„Mivel már régóta fontolgatjuk, hogy a vallás szabadságát nem szabad elutasítani, hanem minden egyes ember értelmének és akaratának meg kell adni azt a jogot, hogy saját döntése szerint foglalkozzon az isteni dolgokkal, már korábban arra buzdítottuk a keresztényeket, hogy saját szektájuk és vallásuk hitét őrizzék…” – kezdődik ekképp a 313-ban született Mediolanumi (Milánói) Ediktum szövege, melynek létrehozása Nagy Konstantinuszhoz, a Római Birodalom császárához fűződik.

1710 éve, 313. június 13-án Licinius, a keleti részek császára Nikomédiában (a mai török Izmit közelében lévő ókori város) függesztette ki a Mediolanumi (Milánói) Ediktumot (rendeletet), ami mérföldkőnek bizonyult, nemcsak a kereszténység, hanem az egész emberiség történetében is. A dokumentum a vallásszabadságot alapozta meg.

Erre emlékezve, az 1710. évfordulón, az 1720 esztendeje mártírhalált halt Szent Martialis keresztény vértanú emlékhelyénél, a pápai Nagytemplom Szűz Mária kápolnájában tartott szerény megemlékezést a pápai Petőfi Városbarát Egylet (PVE). 240 éve nyugszik a pápai Nagytemplomban Szent Martialis.

A diocletianusi keresztényüldözésekről, Szent Martialis hitvalló, ókeresztény római légionárius vértanúról, a Mediolanumi (Milánói) Ediktumról, a „konstantinuszi fordulatról”, Nagy Konstantinusz (280–337) császárról, annak édesanyjáról – az egyházi tradíció alapján Jézus keresztjének megtalálójáról –, Szent Helénáról (248–330), vagy egyházi nevén Szent Ilonáról (a régészek védőszentjéről) jómagam beszéltem a megjelent érdeklődőknek.

Megmutattam számukra azt a kápolnában őrzött ereklyetartót is, mely a hagyomány szerint a Megváltó keresztfájának egy apró szilánkját foglalja magában.

A PVE kis civil közössége a reményt, a békességet, a tisztaságot jelképező fehér színű virágokat helyezett el a 240 éve, 1783-ban Pápára került, üvegkoporsóban nyugvó, hitvalló légionárius földi maradványainál.

Oláh Sándorné egyleti önkéntesünk vezetésével közösen elmondtuk a Nikaia–konstantinápolyi hitvallást („Hiszek egy…”), azonkívül elénekeltük a régi magyar himnuszt, a „Boldogasszony Anyánk…” kezdetű katolikus népéneket is. Tettük ezt annak reményében is, hogy a szomszédban dúló ukrajnai háború nem fog eszkalálódni és mihamarabb véget fog érni.

„Istenünk, hallgasd meg kegyesen néped imádságát, hogy Szent Martialis, akinek szenvedése emlékezetét üljük, érdemeivel segítsen minket!”

Úgy tudni, hogy Szent Martialis Kr. u. 303-ban, a Diocletianus (244–311) római császár által elrendelt utolsó, legkegyetlenebb, legvéresebb keresztényüldözés idején (303–313) lelte a halálát; ún. „centurio”, légió-vezető volt, aki vállalta a keresztény hitét és ezért az életével kellett fizetnie. A „centurio” hadseregtiszt, alacsonyabb rangú csapattiszt volt, aki egy „osztagot” vezetett, ideális esetben száz fős légiót. Az itt látható, az Interneten fellelt rajzos illusztrációk alapján kb. így nézhettek ki a „centurió”-k, tehát Martialis is talán így nézhetett ki:

Szent Martialis földi maradványait hosszú időn át Rómában, a Szent Callixtus (217–222 között volt Róma püspöke) pápáról elnevezett katakombában őrizték. Az 1780-as évek elején került Gróf galántai Esterházy Károly (1725–1799) váci-egri püspökhöz, szűkebb pátriánk néhai földesurához (aki egyébként Rómában, a Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként szerezte teológiai doktorátusát) ereklyeként, aki azt épülő-szépülő, új templomának, a pápai Nagytemplom hívő népének ajándékozta 1783. október 30-án.

A drágakövekkel – számtalan mennyiségű igazgyönggyel – ékesített, illetve arannyal hímzett barokkos-magyaros, sujtásos díszruhába öltöztetett Szent Martialis római légionárius vértanú idén immár 240 éve, hogy Pápa városában, egy üvegkoporsóban nyugszik.

