Míg egy hónappal ezelőtt, 2021. február 10-én, Vajda Péter elhunytának 175. évfordulónapján, a járványügyi előírások betartásával igen szűk körűen, egy igen szerény létszámú egyleti, Vajda-emlékprojekti küldöttséggel tisztelegtünk – vittük el nemzeti és piros-kék színű szalagokkal átkötött koszorúinkat Vajda Péter polihisztor emlékére a róla elnevezett pápai lakótelep márványtábláihoz* –, ugyanakkor most, a jelenlegi megpróbálóbb helyzetben, a még szűkebb kontaktokat sem szerettük volna megkockáztatni; feszegetni, kockáztatni az esetleges létszámi korlátokat („minden gyülekezés tilos”).

Csak és kizárólag a kontaktusok számának a csökkentésével lehet megakadályozni a harmadik hullám felfutását. Ezt most mindenkinek igen komolyan kell venni. Éppen ezért kis civil közösségünk nevében sajnos idén is csak egymagam tudtam elvinni az emlékkoszorúkat Petőfi Sándor pápai Esterházy-kastély előtti szobra, valamint Szladik János Kálvária-temetőbeli nyugvóhelyére. Az Elsősorban pápai Városbarát Egylet (EpVE) szervezeti kezdetei óta csupaszívvel ápolja a Petrovicsból Pápán Petőfivé vált egykori „bakadiák”, illetve a néhai ’48-as honvéd tűzmester, Szladik helyi emlékezetét; évente, rendre főhajtásokat tart ezen említett emlékhelyeknél. Mindezek tavaly óta, a pandémia miatt sajnos megszakadtak-elmaradtak.

Petőfi Sándor mellett Szladik János emlékének a fenntartása is különösen fontos a számunkra. De nemcsak kizárólag negyvennyolcasként példa ő. (Nevét nem véletlenül viseli az EpVE-n belül működő kis „Szladik János Karitatív Sejt”, mely a látókörébe került-kerülő rászorulók tartósélelmiszerekkel való megsegítésére szokott gyűjteni.) Kivételes szorgalommal – még autodidakta módokon is képezve magát –, kőműves munkásemberből lett a helyi posta- és távíró hivatali főnöke. Azonban magas tisztségbe érve sem feledkezett el arról, hogy honnan jött; bőkezű pápai polgárként segített, ahol csak tudott. Nagy szív és lélek lakozott benne, vagyonának jelentős részét keresztény árvaház létesítésére adományozta, de adományokat tett más szociális intézmények javára is. Végrendeletében Barát utcai lakóházát is a városra hagyta. (E ház jelenleg is szociális célokat szolgál Pápán.) Legendás alakját „mindenki tutoraként” emlegetve a méltatlanul elfeledett, pápai fölmenőkkel bíró író-költő, Somogyváry Gyula is megörökítette „A pirossapkás kislány” című művében. Jótéteményei elismeréseként, továbbá a szabadságküzdelemben való részvételéért, halálának tizedik évfordulóján, 1903-ban egy pápai utcát (az 1886 és 1902 között „Térj meg” utcaként ismert utcát) Szladik János utcának nevezett át a városvezetés. Ma is ekképp viseli a nevét. Díszes, kovácsoltvas kerítéssel védett, gyönyörű fekete gránit síremlékét évről-évre, március idusához közelítve a pápai Szent István Római Katolikus Általános Iskola diákjai és kis egyletünk önkéntesei koszorúzzák a Kálvária-temetőben. (Szladikról – Somogyváry említett művéből vett idézetekkel – a 2018. március 15-re közreadott ünnepi, egyleti kiadványunkban, a „’48-as Zsebfüzetben” is külön megemlékeztünk.)

