Az emlékezőknek elsőként Polgárdi Sándor evangélikus esperes olvasott fel egy bibliai igeszakaszt, majd Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alakját idézte meg, aki ezerhatszáz zsidó gyermeket és többszáz felnőttet mentett meg a vészkorszak idején.

Ezt követően Áldozó Tamás polgármester mondta el, hogy az idei emlékévben számos formáját fogalmazták meg a tiszteletadásnak. Ezek egyik állomása az egykori pápai zsidógettó kertésének jelképes felállítása, amely nem szokványos módja az emlékezésnek. - Kissé provokatív. Az a célja, hogy kérdéseket vessen fel. Hogy az erre járók kérdezzék meg, hogy mi ez itt. Hogyan került ide? Miért ilyen csúnya? Ha ezeket a kérdéseket felteszik, akkor ideje van annak is, hogy azokra a válaszokat mindenki szépen sorban megkapja - hangzott el.

A városvezető felidézte, a 18. század közepén telepedtek le Pápán az első zsidó családok, akik megsokasodtak, pápaiak lettek és a többi pápaival együtt lakták be a várost. Együtt dolgoztak, örültek és harcoltak is a városért, a hazáért. - Aztán ennek az időnek vége lett és újra az elkülönülés lett az osztályrészük, újra egy nem csak szimbolikus, hanem valóságos kerítés másik oldalán találták magukat. 75 éve, pont ezen a napon ez az ajtó bezárult - mondta a polgármester.

- Éljék meg az előttünk álló heteket, úgy, ahogy máskor is szokták. Azt fogják látni, hogy gyorsan telnek a hetek. Mindjárt itt a nyár, nemsokára itt van június vége. Azoknak, akiket ide bezártak május 29-én, azoknak ennyi volt hátra az életből. Annyi, amit mi pillanatok alatt meg fogunk élni, amin pillanatokon belül túl leszünk, hiszen június végén megjött a parancs, július elején a gettót kiürítették, a vagonok elindultak és a deportáltak túlnyomó többsége meghalt, meggyilkolták őket Auschwitzban, vagy másik koncentrációs táborban. Ahogy az emlékév szlogenje mondja, MEGTÖRTÉNT. Emlékezzünk a mártírokra!emberéhez szólt - zárta gondolatait a polgármester.

Simon Zsolt történeti kutatásai alapján a következőkben idézték meg a 75 évvel ezelőtti eseményeket a megemlékezésen:

A pápai nagy múltú zsidó közösség tagjai az 1930-as évekig zavartalanul élték életüket. Örültek a születésnek, esküvőket szerveztek, temettek, anyagilag és létszámban egyaránt gyarapodtak. Tartották a kapcsolatot a szomszéddal, a barátokkal, teljesen mindegy volt számukra, hogy ki melyik felekezethez tartozott. Kereskedőik és iparosaik szolgálták az itt élőket, szorgos munkájukkal hozzájárultak a város arculatának kialakításához.
1938-tól aztán az itt élők életében minden megváltozott. Az életbe lépő zsidótörvények fokozatosan szorították ki a zsidó lakosságot a társadalmi életből. A rendeletek sora előtt értetlenül álltak az elbocsájtott tanárok és városi képviselők, kamarából kizárt ügyvédek, segédeiktől megfosztott iparosok és kereskedők.
Az 1944. március 19-ei német megszállás után szinte naponta jelentek meg zsidóellenes intézkedések. Az érintettektől italmérési engedélyeket vettek el; a kávésok, vendéglősök, kocsmárosok, dohányárusítok jogát megszüntették. A bazárárusok, a piacon kereskedők nem árusíthattak a vásárokon. Az egyesületek, egyletek, birtokosok, helyi cégek földjeit, ingóságait állami tulajdonba vették. A rendeletek hatására a jórészt zsidókézen lévő üzemek, cégek részlegesen, vagy véglegesen beszüntették működésüket.
Ahogy a zsidóság elvesztette a gazdaságban betöltött szerepét, a politikai életben is háttérbe szorult. A veszélyesnek ítélt személyek internálását Baky László belügyi államtitkár 1944. március 31-én rendelte el. A rendőrség április elejétől több prominens zsidó személyt gyűjtött be: köztük volt Wittmann Ignácz és Steiner József téglagyárosok, Friebert Lajos, a Bacon-gyár igazgatója, Leibnik Ármin textilgyáros, Kohn Mihály Jenő cementárugyáros vagy Rosinger Lajos, a Frontharcos Főcsoport volt igazgatósági tagja. Egyeseket a nagykanizsai kisegítő toloncházba vagy a budapesti Mosonyi utcai gyűjtőbe, másokat a sárvári toloncházba szállították.