Érdekesség, hogy a szent mártír földi maradványai, teljes csontereklyéje mellett a vérereklyéje is itt van, egy ékes, hegyikristály-szelencébe zárva.

Kerecsényi Zoltán
(lokálpatrióta,
a PVE ügyvivője)

Pápa, 2023. június 12.

Nagy Szent Konstantinusz (280–337) császár.
(Rézmetszet – P. Bohmanns Erben /Prága/, 1810 körül.
Kép-forrás: Kerecsényi Zoltán magángyűjteménye, Pápa.)

„Nem emlékeztek többé a régi bajokra, élvezték a jelen javait,
és még inkább várták az eljövendőket…”

A Római Birodalmat a 3–4. században súlyos gazdasági és társadalmi problémák terhelték. Hanyatlott a mezőgazdasági termelés, nőtt az infláció, fokozódott a lakosság elszegényedése. Belső lázadások, a provinciák elszakadási törekvései és a meg-megújuló barbár támadások következtében egyetlen központból már nehéz volt kormányozni és védeni a hatalmas birodalmat. Így keleten és nyugaton egy-egy császár, mellettük egy-egy alcsászár, cézár osztotta meg a hatalmat, és szervezte a birodalom védelmét az igen hosszú határok mentén kiépített katonai központokból.

Constantinus Chlorus és Helena fia Flavius Valerius Constantinus (Nagy Konstantinusz) 280 körül született Naïssusban (Niš, ma szerbiai város). Alacsony származású apja katonatiszt volt. Diocletianus császársága idején pályája felfelé ívelt, és alcsászárrá nevezték ki.

Az ifjú Konstantinusz Diocletianus udvarában nevelkedett, katonai szolgálatot teljesített. Diocletianus visszavonulása után számított a cézári rangra, de Galerius, Diocletianus utóda féltékenységből mellőzte. Ekkor Konstantinusz apjához ment, aki ebben az időben Britanniában harcolt. Az apa röviddel fia megérkezése után meghalt. A hadsereg ekkor Konstantinuszt császárrá kiáltotta ki. Bár ez nem felelt meg az utódlás szabályainak, az ifjú el tudta ismertetni hatalmát. A társcsászárok évekig tartó háborúskodása után nyugaton Konstantinusz és Maxentius maradtak hatalmon.

312-ben Konstantinusz hadserege élén Itáliába nyomult, s a Róma melletti Mulvius-hídnál legyőzte Maxentiust. Így ő lett a birodalom teljes nyugati felének császára. Az egyetértés a keleten uralkodó Liciniussal sem tartott sokáig. Konstantinusz súlyos harcokban őt is legyőzte, s így 324-től ő lett a birodalom egyedüli ura.

A Mulvius-hídnál kivívott győzelmét úgy értékelte, hogy a keresztények Istenéhez intézett imája meghallgatásra talált. Ezt az élményét idős korában maga mondta el Euszebiosz egyházi írónak. Eszerint imája közben a kereszt jelét látta az égen dél időben a Nap felett, s a biztatás így szólt: „Ezzel hódíts!”

Este álmot látott, melyben Krisztus megmagyarázta a látomást. A mulviusi csata előtti éjszaka pedig azt a tanácsot kapta, hogy festesse a Krisztus-monogramot katonái pajzsára. „Ebben a jelben győzni fogsz!” Konstantinusz a tanács szerint cselekedett, s az ígéret beteljesedett.

A kivételes tehetségű uralkodó bár kétségtelenül vonzódott a kereszténységhez, de jól megfontolt államérdekből is támogatta azt. Látta, hogyan gyengül a birodalom, s azzal együtt a pogányság is. Ugyanakkor tapasztalta a kereszténység számszerű növekedését és erősödését különösen a városokban és a birodalom keleti felében.

A kegyetlen üldözések nem törték meg az egyházat, sőt annak szervezettsége egyre növekedett. Konstantinusz legfőbb uralkodói feladatának a központi hatalom megerősítését és a birodalom egységének helyreállítását tekintette. Úgy gondolta, hogy az egyház segíteni tudja tervei megvalósításában.

Ezért 313-ban Liciniussal egyetértésben kiadta a Milánói (Mediolanumi) Ediktumot (rendeletet), melyben vallásszabadságot biztosított a keresztényeknek.

„Mivel már régóta fontolgatjuk, hogy a vallás szabadságát nem szabad elutasítani, hanem minden egyes ember értelmének és akaratának meg kell adni azt a jogot, hogy saját döntése szerint foglalkozzon az isteni dolgokkal, már korábban arra buzdítottuk a keresztényeket, hogy saját szektájuk és vallásuk hitét őrizzék…” – kezdődik ekképp a 313-ban született Milánói Ediktum szövege, melynek létrehozása Konstantinuszhoz fűződik. Ez a dokumentum tehát a vallásszabadságot alapozta meg.

