A Most vagy soha! című kalandfilmben felidéződik 1848. március 15-e: bemutatja a márciusi ifjak útját a Pilvax kávéháztól Táncsics börtönéig, miközben egy fiktív történetszálon az osztrák titkosrendőrség igyekszik eltenni láb alól Petőfi Sándort és Szendrey Júliát, elejét véve ezzel a készülő forradalomnak.

“Minden filmbe kell egy főgonosz!”

A fenti mondat gazdája Szente Vajk, a Most vagy soha! forgatókönyvírója és producere, aki minden bizonnyal úgy értette: “minden kalandfilmbe”, ezzel pedig nehéz vitatkozni. Azzal már könnyebb, jó ötlet volt-e egy szimpla - a ’90-es évek amerikai akciófilm kliséit hiánytalanul leltározó - iskolai megemlékezésként megidézni a magyar történelem egyik legfontosabb napját. A választ hatékonyan elfedi előlünk a sajtóban elszenvedhető kötélhúzás a “hazafias kötelesség megnézni” és a “rekordmértékű közpénzégetés” között, pedig ezúttal ez tényleg csak egy film. Mármint szó szerint: néhány elfoglalt szektor egy merevlemezen, kiváló szakemberek ezernyi munkaórája és nézőszámokban mérhető, magabiztosan érkező siker. Kell ennél több?

Ahogy történhetett volna

Kell. Valami, ami feloldaná a film elején megjelenő “Ahogy történt, és ahogy történhetett volna” felvezető szöveg ellentmondását. Számomra elfogadható eszköz, ha egy alkotó változtat a történelmen, kiváló példa erre Quentin Tarantino Volt egyszer egy… Hollywood-ja: épp az átírhatatlan átírásában fejeződik ki az üzenete, egyfajta vágyakozásként és ars poetica-ként egyszerre. De ehhez szükség van egy fontos tényezőre, aminek a Most vagy soha! - és az elmúlt évek történelmi témájú filmjei - híján vannak: az alkotónak gondolnia kellene valamit választott témájáról, kötődnie hozzá érzelmileg. Ez képessé tenné, hogy érdemben hozzáfűzzön, a kötődés pedig felhatalmazná a változtatásra: mire Tarantino eljut a Sharon Tate gyilkosságig, mindenkinek világos már, ez a korszak a mindene. Mire Petőfi Sándor elkezdi szavalni a Nemzeti dalt a múzeum lépcsőjén, csak egyetlen dolog világos: az alkotók nagy rajongói a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes filmeknek és az Assassin’s Creed videójátékoknak.

A közönség részéről érkező - érdemi, történelmi vonatkozású - kérdésekre (mint Szendrey Júlia akcióhősnő mivolta, a pesti utcán módszeresen vert magyarok hazugsága, Petőfi jelleme) ezért ugyanaz a rövid és sematikus válasz érkezett: filmszerűvé kellett tenni ezt a napot. Szente Vajk és Kis-Szabó Márk forgatókönyvírók(!) láthatóan szívesebben beszéltek a film technikai oldaláról, hiszen arra nincs befolyással az érzelmi bevonódás hiánya, sőt, valahol még használ is neki.

Hőtérkép

Ilyesmi csak összezavarná őket, és még kiderülne, hogy hiába dolgoztak ki Hollywoodban hatékony módszereket a folytatások, franchise-filmek gördülékeny legyártására. A közönségtalálkozón például megtudhattuk, hogy úgynevezett hőtérképpel monitorozták a film összhatását: ezen színek jelképezik az olyan tulajdonságait, mint humorfaktor, feszültség, érzelmesség satöbbi, így könnyebben átlátható, honnan mi hiányzik még az elvárt összképhez. Elképzelem, ahogy Huszárik Zoltán emel kicsit a sárgán, mert nem elég vicces a Szindbád éttermi jelenete - nonszensz. Művészi ambíciók és a kifejezés vágya helyett marad a hollywoodi méricskélés, ami azért is nagyon fájó, mert most volt adott a lehetőség: a technikai és politikai háttér, az ilyen kaliberű filmekhez szükséges költségvetés, a mozgástér. Nincs kifogás, ahogy Szente Vajk is elmondta: “ez a legjobb film, amit ők létre tudnak hozni”. Így aztán arról beszéltek előszeretettel, amiről tudtak: a geotextilből előállított sárról, a 40 cm-rel szélesebbre épített Pilvaxról, a statiszták számáról, a rengeteg zöld hátteres jelenetről (mintha valamiféle érdem lenne). Egyebek hiányában: pénzen megvásárolható összetevőkről.

Mit kíván a magyar nemzet?

Az átgondolatlanság mértékét mutatja, hogy a nyugati befolyástól függetlenedni vágyó Petőfiről a nyugati befolyástól függetlenedni vágyó Magyarországon képesek voltak egy minden ízében a nyugati filmgyártást másoló akciókalandot forgatni. A harcok koreográfiája, a kameramunka, a zenehasználat (nem lepődnék meg, ha Hans Zimmer perelne), a történet fordulatai, a pátosz mind-mind az ezredforduló hollywoodi közönségfilmjeit idézik, gyakran egy az egyben. Önmagunk gyarmatosításának iskolapéldája: a lehetőségeink együttállásakor sem vagyunk képesek többre, mint gátlástalanul vágyakozni a megvetett Nyugat után, semmit sem gondolva eközben önmagunkról. A kurucos dac ereje lendületét veszti, ha a gazdájáról kiderül: autókat kergető kutya csupán. Megállt a pirosnál, megvan végre, itt a pénz, a paripa, és most? Sokat elárul a helyzetünkről, hogy egy Petőfire sem futja: Berettyán Nándor karizmátlan játékából hiányzik minden, amit a nemzet költőjéről tudunk (a frusztráltsága, a játékossága), épp annyira képes csak, mint a díszletek: nagyon hasonlít. Próbálkozásai köddé válnak a többnyire kitűnő mellékszereplők és a film valódi főszereplője - a kitalált titkosrendőr, Farkasch szerepében - Horváth Lajos Ottó erőteljes jelenléte mellett. Nagy kár, hogy ez a fikciós szál értelmetlen és működésképtelen, csak az időt húzza: nehéz úgy izgulni a sokadik merényletkísérlet miatt is, hogy biztosan tudjuk, egyik főszereplőnek sem esik majd komolyabb baja. Az események filmszerűtlensége helyett így a kitalált események rosszfilmszerűségével kell beérnünk.

Kétségtelenül szükség van nemzetet összekovácsoló, közös élményként megélhető filmekre, de ennek az alapjait egy egyelőre nem létező, konszenzusos alkotói közeg fogja majd megadni. A sokadik sikertelen kísérlet is hiába befizetett tanulópénz, ha nem a tehetség kap lehetőséget, hanem a lojalitás, a Most vagy soha! pedig pontosan olyan film, mintha egy VIVA TV-s műsorvezető felelne érte. Egy nagyon drága, zebracsíkos bőrkanapé a friss lottónyertes nappalijában: ízléstelen, de az árát bárki könnyen leolvashatja.

Cseh Péter
A pápai Hattól Nyolcig filmklub vezetője