saját latin verseinek egy díszesen kötött példányával. Nagy hatással lesz rá ez, s egyébként is az itáliai poéták munkái. Az ő nyomukon kezd bele első vers-próbálkozásaiba, főként szerelmi „idilljeibe”. Aztán kis idővel csak összeáll egy gyűjteményre való, melynek kiadására „Adriai Tengernek Syrenaia, groff Zrini Miklós” címen kerül sor. Külföldről hazatérve Csáktornyán telepedik le, a törökkel szomszédos birtokán – tizennyolc éves korától fogva – állandó harcban áll az ellenséggel. Fő célját a török teljes kiűzésében tűzi ki. A bécsi udvar azonban rosszallva nézi e fajta portyázásait, s arra kényszerítik, hogy I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ellen hadjáratot indítson. Ez után vetődik föl benne az a gondolat, hogy Magyarország és Erdély összefogásával ki lehetne űzni a törököt. Alig huszonhat esztendős, amikor 1645-ben nekikezd élete fő művének, a XVI. századi históriás énekek, s a protestáns jeremiádok (siralmas énekek) vallásos szemléletét folytató, tizenöt énekes eposzának, a „Szigeti veszedelemnek” (a mű eredeti címe „Obsidio Szigetiana” volt, a „Szigeti veszedelem” címet Kazinczy Ferenc adta neki), mellyel a világ javait, a gazdagságot megvető, a kereszténységért, Krisztus nevéért önzetlen hősi halált, mártírhalált haló dédapjának, és Szigetvár 1566-os, utolsó emberig való védelmének állít emléket. Részlet:

„103.
Ahon nyitva látom Istennek országát,
Ahon jól esmérem nagy Eloim fiát!
Esmérem, esmérem az Isten angyalát,
Rothatatlan ágbul tart nékünk koronát.

104.
De török számtalan körülvék sereget,
Messzirül jancsárság lüvik vitézeket,
Nem merik próbálni mert karddal ezeket,
Senki várni nem meri az ő kezeket,

105.
Mind ennyi között is egy jajgatás nincsen,
Mert nagy vigasággal s örömmel hal minden.
Az mely helyen állnak, ugyanazon helyben
Bocsátják lölköket Isten eleiben.

106.
Nem mér az nagy bánhoz közel menni senki,
De jancsár-golyóbis Zrinit földre veti:
Mellyében ez esett, más homlokát üti,
Vitézivel eggyütt az földre fekteti.

107.
Angyali legio ott azonnal leszáll,
Dicsérik az Istent hangos muzsikával.
Gábriel bán lelkét két tized magával,
Földrül felemei gyönyörü szárnyával.

108.
És minden angyal visz magával egy lelket,
Isten eleiben igy viszik ezeket.
Egész angyali kar szép musikát kezdett,
És nékem meghagyák, szómnak tegyek véget.”

Zrínyi Miklós a legapróbb részletekkel, a legalaposabb forrásokkal hitelesítve, méltón emlékeztet eposzával dédatyjára, s társaira, „Krisztus katonáira”. A világirodalom nagy hősi eposzává váló, a török kiűzésének és az ország egyesítésének gondolatát meghirdető művével kortársait, a magyar nemességet igyekszik lelkesíteni egy eljövendő nagy harcra. Ez a mű valójában egy „program”, s ennek a „programnak” a jegyében folytatja további munkálkodását is a költő-hadvezér, szembefordulva az uralkodóval, valamint a római katolikus főpapsággal is. Karrierje azonban ennek ellenére sem akad meg, az előbb tábornokká, majd horvát bánná váló Zrínyi a déli végek katonai irányítójaként mély elhivatottsággal készül hadjárataira. Mélyen hisz igazában; erkölcsös nemzeteszményért, nemzeti jellegű, abszolutisztikus államberendezkedésért, monarchiáért, állandó nemzeti hadseregért, függetlenségért kíván küzdeni. Nem rejti véka alá továbbra sem gondolatait; közreadja átfogó katonai kézikönyvét, „Tábori kis tractáját”, majd katonai elmélkedéseinek laza gyűjteményét – középpontjában az ideális hadvezér tulajdonságainak megrajzolásával –, a „Vitéz Hadnagy” címűt, illetve sodró lendületű prózáját, a már említett, Mátyás király életéről szóló elemzését. Nagy példa számára a múltbeli erős magyar király, akinek független államában soha nem felejthető természetes belső rend és igazság uralkodott, ahol megbecsülés illette a kisemberek millióit, s azokat is, akik még jogilag nem tartoztak a „politikai nemzethez”. Vallja, hogy Mátyás király élete és műve „az utolsó magyar eposz”. Az igazságos király alakjának, tetteinek példája is megerősítik egy nemzeti monarchia létrehozásának programjában. Programadó kiáltvány a nemzeti hadsereg – szavai szerint „armada” – megteremtésének szükségességét kifejtő „A török áfium ellen való orvosság” című, szenvedélyes hangú vitairata. Ha a nemesekből nem lehet, „a pórbul kell előállítanunk hadi népünket” – írja.