A rendelet hatását Kaiszareiai (Caesareai) Euszebiosz keresztény történetíró és püspök így írja le:

„Zengjetek az Úrnak új éneket! Mert méltókká lettünk arra, hogy olyan dolgokat és eseményeket lássunk, amelyeket sok elődünk szeretett volna látni, de nem látott, és hallani, de nem hallott… Elmúlt tehát az emberek feje felől minden félelem. Ragyogó pompában ünnepnapot ültek, mosolygó arccal és csillogó szemmel tekintettek egymásra azok, akik azelőtt lesütötték a szemüket. Tánccal és himnusszal tisztelték meg a városokban és a vidékeken legeslegelőször a mindenekfelett uralkodó Istent… és azután a vallásos császárt. Nem emlékeztek többé a régi bajokra, élvezték a jelen javait, és még inkább várták az eljövendőket.”

A kereszténység kiváltságos, bár még nem hivatalos vallása lett a birodalomnak.

Az elkobzott egyházi javakat visszaadták, a papság adófizetési mentességet kapott, a lerombolt templomok újjáépítését és a gyülekezetek talpra állítását a császár anyagilag is támogatta.

318-ban Konstantinusz a keresztény gyülekezetek püspöki bíróságait hivatalos rangra emelte, döntéseik ezentúl ugyanúgy hatályosak voltak, mint az állami bíróságoké.

321-ben a hét első napját munkaszünetté, ünneppé nyilvánították Krisztus feltámadására emlékeztetve.

Ezek a rendelkezések nem jelentették a kereszténység államvallássá tételét. Konstantinusz nem akarta elveszíteni a pogányokat sem, azok számára is biztosította a szabad vallásgyakorlást. Ő maga is megtartotta a pogány kultusz főpapjának címét, élete végéig pontifex maximus maradt, s csak halála előtt keresztelkedett meg.

Ugyanakkor Konstantinusz jogot formált ahhoz is, hogy beleszóljon az egyház ügyeibe, ha azt a birodalom, illetve az egyház egységének szempontjából szükségesnek látta. Császári egyeduralkodásának kezdetén erre a beleszólásra maga az egyház kérte. Amikor ugyanis a császár utasította Afrika kormányzóját, hogy szolgáltassa vissza az üldözések idején elvett tulajdont, s adjon a püspöknek többszázezer dénárt a rászoruló papok megsegítésére, kiderült, hogy a Karthagó székhelyű tartományban két püspök van, akik szemben állnak egymással, és nem tudnak megegyezni a kárpótlás igazságos elosztásában.

Hosszabb folyamat eredménye volt ez az immár nyílt szembenállás. A keresztényüldözések idején az emberek nem viselkedtek egyformán. Voltak, akik halált megvető bátorsággal vállalták a mártíromságot (mint például a Diocletianus-féle legvéresebb keresztényüldözéskor mártírrá vált, Pápán nyugvó „centurio”, légió-vezető, Szent Martialis vértanú is).

Voltak, akiket nem törtek meg a kínzások, de valamiképpen elkerülték a vértanúságot. Ezeket is nagy tisztelet övezte, s hitvallóknak (latinul confessoroknak) nevezték.

Voltak azonban olyanok is, elsősorban a papok, a gyülekezetek vezetői között, akik nem bírták elviselni a szenvedéseket, megtörtek, kiszolgáltatták a szent iratokat s az istentiszteleteken használatos liturgikus szövegeket. Ezeket a hatóságok elégették. Azokat, akik a szent szövegeket kiszolgáltatták, traditoroknak (árulóknak) nevezték.

Végül voltak olyanok is, akik bemutatták a tömjénáldozatot, és megátkozták Krisztust, hogy megmeneküljenek a haláltól. Őket nevezték „lapsi”-nak (elbukottaknak, hittagadóknak).

