Soron következő összejövetelét tartotta 2O19. február 14-én délután az „Elsősorban pápai” Városbarát Egylet (EpVE), melynek Petőfi-sorozata részeként ezúttal az Egylet ügyvivője, Kerecsényi Zoltán lokálpatrióta, városi képviselő tartott kiselőadást, aki a két egykori pápai diák, Petőfi Sándor és Nagy László életéből, költészetéből villantott fel hasonlóságokat, érdekességeket.

Az előadó – aki a témában egy évtizede már közreadott egy szubjektív kis dolgozatot – többek között kiemelte, mindegyikőjük élete „talánnyal” kezdődött, az egyik vagy 1822. december 31-én, vagy 1823. január 1-jén, a másik vagy 1925. július 14-én, vagy 1925. július 17-én látta meg a napvilágot, mindkettőjük családja hamar eladósodott, nyögték az adósságokat, küszködtek a szegénységgel. Mindkettőjük jobban inkább az édesanyához kötődött, amint az egyik, úgy a másik költészetében is az anyai szeretet ünneplését érhetjük nyomon („Hogy a földön nekem van legszeretőbb anyám!”, ”És képzeletem tudta már: a Csodálatos Anya ő...”), az apák kemények, lobbanékonyak voltak, akik életük nagy veszteségét látták abban, hogy fiaik nem maradtak otthon, s nem vették át a gazdálkodást. A gyermekkor otthoni állandósága, úgy Petőfié, mint Nagyé hamar megszakadt; édesanyja közbelépése által került Petőfi az ostffyasszonyfai rokonsághoz, hogy a soproni iskolában tovább tanulhasson, azonban onnan inkább katonának szegődött, mely súlyos betegség miatt hírtelen véget ért, majd a gondviselés Pápára vetette.

Nagy szintén anyja közbelépésének köszönhetően, betegségből gyógyulva került városra, Pápára, hogy szintén folytathassa az iskolákat. Pápán majd mindkettőjüket két kivételes kollégiumi tanáregyéniség patronálta: Tarczy Lajos, illetve A. Tóth Sándor. Mindkettőjük katonaruhában járt be a kollégiumba, lelki alkatuk is hasonló volt, igen nehezen oldódtak, visszavonultak voltak, a kötöttségeket igen nehezen viselték. Tanulmányi teljesítményük is hasonlóságot mutatott; ahogy Petőfi, úgy Nagy szintén inkább a humán tárgyakhoz vonzódott, ezekből mindig jobb érdemjegyet szereztek, mint például számtanból. És jellemezte őket a rajzolás szeretete is. Ahogy Petőfi sem költőnek, úgy Nagy sem annak készült még eredetileg.

Pont száz év elteltével Nagy is aktívan részt vett a pápai képzőtársulat ülésein, – azon önképzőkör munkájában, amelyet ugyebár Petőfi és társai alapítottak. Gyakran látogatták mindketten a kollégiumi könyvtárat is, sokat olvastak, ekkortájt ismerkedtek meg Heine verseivel, s fordításokkal is kísérleteztek. Aztán később hasonlóan érintette meg mindkettőjüket a szerelem is. Társuk, feleségük szintén költők – Szendrey Júlia, Szécsi Margit – lettek. Mindkettőjüknek egy fia született, akik név-választása is hasonlóan „különleges” volt („Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán.”, „Tudtam, hogy fiam születik, s a tündérkertbeli hajdúvezérről Andrásnak neveztem el.”).

Haza-szülőföld-otthon: már igen korán fontosak voltak ezek mindkettőjük számára. Ami Petőfinél az Alföld, Kiskunfélegyháza, az Nagy Lászlónál a Dunántúl, a Bakony, a Somló, Iszkáz volt. E kapcsán mindketten azt a szeretetet erősítették, amely olyasmi, mint a gyermek szeretete anyja felé. A maguk idejében mindketten a nagy „várakozások” korát élték át, ahogy a reformkor idején, úgy a háborús évek alatt is, ott csörgedezett már a remény „patakja”. Sorsaikból, élethelyzeteikből adódóan a közügyek iránt való érdeklődésük elengedhetetlen volt; mint a reformkori-negyvennyolcas „Fiatal Magyarország” tagjai (Petőfi mellett Jókai, Vasvári, Bulyovszky stb.), úgy pont egy évszázaddal később a népi kollégisták (Nagy mellett Csoóri, Juhász, Simon stb.) ugyanúgy lelkesedéssel, bizalommal tekintettek a jövőbe, hogy a régi rossz helyén egy új, jobb, igazságosabb világ épülhet. Aztán mindketten hamar kiábrándultak, ráébredtek a hamisságokra, de semmiféle kényszer sem állhatta útját tiszta lelkű szavaiknak; határozott erkölcsi meggyőződéssel, a hazáért, a világért aggódva szerettek volna használni. Szécsi Margit írta: „Hiszem, hogy a nemzet valós értékeinek, gondjainak, erkölcsi útjának magas fokú megfogalmazása ma is elsősorban a költő öröklött joga és kötelessége. Ahogy Nagy László írja: »Lélek, ó lélek, kellenek e bajos földre újra a dantei képek, melyek poklot és mennyet és mindent lemérnek«.”

Az „Elsősorban pápai” Városbarát Egylet önként vállalt, fontos feladatai közt tartja számon Petőfi Sándor és Nagy László helyi kulturális emlékezetben tartását; ezt szolgálják immár évente hagyományos megemlékezéseik a pápai kastély előtti Petőfi-szobornál, a néhai pápai Petőfi-lakóhelyeknél, a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma és a Szent Anna Óvoda homlokzatain lévő Nagy László-emléktábláknál, nemrégiben közreadott Petőfis és Nagy Lászlós emlékfüzeteik, tavaly indított Petőfi-előadássorozatuk, mely következő részére alig egy hónap múlva, március idusa előtt kerül sor, amikor Petőfi mellett egy másik szintén hajdani pápai diák és poéta, Pap Gábor költészetét veszik nagyító alá egy szakavatott kutató segítségével, s akkor kerülnek első ízben átadásra az Egylet Petőfi-Pap emléklapjai is – tudtuk meg Kerecsényi Zoltántól.

(Fotók: EpVE-Sz.M.)