Tekintélye egyre csak nő, annak ellenére, hogy saját céljai és a magyarság érdekei ellentétben vannak az udvar politikájával. A Bécs felé irányuló török offenzívát pedig csak neki sikerül megállítania, a dél-dunántúli, 1664-es téli hadjárat a hadtörténetben világhírűvé teszi, azonban nem sokáig állhat a magyar főparancsnoki poszton. De nádor sem lehet belőle, azt is megakadályozzák, a hercegi rangot pedig már ő maga nem akarja elfogadni. A szégyenletes vasvári békét követően erőteljes szervezkedésbe kezd a fönnálló hatalmi politika ellen. S ekkor jön a tragédia (szóbeszédek szerint az udvar által szervezett orgyilkosság), a baleset a Csáktornya melletti vadászaton, ahol egy fölbőszült vadkan ökleli föl 1664. november 18-án.

Hírtelen halálával kora magyar függetlenségi mozgalmának vezére száll a sírba, hátrahagyva az utána következő korok küzdőinek örökbecsű gondolatait: „Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun másutt nincs, hanem Pannoniában.”

Vagy talán teljesebben, Bajcsy-Zsilinszky Endrét idézve „Helyünk és sorsunk Európában” című kötetéből:

„A mi hivatásunk világ végéig: őrködni, hogy egyik világerő se önthesse el, sem nyugatról kelet felé, sem keletről nyugat felé, a Duna-völgyét… Zrínyi Miklós szavai jutnak eszembe: »Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun másutt nincs, hanem Pannoniában. Hic nobis vel vincendum vel moriendum est.«”

Kerecsényi Zoltán
(lokálpatrióta,
az Elsősorban pápai Városbarát Egylet
ügyvivője)

( Forrás: EpVE-Hírlevél,
fotók: EpVE – Kerecsényi Z. )

Felhasznált és ajánlott irodalmak:

- Bajcsy-Zsilinszky Endre: Helyünk és sorsunk Európában. Gergely R. R.T. kiadása, Budapest, 1941.
- Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. – Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek 1961-1994. – Első kötet. Püski Kiadó, Budapest, 1994.
- Gaal Mózes: Zrínyi Miklós, a költő, élete és költészete. Stampfel Károly cs. és kir. udvari és kir. akad. könyvkereskedő, Pozsony, 1898.
- Irodalmi Magazin 2014/4. Zrínyi Miklós-emlékszám. OSZK–Magyar Napló Kiadó Kft., Budapest, 2014.
- Kolozsvári Endre: Az ördög apostolai. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1962.
- Meszlényi Antal: Magyar sorsunk őrei Mohácstól Trianonig. Szent István Társulat, Budapest, 1942.
- Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt. – Összegyűjtött prózai írások. Holnap Kiadó, Budapest, 2011.
- Pálffy Géza: Zrínyi Miklós nagy napja. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet – Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 2016.
- Szilágyi Ferenc: Főnixmadár. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1968.
- Wiedermann Gábor: Zrínyi, a tollforgató. Magyar Honvédség Oktatási és Kulturális Anyagellátó Központ, Budapest, 1992.
- Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem. / Az török áfium ellen való orvosság. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1982.

Zrínyi Miklós: Feszületre (részlet)

„Vitézek Istene, te függsz az körösztfán,
Ki győzedelmes vagy, s ezer sereged van.
Hun karod, fegyvered, hun vitézséged van,
Hun van angyali kar, hun istenséged van?

Hej, mert te ezeket mind fottig letetted,
Égi hatalmadat, nagy istenségedet,
Az emberi testet magadra fölvetted
Azért, hogy hullathasd érettünk véredet.

Azért, hogy Poklokban láttad merültünk volt,
Azért, hogy mi lölkünk örökségre megholt;
Szálottál le égbül, azhun lakásod volt,
Függöttél körösztfán, azkin tested meg holt.

O, te nagy Jehova, kegyelem forrása,
Kegyelmes Eloim, nagy Istennek fia,
Seregek Istene, zsidóknak kirallya,
Alfa és Omega és jók bizodalma!

Látod, mi érdemünk, mint küvön hangyanyom,
Sok bűnünk peniglen, mint levél az fákon,
Mint örvény tengeren és fövény az parton,
És mennyi madár jár levegőben szárnyon.

De mindezeknél is nagyobb te kegyelmed,
Annak vége nincsen, s azért bízunk benned.
Mi hasznod féreggel neked törvényközned,
Hatalmot mutatnod, és ránk fegyverkezned?

Száraz polyva ellen, azkit szél elhordoz,
Mutatod erődet, ha ránk haragot hozsz;
Nem illik az harag, Uram, irgalmadhoz,
Nagyobb dücsőséget bennek kegyelem hoz.

Uram, nem miértünk, sem mi érdemünkért,
Hanem kegyelmezz meg magad irgalmáért!
Ne legyen heában, hogy fiad ontott vért,
Körösztfán miértünk, az mi váltságunkért.”