Felmerült a kérdés a gyülekezetekben: meg lehet-e bocsátani a traditoroknak? Karthagóban a többség határozott nemmel válaszolt. Sőt annak a püspöknek a személyét és egyházi szolgálatait is elutasították, akiről azt állították, hogy traditor szentelte fel, s iktatta hivatalába. Ez az ő szemükben érvénytelen volt. Ellenpüspököt választottak tehát a hivatalban lévő Caecilianussal szemben. Ennek a mozgalomnak lett a későbbi vezetője Donatus. Ő és hívei követelték maguknak a Konstantinusz által juttatott kárpótlás nagyobbik részét. A feszültség megoldásával két zsinat is foglalkozott (313, 314). Mindkét alkalommal Donatust ítélték el, aki ezután a császárhoz fellebbezett. Konstantinusz elutasította a donatisták kérését, és megfenyegette őket, hogy Afrikába utazik, és személyesen vet véget a torzsalkodásnak. A donatisták templomait rendeletileg elkoboztatta, elrendelte vezetőik száműzetését. Donatus és hívei azonban nem hátráltak. Konstantinusz végül visszavonta rendeletét.

Nemcsak az afrikai, de az egyiptomi egyháztestben is szembe kellett nézni az egység megbomlásával. (Afrikában két római provincia volt: Afrika és Egyiptom, Karthagó és Alexandria székhelyekkel.) Amikor Konstantinusz Kelet ura lett, 324-ben heves vita dúlt az alexandriai püspök, Alexandrosz és presbitere, Arius között. A vita nem kevesebbről szólt, mint arról: kicsoda Krisztus? Istennel egyenlő Úr, vagy hozzá hasonló tökéletes ember? A császár eleinte nem érzékelte az ellentét súlyosságát, de végül 325-ben Nicaeában (Nikaia) személyesen elnökölt az első egyetemes zsinaton.

A római császárok felelősnek érezték magukat a nép vallásos hitéért. Konstantinusz, mint uralkodó hasonló szerepben tudta magát. Úgy gondolta, hogy az egységbontó viták a keresztények Istenének haragját vonják maguk után, s ez nem jó sem a népnek, sem az uralkodónak. Ebben a szellemben küzdött élete végéig a kereszténység és a birodalom egységéért.

Konstantinusz császári székhelye nem Róma, hanem az általa alapított új főváros, „Nova Róma” (Új Róma) lett. A földrajzi fekvése miatt eddig is jelentős Bizánc területén kezdték meg az építési munkálatokat. A császár az anyagi támogatással nem fukarkodott, így az építkezéshez szükséges nyersanyagok mindig rendelkezésre álltak. A birodalom legjobb mérnökei és mesteremberei dolgoztak itt. A város bámulatos gyorsasággal, hét év alatt felépült, s 330-ban negyven napig tartó ünnepségsorozattal avatták fel, s ajánlották Isten oltalmába. Nova Róma a keresztény vallásgyakorlás és a pompás templomok városa lett. A Hagia Eirénét („Szent Béke”) valamint az Apostolok-templomát Konstantinusz alapította. Gyönyörű paloták, fürdők, oszlopcsarnokok, piacterek és lakóházak voltak az új főváros büszkeségei, ahová a távoli vidékek legékesebb kincsei, szobrai, festményei kerültek.

Konstantinusz céltudatos politikája az új főváros helyválasztásában is megmutatkozott. Ebben az időben a birodalom keleti tartományai gazdagabbak, biztonságosabbak és szellemileg élénkebbek voltak a belső viszályokban megroppant és a külső támadásoknak is jobban kitett Itáliánál. A város összekötő szerepe is fontos volt Kis-Ázsia és a Balkán-félsziget között. A város a Konstantinápoly nevet alapítója halála, 337 után kapta. (Konstantinápoly a mai Isztambul.)

Konstantinusz hatására fordult a figyelem a Szentföld felé. A császár anyja, Helena (egyházi nevén Szent Ilona, Szent Heléna) zarándokútja során itt is nagyszabású templomépítés indult. Ekkor épült a Szent Sír temploma Jeruzsálemben Krisztus állítólagos eltemetési helye fölött. A hagyomány szerint Helena rátalált Krisztus keresztjének egy töredékére. Ezt közszemlére állították a Szent Sír templomban. Az ereklyegyűjtés, ezek méltó elhelyezése a templomokban, a tiszteletükre szervezett zarándoklatok meggyökereztették a babonaságot és a hiszékenységgel visszaélő üzleti szellemet.

Konstantinusz intézkedései komoly fordulatot jelentettek az egyház életében. Megszűnt az üldözés, szabad lett a vallásgyakorlás, az evangélium terjesztése többé nem ütközött akadályokba. A gyülekezetek anyagi támogatást kaptak, épültek a templomok. Ugyanakkor a császár beleszólt az egyház ügyeibe, az állam és egyház kapcsolatát szorosra fűzve olyan politikát valósított meg, amely az egyháztörténet későbbi századaiban súlyos viszályok okozója lett.

