A Város- és Faluvédők Szövetsége (Hungaria Nostra) XXXVII. Országos Találkozóján és Konferenciáján (2018. július 12-14.) Szombathelyen, ünnepélyes keretek között Podmaniczky-díjat vehetett át Kerecsényi Zoltán pápai lokálpatrióta, önkormányzati képviselő, az „Elsősorban pápai”-Városbarát Egylet (EpVE) ügyvivője.

Hazánk kulturális öröksége megismertetésében, megóvásában – a rendezvényen Ráday Mihály laudációjában elhangzottak szerint –, különösen a ’48-as vonatkozású helyismereti, pápai és környékbeli emlék- és értékőrzés területén huzamos időn át végzett kimagaslóan aktív munkássága elismeréseként részesült a díjban Kerecsényi Zoltán.

A díjátadót követően a díjazott a közösségi médián keresztül, s oldalunk érdeklődésére elmondta, váratlanul érte az elismerés, három nappal előtte (születésnapján) tudatták vele. Mint mondta, meglepte a díj, – életében nem ez az első díj, azonban olyan tekintetben életében első, amely politikamentes, amely a legfiatalabb kora óta szeretve, szívvel-lélekkel végzett hon- és helytörténeti jellegű tevékenysége, elsősorban „pápaisága” kapcsán éri.

Szerinte, ha az embert valamifajta elismerés éri az életben, akkor – természetesen a köszönet mellett – kicsit meg kell, hogy álljék, el kell, hogy gondolkozzék, s feltegye magának a kérdést: hogy tett-e valójában az eddigiek folyamán annak érdekében valamit, hogy a világ és a holnap jobb legyen? Mert – véleménye szerint – valójában ez a lényeg; s úgy érzi, hogy neki e téren óriási a lemaradása. Petőfi Világosságot! című versének sorait hozta példának: „…Magáért születik az ember, / Mert már magában egy világ? / Vagy ő csak egy gyürűje / Az óriási láncnak, / Melynek neve emberiség? / Éljünk-e önnön öröminknek, / Vagy sírjunk a síró világgal? … De hogy használjon társinak. / S használ-e vagy sem? / A kérdések kérdése ez, / És nem a lenni vagy nem lenni?” – idézte a halhatatlan szellemű egykori pápai diákot Kerecsényi, – hozzátéve, hogy viszont az ilyen díjak ösztökélően hathatnak, hogy jó szívvel haladjon tovább az úton, hogy valahol mégiscsak szükség van reá, hogy tovább munkálhat, – mert az emberé a munka, de a dicsőség az Örökkévalóé, s valójában amit eddigi lehetőségeket kapott az életében, azt neki köszönheti – hangsúlyozta; hozzátéve:

- Közéleti vonatkozású útkeresési kacskaringóim során folyamatosan konok igazságkeresés vitt, ebből származtak sokszor konfliktusaim, lét-hátrányaim, azonban ez mellett a „rókatudományt” űzők közt is – legtöbbször ellenszelekben és igencsak méltatlan intrikák közepette – az értékalapú ténykedés, a történeti-patrióta értékek hangsúlyozása hajtott legfőképp, s az elmúlt bő két évtizedben sohasem múlt el olyan napom, hogy ne foglalkoztam volna helyismerettel, hogy ne agyaltam-ötleteltem volna ilyen-olyan lokális vonatkozású dolgokon. Az egykori jeles pápai református kollégiumi diák, Csoóri Sándor költő mondta, hogy sokkal jobban foglalkoztatja a múlt idő, s a civilizációs korszak emberének sokkal inkább a múltjáról kellene gondolkodnia, mert akkor a jövőről való gondolatai is kézzelfoghatóbbak, tapinthatóbbak lennének. „Olyan jelenséget figyelhet meg az ember, hogy a civilizáció az emberből a történeti érzékenységet a legszívesebben kiölné… Van valami önteltség abban, hogy a civilizáció reményeitől megpendült elmék azt hiszik, hogy a tudomány, a technika mindent meg tud oldani. Ha sok mindent meg is old, megoldásaival egy időben sok mindent el is pusztít. A történelmileg kialakult emberiséghelyzeteket lehetetlen laboratóriumi eszmékkel megoldani. Mert ami ész és logika szerint tökéletesnek látszik, lehetséges, hogy az érzékeknek, az érzelmeknek, a hátunk közepének visszataszító…” Tehát Csoórival, meg Petőfivel vallom, hogy korunk emberének egyre határozottabban a történetiség tudatába kellene belekapaszkodnia, mert kiábrándítóan nincs történelmi tudata sokaknak, s ezáltal kézzelfoghatóbb, tapinthatóbb jövőről való gondolatai, „víziói” sincsenek. És ez szörnyű! (Még véletlenül sem szeretnék visszafele utalgatni, hiszen ’18. januárja óta fölhagytam a pártpolitizálással…) Többek között 2015-ben ezért, ezek „orvoslására” hívtam életre az „Elsősorban pápai”-Városbarát Egyletet (EpVE) is. Egyfajta katalizátorként, mindenféle hovatartozástól függetlenül, a pápaiságot, a lokálpatriotizmust, a helyi és patrióta értékek képviseletét erősítve, azokra fölhívva a figyelmet, azok megőrzésére és továbbörökítésére. S e szellemben igyekeztem összefoglalni „szív-ügyeimet” három esztendővel ezelőtt „Magyarnak lenni, pápainak lenni” című identitáskötetemben is. Nem véletlenül terveztem az EpVE logójának egy szív-szimbólumot is, egy piros-kék színezetű „Pápa-szívet”. Ősi példabeszédek* szerint is a szívből indul ki az élet, az az értékrend központja, irányítóközpontja, centruma. E szerint alakul minden az életben: az időbeosztás, a pályaválasztás, a családi élet, a hobbi, vagy a közéleti szerepvállalás. Nem mindegy, hogy mi az ember „szív-ügye” az életében!
Fontosnak éreztem az elmúlt időkben Kossuthnak, Pap Gábornak, Petőfinek, Orlainak, Ferenczi Sándornak, Bajcsy-Zsilinszky Endrének, Kerecsényi Dezsőnek, Nagy Lászlónak, Radnóti Miklósnak, a vészkorszak idején a pápai huszárkaszárnya udvarán kivégzetteknek emlékjeleket kezdeményezni-állítani-pótolni, valamint honvédsírokat megújíttatni, gondozni szűkebb pátriánkban, annak környékén, illetve megyénk más pontjain, mert ők mind példaadók a mának és a holnapnak; méghozzá egyikük-másikuk igencsak figyelmeztető példaadók. Valamint fontosnak éreztem az elmúlt jó pár esztendőben itt-ott kisközösségeket is szervezni, segíteni, számtalan ismeretterjesztő kiadványt közreadni, rendezvényt megvalósítani, főleg pápai Helyőrségi Művelődési Házas, vagy pápai Pedagógus Művelődési Otthonos időszakom alatt, de családi kötődéseim révén például Ihászon, Nemesszalókon is, – utóbbi helyen gyermekkorom óta Szalóky Sámuel hős honvédhuszár emlékére is odafigyelni. Talán tényleg nem voltak hiába az eddigiek...

Vitathatatlanul sokat kaptam szülővárosomtól eddigi életem folyamán, pontosabban sok példaadót kaptam szülővárosomtól, akiket gyermekként-fiatalként tátott szájjal hallgattam, s akikre ma is jó szívvel emlékezek: néhai Huszár János, H. Szabó Lajos, Kövy Zsolt, Szóllás László helytörténészekre, de tágabb perspektívában Katona Tamás „negyvennyolcológusra” is, akiktől sok mindenfélét tanulhattam, – s kötelességemnek érzem méltón megőrizni, továbbörökíteni minden olyat tőlük, amik a holnapnak hasznosak lehetnek. Ezt szolgálta és szolgálja például tavaly-tavalyelőtti pápai Kossuth-emlékprojektünk, s futó Petőfis emlékidézésünk, és 2018/19-es „Ihász 170” emlékévünk is. A jövőben pedig szeretném, ha sikerülne szülővárosomba, Pápára elhozni a Hungaria Nostra Országos Találkozóját és Szakmai Konferenciáját, vagyis hogy Pápa rendezhesse ezt a rangos programot 2020-ban, vagy 2021-ben!

*(Péld 4,23)

(Fotó forrás: Hornyák Emőke)