Az Ősi Kovács Imre, a Magyar Kultúra lovagja és Aranyecset-díjas festőművész által alapított és irányított Alkotóműhelygazdag tevékenységet tudhat magáénak, járják a megyét, a régiót, a városokat és falvakat, hogy festőművészeik, irodalmat kedvelő, illetve írni vágyó tagjaik, valamint zenész, és fotográfus tagtársaik bemutatkozásával - a művészet szinte minden ágát képviseltetve - megörvendeztessék embertársaikat. Csapatuk rendszeresen és szívesen szervez kiállításokat, versfelolvasással, zenés előadással összekötve, ahová meghívják őket. Így jutottak el a Jókai Mór Városi Könyvtár bábáskodásával az idei költészetnapra Pápa városába. A pápai könyvtár vezetője, Dr. Hermann István nagy szeretettel üdvözölte az ősieket, köztük a rendezvényt jelenlétével személyesen is megtisztelő alkotóműhely-alapítót, röviden méltatva munkásságát, majd az ünnepi műsor kezdete előtt fölkérte ünnepi, költészetnapi köszöntőbeszédének megtartására Kerecsényi Zoltán önkormányzati képviselőt.

Jékely Zoltán: Csillagnézés

Bizony, fiam emlékszem még a korra,
így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
s éreztem ezt a furcsa illatot.

Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak –
Talán mikor lelkednek adtam át.

Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
Semmise dőlt el és nem végleges.
Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
Égen-földön ős titkot fejtegess!

Ilyen „ős titkot fejtegetőkre” emlékezünk és emlékeztetünk ma, ezen a szép napon!

Márai Sándor (1900-1989) írja, hogy a honfoglalók, amikor bejöttek a Kárpát-medencébe, tulajdonképpen nem hazát kerestek, hanem egy nagy, védett legelőt, ahol a lovaik, az állataik békében élhetnek, és ők maguk a Kárpátok hegykoszorúja által védett területen képzelhetik el a jövőjüket. Márai szerint tehát ez valójában legelőfoglalás volt.
Pár esztendeje Szőcs Géza (1953- ) Kossuth-díjas és József Attila-díjas erdélyi magyar költőnk ezen Márai-gondolatokra utalva fejtegette: „Azt, hogy ebből a legelőből haza lett, a költőknek köszönhetjük, akik sok évszázadon keresztül gazdagították emóciókkal, szimbólumokkal, üzenetekkel, tartalmakkal, olykor saját vérükkel ezt a legelőt, és így jutottunk el oda, hogy ma azt mondhatjuk erről a legelőről: ez a haza, ez a szülőföld.”

Legtöbbször a magyaroknak nem voltak jó politikusaik, de a költők mindig is érezték– érzik a felelősséget, „a költők nem menekülhetnek, amit egyszer rosszul csináltak, az nem egyéni dolog, nem lehet azt mondani, tévedtem. A költő nem tévedhet...” – vallotta Nagy László (1925-1978), akinek az egyetemes és magyar líratörténet mítoszokat és folklórt integráló áramlataiba illeszkedő költészetéből már életében több mondat, verssor, szállóigévé vált. Egy verse, a pont hatvan esztendővel ezelőtt, 1957-ben keltezett Ki viszi át a szerelmet című teljes egészében azzá, szállóigévé vált; talán manapság is ez a legismertebb műve. Vasy Géza (1942- ) irodalomtörténész ekképp összegezte a vers mondanivalóját: „Ki teszi azt, amit én, a költő, ha meghalna, ha nincs költészet? A két lezáró mondat állítása pedig az: Ki, ha nem én, s a hozzám hasonlók! Vagyis a költői lét értelmére rákérdező vers válasza: a társadalomnak szüksége van a költőre és a művére.”

Mert gondoljunk csak bele, mi lett volna társadalmunkkal az elmúlt századok alatt, ha nem lettek volna „ős titkot fejtegető” költőink?!

Tekintsünk csak kicsit szűkebb pátriánk múltjára!
A szellemi élet költészetet szerető-művelő vezérei koptatták itt e köveket a 16.-tól egészen a 20. századig. A reformáció neves énekköltőjének, Sztáray Mihálynak (Sztára, ? – Pápa, 1575?) csodás verses imádság-fordításai, vagyis zsoltár-fordításai itt, e város falai között születtek.
A magyar irodalomban jelentős szerepet betöltő kuruc kori költészetben is többször felcsendül Pápa neve. Aztán a reformkorban bátor, kuruclelkületű, hazafias érzelmű pedagógusok patronáló hozzáállásának köszönhetően, a protestáns kollégium haladó szellemű közegében lendül előre több fiatalember a költőiség pályáján. Egy különösen, aki kerek 175 esztendővel ezelőtt, pont ezekben a napokban itt veti papírlapra választott új, és végleges nevét: a Petőfit.