Felhasznált források:

Sárkányné Horváth Erzsébet – Trajtlerné Koppányi Ágnes:
Krisztus ​tanúi a változó világban.
Evangélikus Sajtóosztály,
Budapest, 1998. 27–30. p.

1700 éves vallásszabadság (2013). = https://reformatus.hu/egyhazunk/hirek/1700-eves-vallasszabadsag/
(Letöltés ideje: 2023. június 12.)

Ajánlott olvasmány:

Farkas Lajos: A milánói ediktum mérföldkő az egész emberiség történetében. = https://www.duol.hu/helyi-eletstilus/2022/06/a-milanoi-ediktum-merfoldko-az-egesz-emberiseg-torteneteben
(Letöltés ideje: 2023. június 12.)

(Kép-forrás: Sue Graves: Ismered a Bibliát?
Magyar Bibliatársulat – Kálvin Kiadó, Budapest, 2003. 50. p.)

Krisztus-monogram („Krisztogram”) egy római szarkófágról.
(Kép-forrás: Sárkányné Horváth Erzsébet – Trajtlerné Koppányi Ágnes:
Krisztus ​tanúi a változó világban. Evangélikus Sajtóosztály,
Budapest, 1998. 27., 31. p.)

„A görög khi (χ) és rhó (ρ) betűk ötvözése ez a monogram, ami a Christos szót rejti magában. Viszont ennek a szimbólumnak sokkal régebbi története van, mint a kereszténységnek. A görög kultúrában már jelen volt a khi és a rhó betűk ilyenfajta ötvözése és az archos szóra utalt. Archos, vagyis az erő, a hatalom, a vezér megnevezés, az uralkodó és a világot uraló istenség felségjegye volt. Nem véletlen, hogy ennek alapján, a Krisztogram szimbolikája egy természeti jelenséget is hordoz magában, mégpedig a felkelő Napot. A khi betűnek a szárai egyrészt a Nap járását mutatja az évszakok során. Hiszen nem mindig ugyanott kel fel, hanem egy v alakzatot ír le az év folyamán. Másrészt a khi 4 szára a négy égtájra utal ezzel hangsúlyozva, a Nap mindenre kiterjedő uralmát. Az egész Földet betölti. Ezek után egyértelmű, hogy a rhó betű feje maga a napkorong. Ha láttuk már a Balaton felett felkelni a Napot, akkor semmi mással nem tudjuk összetéveszteni. Az aranyhíd maga a rhó betű. Akárcsak a kopt kereszt.(☥) Ezt a gazdag természeti és spirituális dimenziókkal rendelkező szimbólumot tették a keresztények magukévá. Hitünk szerint Krisztus a mindenség alkotója és így uralma betölti a teljes teremtett világot. Számunkra Ő a soha le nem nyugvó Nap, akinek megváltásával az örök fényben élhetünk. Az Ő fényében kezdjük munkánkat, az Ő fényében járjuk keresztény életünket. S az Ő örök fényébe jutunk el. A Krisztogramot az idők során tovább bővítették, s illesztették hozzá a görög ábécé első (Α – alpha) és utolsó (ω – ómega) betűjét ezzel is utalva a Jelenések könyvére; Krisztus az alfa és az ómega, a Kezdet és a Vég…”

(Szöveg-forrás: tihanyiapatsag.hu, letöltés ideje: 2023. június 12.)

Szent Martialis hitvalló, ókeresztény római légionárius a legvéresebbnek tartott diocletianusi keresztényüldözésekkor (303–313) halt mártírhalált.
Földi maradványait hosszú időn át Rómában, a Szent Callixtus pápáról elnevezett katakombában őrizték, mígnem ereklyeként gróf Esterházy Károly (1725–1799) püspökhöz, Pápa földesurához nem került, aki azt épülő-szépülő új templomának,a pápai Nagytemplomnak ajándékozta 240 éve, 1783-ban.
(Fotó: Kerecsényi Zoltán)

(Az összeállítás forrásai: Kerecsényi Zoltán, PVE-Hírlevél;
fotók, illusztrációk: Kerecsényi Zoltán, PVE-Hírlevél, Internet, archív.
A nyitóképen: „A Mediolanumi Ediktum emléktáblája,
San Giorgio al Palazzo, Milánó, Olaszország.”,
kép-forrás: wikiwand.com; letöltés ideje: 2023. június 12.)

Szent Martialis pápai nyugvóhelyét Franz Anton Maulbertsch (1724 –1796)
osztrák festő freskója díszíti: Szűz Mária mennybevétele.
(Fotó: Szabóné Soós Edit – „Ditke”)