A legfontosabb kormányrendelet 1944. április 5-én lépett érvénybe, mely minden 6 évnél idősebb zsidó személyt sárgacsillag viselésére kötelezett. A Dávid–csillag viselése a társadalomból való kitaszítást jelképezte. Akkor még senki nem gondolta, hogy a törvény életbe lépése után két hónappal, július 5-én tömött vagonok indulnak Auschwitzba.

A pápai gettót 1944. május 24-én kezdték építeni. A hatóság részéről gettóparancsnoknak dr. Lotz Pál rendőrfogalmazót nevezték ki. A munkálatokra 48 óra határidőt szabtak meg, ám a gettó csak 5 nap alatt készült el. A Kossuth utcánál a Rákóczi-, Eötvös és Petőfi utcákat, a Szent László utcát a Közlénél, a Korvin utcát a Kuruc utcai torkolatánál, a Bástya utcát a Kistéri és a Városmajor előtti két végénél, az Irhás utcát Bástya utcai bejáratánál, a Vajda és Salétrom utcákat Korona utcai kijáratuknál a zsidók által megépített, két méter magas fapalánkkal vették körül. A gettó határán lévő házakban a kapualjakat és bejárati ajtókat, ablakokat is be kellett deszkázni.
A gettónak két bejárata volt. A Rákóczi és Kossuth utca torkolatánál – az utca tengelyének közepén – a ketté nyitható főkapun keresztül zajlott a teherforgalom. Itt történt a tömeges be- és kiléptetés is. A Kis téren csak a személyforgalomra volt lehetőség.
A gettót 1944. május 31-én zárták le, és 1944. július 2-ig állt fenn. A lezárás előtt kb. 150 keresztény családot költöztettek ki a területről, nekik a gettóba költözők lakásait utalták ki.
A hivatalos ügyek intézésére és a költöztetésre 8 nap állt rendelkezésre. Az átköltözés költségeit a zsidók viselték, de a magukkal vihető vagyontárgyak nem estek korlátozás alá.

A gettóba minden 6 éven aluli zsidónak született gyermeknek, továbbá a 6 éven felüli sárgacsillag viselésére kötelezett személynek be kellett vonulni. Kivételt egy ideig a külön engedéllyel rendelkezők képeztek, ők a mentességet élvezők vagy az egyes foglalkozási ágak gyakorlói voltak.
A megaláztatás elől menekülve ekkor lett öngyilkos a református vallású dr. Körös Endre nyugalmazott igazgató és felesége, Zalay Paula, Koréin György izraelita egyetemi joghallgató, dr. Glück Sándor nőgyógyász és felesége, Heumann Rózsa.

A kényszerlakhelyül kijelölt területre koncentráltan gyűjtötték össze a zsidó felekezetű vagy származású embereket. A fogvatartottakról pontos nyilvántartás nem készült. A rendőrségi közlemény szerint ez idő alatt kb. 2500 pápai és 500–600 vidéki zsidó volt elhelyezve. A gettó szabályait más városokból vett minták alapján egy értekezleten állították össze. A meghozott intézkedéseket a gettópalánkra ragasztották ki, a hirdetményeket sürgősséggel egy „kisbíró” is kidobolta. A gettólakók kifogásolható higiénés állapotok között éltek. A kis alapterületű lakásokban szobánként 3–4 családot zsúfoltak össze.

A gettó kiürítését 1944. június 30-án hajnali 5 órára rendelték el, a parancs július 3-án este 8-ig volt érvényben. A gettó lakóit ötös sorokban az üzemen kívül helyezett műtrágyagyár csarnokába terelték.
A műtrágyagyárba zárt zsidók bevagonírozását 1944. július 5–én szerda hajnalban kezdték meg. Az áldozatokat két szerelvénnyel a Budapest–Hatvan–Kassa útvonalon szállították el, július 9-én értek Auschwitzba. Az osztályozást követően a 3000 deportált 80 százalékát azonnal a gázkamrákba küldték.
A gettó az SS gazdasági hivatalának utasítására még hónapokig zárva maradt, a feloldását 1944. november elején rendelték el.