Az idei március idusa azért lehetett volna különleges, mert egyleti Vajda-emlékprojektünk záróeseményére ekkor kerülhetett volna sor a Pápa közeli Bakonyság-Csárdapusztán, a „Kossuth-kápolnánál”. Ott összegeztük volna emlékprojekti dolgainkat, s ott nyújtottunk volna át nem egy jutalmat és elismerést. Az Elsősorban pápai Városbarát Egylet a Kossuth Szövetség (KSZ) Veszprém megyei Csoportjaként 2021 nőnapja alkalmából Szedenics Róza-emlékplaketteket készíttetett, melyeket a kossuthi hagyományőrzésben huzamos ideje jeleskedő pápai, Pápa környéki hölgyeknek nyújtott volna át. Ezek átadására 2021. március hónapjának második szombatján, március 13-án, éppen Rozina-névnapon, a kápolnánál került volna sor ünnepélyes keretek között. (Szedenics Róza neve a születési anyakönyvi bejegyzés szerint a Rozina névből eredt.) A veszélyes egészségügyi helyzet végett későbbre halasztottuk ezt az eseményt is, ugyanígy az ifjúsági-honismereti-műveltségi Vajda-vetélkedőt, továbbá az emlékprojekti záró alkalmat is.

A 2021-ben 190. születési évfordulós Alsóbüki Szedenics Róza (1831–1909) a Veszprémi Evangélikus Egyházmegye hajdani esperesének, a kitűnő egyházi szónoknak, várpalotai lelkipásztornak, Szedenics Györgynek a leánya volt. 1849-ben kötött házasságot a bakonytamási lelkész, nemzetőr Tatay Sámuellel. Tíz gyermekükből hat, négy lány és két fiú maradt életben. Közülük Lajos követte Tatay Sámuelt a papi pályán a bakonytamási gyülekezetben. Szedenics Róza fiatal nőként aktívan vette ki részét az 1848/49-es magyar szabadságügyből, hírvivői szerepeket vállalva. De a ’48-as eszmékért „haláláig csatázó” asszony hírében állt; elhunytáig hű maradt a polgári forradalom és szabadságharc emlékéhez. A róla elnevezett emlékplakett átnyújtásával a tavaly elhunyt Fejes Lajosné szül. Tatay Terézia emlékének is adózni kíván a Kossuth Szövetség megyei csoportjaként is működő Elsősorban pápai Városbarát Egylet. Fejes Lajosné szül. Tatay Terézia dédnagyanyja volt Szedenics Róza. Fejes Lajosné Tatay Teri néni hosszú élete során mindvégig büszke volt családja Kossuth Lajos kormányzóelnök nevét viselő bakonytamási csárdájára, annak 1989-es rendszerváltoztatás utáni újralétesítésére, s gondos szeretettel óvta evangélikus hitű, nagy magyar elődei emlékét. Mindig őszinte örömmel mutatta meg érdeklődő látogatóinak az otthonában féltve őrzött eredeti Kossuth és Tatay képeket. Évről évre rendszeres résztvevője volt a bakonyság-csárdapusztai Kossuth-kápolnánál szervezett március idusi főhajtásoknak, elkötelezett támogatója, segítője volt Pápa és környéke kossuthos hagyományőrzésének, községe honvédhősi nyughelyei ápolásának; családjuk egykori lelkes barátja, H. Szabó Lajos pápai helytörténész kezdeményezéseinek, a Kossuth Szövetség Veszprém megyei ügyeinek. De nemcsak a hagyományőrzés területén jeleskedett, kiváló pénzügyi szakemberként, nagyon nehéz körülmények között is megállta a helyét. Gyermekeit munkára és becsületre nevelte, rendszeres családi találkozókat szervezett, mindent elkövetett összetartozásuk erősítése érdekében. Szülőfaluja közéletének meghatározó egyénisége volt Szedenics Róza XX. század végi – XXI. század eleji méltó utódjaként.