De nem feledhető, hogy őt megelőzve a magyar irodalomtörténet egy másik hírese is itt, e városban, méghozzá a pápai pálosok iskolájában érlelődik; a magyar szentimentalizmus költészetének alakja: Ányos Pál (Esztergár, 1756. december 28. – Veszprém, 1784. szeptember 5.). Az ő munkáinak hatása alatt ébred fel korán a költészet iránti szeretet egy ugyancsak pápai költő-palánta, pápai református iskolás fiú, Döbrentei Gábor (Somlószőlős, 1785. december 1. – Buda, 1851. március 28.) lelkében, aki később megalapítója lesz az Erdélyi Muzeumnak, aki majd igazolja Dugovics Titusz történelmi létezését, s akinek hatására széles körben elterjed a nándorfehérvári hős legendája Magyarországon.

De persze, Petőfi után aztán nincs megállás a pápai „költőképzésben”. Itt bontogatja szárnyait a város szülötte, a nyelvészeti munkáiról és olvasókönyveiről is jelentőssé váló Matics Imre (Pápa, 1810. október 28. – Pozsony, 1862. június 4.) költő, szintén a Kollégium diákjaként Thaly Kálmán (Csép, 1839. január 3. – Zablát, 1909. szeptember 26.), aki itt írja meg első kuruc témájú költeményét is.
Innen indul a 48-as hagyományokat kegyelettel őrző Kozma Andor (Marcali, 1861. január 12. – Budapest, 1933. április 16.), aki A karthágói harangok című szép versében alma materének és Bocsor István professzornak állít emléket. Itt lesz Nagyvárad jeles szülöttéből elismert-megbecsült költővé és irodalomszervezővé a tragikus-sorsú Kőrös (Neumann) Endre (Nagyvárad, 1872. június 10. – Pápa, 1944. május 31.), akinek saját versei mellett németből készített műfordításainak számos kötetével gazdagodhattunk. Aztán itt érik diákból költővé a magyarság ezeréves múltjáról; különösen a negyvennyolcas idők és a trianoni megalázás emlékein elmerengő Lampérth Géza (Mencshely, 1873. október 23. – Budapest, 1934. november 18.) , akit a költészet mellett a magyar-lengyel kapcsolatok egyik előmozdítójaként is illik emlegetni.
A két világégés között, a „nyugatos líra általános sikere idején” él és munkál itt Petőfi Sándor lírai örökségét, a népköltészet hagyományát életre keltő Erdélyi József (Újbátorpuszta, 1896. december 30. – Budapest, 1978. október 4.), akinek bár ellentmondásos életpályája sokakban megrökönyödést kelthet, de a népiek egyik kiemelkedőjeként vitathatatlanul az elnyomott szegényparasztság követeléseit szólaltatta meg. Majdnem vele egy időben vág neki az útnak Pápáról a népnemzeti hagyományok szintén méltó őrzője, a múlt századi protestáns költészet legjelentősebb képviselője, Bódás János (Tác, 1905. febr. 1. – Székesfehérvár, 1987. máj. 1.), akitől aztán igazán kedves verseket örökölhettünk az emberi és természeti szépségről, a magyar tájról, a hazáról, a családról, az itt élő emberek szeretetéről.

S végül három halhatatlan:
innen indul el – a már fentebb is említett – mitologikus vonásokkal, keresztény és folklórmotívumokkal tarkított költői pályáján egy iszkázi fiú, Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.), aztán vele párhuzamosan egy zámolyi legény, „a természetet és a kozmoszt az emberi ügyek részévé és jelképévé avató, ritmusában nyugtalanságot és belső nyugalmat egyszerre sugalló” költészetével Csoóri Sándor (Zámoly, 1930. február 3. – Üröm, 2016. szeptember 12.), és a szülőhelyéhez szíve utolsó dobbanásáig erősen ragaszkodó pápai lány, Rab Zsuzsa (Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.), akit saját, megkapó munkáin túl, mintegy kétszáz kötetnyi műfordítást hátrahagyva az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny magyar tolmácsolójaként is számon tarthatunk.

Ezeknek a „csillagnéző” „ős titkot fejtegető” magyarjainknak, – pápaiainknak tanítványai vagyunk. Bennünk akarnak élni tovább, – minden magyarban, minden pápaiban!
Törődnünk kell velük, mind többször gondolnunk kell rájuk, fel kell lapoznunk őket. Mert Sajgó Szabolcs SJ (1951- ) szavaival élve: „...nemcsak a földi életet élő embernek van szüksége arra, hogy törődjenek vele, hanem az égi vadászmezőkön járóknak is. Összetartozunk. Ez tény. Ha nem veszünk tudomást a csillagokról, attól még vannak. Ha nem veszünk tudomást az elhunytakról, attól ők még léteznek. Az én életem is teljesebbé válik, ha rájuk tekintek, a szemhatárom, a látószögem szélesebb lesz, a világ teljesebb.”

Tehát váljék teljesebbé mindannyiunk, mind több velünk élő élete, ha „ős titkot fejtegető” poétáinkra tekintünk, szélesedjék látószögünk, legyen szebb, teljesebb a mostani és az eljövendő világ majd emlékük és üzenet-műveik által!

Ehhez segítsen hozzá bennünket a mai ünnepi műsor is!