A Szedenics Róza-emlékplakett elismerést 2021-ben első ízben fogják megkapni: a régóta Bakonytamásiban élő reformszellemű, ’48-as, hazafias ősöket felvonultató Tatay-család sarjainak, a Fejes családnak hölgytagjai, a Pápa-vidék hűséges kossuthi hagyományőrzőjének, néhai Fejes Lajosné szül. Tatay Teréziának menyei, Fejesné Krébesz Lívia és Fejesné Viasz-Kádi Márta. Fehér Mária címzetes főjegyző, lovászpatonai lokálpatrióta, aki hosszú évek óta szervezője, lebonyolítója a bakonyszentiváni ’48-as vonatkozású szavalóversenyeknek, társszervezője a bakonyszentiváni és csárdapusztai kistérségi központi március 15-i ünnepségeknek; aki szívügyének tekinti a vanyolai Vajda Péter-emlékezet fenntartását is. Gombásiné Takács Gyöngyi történelemtanár, a pápai Szent István Római Katolikus Általános Iskola igazgatónője, aki több mint három évtizedes pedagógiai és több mint két évtizedes iskolavezetői pályáján lelkiismeretes, patrióta szellemű munkájával hozzájárult a pápai és Pápa környéki fiatalság egészséges identitásneveléséhez; tanárkollégáival évtizedeken átívelő, hűséges szervezője a pápai Kálvária temetői ’48-as diák-megemlékezéseknek. Hegyiné Böröcz Adél marcaltői jegyző, aki hosszú esztendők óta önzetlen segítője Marcaltő, Ihász, Malomsok ’48-as emlékügyeinek; a Kossuth Szövetség – néhai H. Szabó Lajos idejébeni és közelmúltbeli – helyi összefüggésű emlékőrző eseményeinek. Különösen nagy pártfogója a Pápa mellett vívott ihászi csata emlékezete fenntartásának; több évtizede odaadó társszervezője az ihászi emlékünnepélyeknek. Vennes Györgyné önkéntes, aki huzamos ideje elkötelezett szellemű, csupaszív aktivistája, segítője a pápai, ’48-as vonatkozású lokálpatrióta „projekteknek”, kiváltképp az Elsősorban pápai Városbarát Egylet működtetésének.

Tisztelettel és szeretettel gratulálunk ezúton is mindnyájuknak az EpVE – a KSZ megyei csoportja Szedenics Róza-emlékplakett kuratóriuma nevében (a Szedenics Róza-emlékplakett kuratóriumi tagjai: Gyarmath Anett, Kaprinayné Megyeri Zsuzsanna és Váminé Molnár Emma egyleti önkéntesek, Varga Rita vanyolai polgármester, az EpVE Vajda-emlékprojektjének társfővédnöke, Kerecsényi Zoltán az EpVE ügyvivője, a KSZ megyei titkára; ők döntöttek az idei díjazottakról). Ezúton is köszönjük szépen a Kossuth Szövetség országos elnökségének támogatását, mely lehetővé tette a hiánypótló elismerés megvalósulását. A Szedenics Róza-emlékplakett adományozása erkölcsi elismerés, azzal pénzjutalom nem jár. Az elismerés egy oklevélből és egy egyedi, Benkő Tibor pápai üveg- és fém gravírozómester által készített üveg emlékplakettből áll. Az emlékplaketten az elismerés nevén és évszámán túl két szimbólum látható: egy rózsamotívum, utalva Szedenics nevére – a latin Rosina - Rosa névből származó női név jelentése rózsa –; valamint egy ún. Kossuth-címer, utalva Magyarország egészséges identitására, 1848/49-re, a kossuthi és negyvennyolcas értékekre, hagyományokra.

A csárdapusztai Kossuth-kápolnánál tervezett ünnepségen, a helyiek felkérésére tavaly is, idén is jómagam mondtam volna ünnepi beszédet. Az immár két ízben el nem hangzott (az eredetileg 2020. március idusára készített) beszéd alábbi írásos változatát ezúton osztom meg:

„Induljatok
Százezrével, miljomjával
A szolgaság Egyiptomából
A szabadsági Kánaánba,
Mint Mózes népe hajdanába!
Nekik volt, van nekünk is istenünk,
Ő fog vezetni tűzoszlop képében,
S az ellenség kiomló vére lészen
A vörös tenger, melyen átmegyünk!” – írja Petőfi Sándor a „Vesztett csaták, csufos futások!” című költeményében. Ugyanez a kép elevenedik meg „A XIX. század költőiben” is:

„Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.”

Tisztelt Pápa környéki emlékezők!

Az Isten kiválasztottja, Mózes vezetésével negyven éven át tartó kiszabadító-fölszabadító cselekmény – mely nemzetté kovácsolta a zsidó népet – minden túlzás nélkül a szabadság egyetemes szimbólumává is vált. Ezért Petőfinknek sem lett véletlenül ihletője Mózes és Izrael fogságból való megszabadulása. Petőfi Izrael kivonulását fordította át szabatos párhuzammal magyarságunk sorsára, buzdítással kitartásra, átérezve és átéreztetve, hogy a hosszas történelmi időfolyam alatt annyi fájdalom és szenvedés a zsidóság mellett talán csak a magyaroknak jutott ki. Petőfi jól tudta, hogy a magyarság XVI-XVIII. századi, függetlenségi és szabadságküzdelmeinek 1848-ig tartó, hol búvópatakként föld alatt rejtőző, hol a felszínen háborgó áradata egyetlen ember nevével szimbolizálható: a Habsburg elnyomók elleni több évszázados háború vezére, II. Rákóczi Ferenc, a politikus, a hadvezér, a mindenét hazájáért áldozó „mózesi hős” példájával. (Alig egy hónap múlva lesz II. Rákóczi Ferenc fejedelem elhunytának 285. évfordulója!)

Ugyancsak Petőfink foglalja versbe 1848 áprilisában „Rákóczi” címmel:

„Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!
(…)
Oh de lelked, lelked nem veszett el,
Ilyen lélek el nem veszhetett;
Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,
Ha kezdődik majd az ütközet.
Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,
S másvilági hangon lelkesitve
Erősítsd meg seregünk szivét.”

1848-as forradalmunk szerezte vissza a magyar népnek a Rákóczi-szabadságharc leverése után feledésre kényszerített nemzeti szimbólumainkat, kiharcolva a Habsburg-háztól az 1848. évi XXI. törvénycikket, amelyben az uralkodó első alkalommal mondta ki, hogy „A nemzeti szin, és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik”. E szimbólumok hamar a szabadságharcra mozgósító hatóerővé, majd az önkényuralom idején a nemzeti ellenállás jelképeivé váltak. Az ekkori időkből fennmaradt dalok is erre utalnak:

„Háromszínű selyemzászlók lobognak,
Szabadságát jelentik a magyarnak,
Három színből varrasd rózsám ruhádat,
Ha szereted tiszta szívből hazádat.”

„Acélkardot csináltatok magamnak,
Ráveretem címerét a hazámnak,
Diófából ki is vágom a nyelét,
Rávágatom Kossuth Lajosnak nevét.”

Rákóczi fejedelem után Kossuth Lajos vált a Habsburgokkal szembeni ellenállás, a szabadságvágy szimbolikus, „mózesi” jelképévé. Leggyakrabban a „magyarok Mózese” hasonlattal illették, ez a templomi szószékeken – főként a protestáns szószékeken – 1848 tavaszán hangzott el először.

Az érdekegyesítés alapján állt, jobbágyfölszabadítást, nemzeti összefogást hirdetett Kossuthra szinte még az osztrákok is „mózesi” hősként, jelképként tekintettek. Amikor 1848. március 15-én az átalakulás eredményeit rögzítő törvényekhez kikényszerítő hozzájárulásért küldöttség élén Bécsbe utazott, százezres tömeg fogadta; a bécsiek úgy fogták föl, őneki köszönhetik, hogy végre alaptörvényt, alkotmányt kaphatnak.

Jeles magyar művészettörténészünk, Dávid Katalin szerint a jelképek, a szimbólumok szellemi-lelki táplálékaink, hozzátartoznak ember-voltunkhoz; iránytűk, útjelzők emberi utunkon, de sajnos a mai kor modern emberének már alig mondanak ezek valamit. Emlékszem, anno óvódásként piros-fehér-zöld színű, hurkapálcikákra illesztett papírszíveket „ekecsöltünk”, s azokat március idusán elvittük a pajtásokkal letűzni a pápai kastély előtti Petőfi-szoborhoz. Akkor még föl nem fogtam, hogy ezekkel a kis kézműves tárgyacskákkal a jelek és a szimbólumok rendszerét, azok helyes használatát kezdtük tanulni; hogy azok a kis nemzeti színű stilizált papírszívek egy vagy két szócskát, fogalmat próbáltak helyettesíteni: a hazaszeretetét és a szabadságét. Azóta, pár évtized távolából is kísér az a kis szív-szimbólum, az a kis jelképes „iránytű”. Mert a szív különben is iránytűnk az élethez! Megintcsak Petőfit tudom idézni: „Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szenvedélyében ezer roszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem. Lángoló szív, lángoló szív! vagy a fagyos sír!... Oh Istenem, ha az én meleg, forró szívem egykor kihűlne... de nem, ez nem lehet. Az én szívemet még a halál sem hűti meg. Temessenek el éjszakon, s ültessenek sírom mellé narancsfát; meglátjátok, hogy ott is virít, mert szívem megmelegíti a földet, melyben fekünni fog.”

Tisztelt Pápa környéki emlékezők!

Az 1848-49-es magyar szabadságküzdelem élére állt Kossuth Lajos máig nagy szimbólum, máig nagy „iránytű”, „útjelző”; alakja máig ott áll népünk szívének közepén! S az sem véletlen, hogy szobra még a modern demokrácia fellegvárában, a washingtoni Capitoliumban is látható (immár kerek harminc esztendeje, a néhai magyar zsidó származású amerikai demokrata párti politikus, holokauszt-túlélő: Tom Lantos elérésének köszönhetően). Nem véletlen az sem, hogy ez a Pápa-vidéki kicsiny pusztai kápolna is kossuthi szimbólummá vált! Az e tájhoz szoros családi kapcsolatokkal kötődött Kossuth alakja a reformkori Pápa iskoláiban a haza föltétlen szeretetére nevelt egykori diákok számára is reményt-jelző, lelkesítő „iránytű” volt, akik Pápa és környéke egyszerű népével egyetemben elsők közt álltak Kossuth zászlói alá ’48-49-ban, – akik közül többen maguk is hősökké, maguk is szimbólumokká váltak. Elég csak Györffy Endre pápai joghallgatóra, honvéd főhadnagyra, a Budavár visszafoglalásakor vívott harc ifjú hősére gondolnunk. (Idén novemberben lesz születésének 195. évfordulója!)

A 95 esztendeje született és öt éve elhunyt Nemeskürty István Kossuth-nagydíjas író, irodalomtörténész „Mi magyarok” című, 1989-es vaskos könyvében megfogalmazottak szerint: „Kossuth nélkül, karizmatikus politikai vezéregyéniség hiányában egyetlen percig se védekezhetett volna a magyarság 1848-49-ben; sőt, még azt is mérlegelnünk kell, hogy vajon jobb lett volna-e a magyar nemzet helyzete az 1849-i trónfosztás nélkül? Kevésbé kíméletlenül tiporták volna le a császár hadvezérei a magyar népet? Aligha. Sőt, Ferenc József vereségét sejtve akkor is az orosz cár segítségére szorul, ha történetesen nem fosztatik meg trónjától a Habsburg-dinasztia, hanem változatlanul az élő és egészséges V. Ferdinánd király fikciójához ragaszkodik a nemzet…”

A 160 esztendeje világra jött egykori pápai diák, későbbi neves lelkipásztor, irodalmár, politikus, az Országos Függetlenségi Kossuth-párt néhai elnöke, Hock János pedig ekképp gondolkodik „Rákóczi Ferencné” címet viselő 1907-es kötetében: „Az ifjuság lelkét önzetlen és önfeláldozó hazaszeretetre a hősök és vértanuk életpéldái gyujtják. Nem szavak, tettek kellenek a tömegnek. Vezérek, akik előljárnak a kötelességteljesítés utján és véres lábbal taposnak járatlan utakon ösvényt a tetteiken lelkesülő ifjuságnak. Van-e nemzet a világon, amelynek olyan drágakövei ragyogának elő dicsőségének koronájából, mint aminőket a mi történelmünk nemzetünk homlokára tett? Históriánk minden lapja szabadsághősök és vértanuknak martirológiumja, akik szeretetüket és hűségüket hazájuk iránt vérükkel pecsételték meg…”

Örök tisztelet a kossuthi hősöknek!

Kerecsényi Zoltán
(az EpVE ügyvivője,
a KSZ megyei titkára)

(Forrás: EpVE-Hírlevél, fotók: EpVE)

*https://www.infopapa.hu/hirek/olvas/otven-eve-all-vajda-peter-elso-emlekjele-varosunkban-2021-02-11-074959