’56 forradalmának legnagyobb élesztője, hogy az emberek ebben a már közösen elfogadott hit megvalósításában csalódtak. Szocializmust vártak, de amit a szovjetrendszer és Rákosi Mátyás hozott, az éppen ellentéte volt mindennek. Az osztályhatalom új formája, az egyenlőtlenség új tobzódása, a köztulajdon tulajdontalanságba való fordítása (»tulajdonvákuum« – írta később egy román disszidens, Pavel Campeanu). A kultúra és a nemzet megalázása…” – vázolja nagy, kortárs gondolkodónk, a neves szociológus-politikus, kedves 91 esztendős barátom, Vitányi Iván a népfelkeléshez vezető utat.

A reformer-kommunista Nagy Imre miniszterelnök pedig ekképp érvel:
„[a tömegek] olyan pártvezetés ellen léptek fel, ... amely a pártban diktatúrát valósított meg ...amely szembefordult a néppel, terror-uralmat teremtett, a törvénytelenségek tömegét követte el, elárulta az ország elemi érdekeit, függetlenségét – magyarán mondva hazaáruló volt. [...] Az ilyen vezetés és az ilyen párt elleni fellépés ... nem bűn, hanem erény…
A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat. A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással. A magyar felkelés alapvető értelme az volt, hogy megkeresse és megtalálja ennek az ellentétnek a megszüntetését, és megteremtse kellő egységét, teljes összhangját.”

Mészáros Gyula „Az 1956-os forradalom eseményei Pápán és környékén” című könyve szerint: „A nemzeti ellenállási mozgalom 1956-ig tartó első részében Pápa kiemelt helyet foglalt el. Ezt bizonyítja a veszprémi diákösszeesküvés perében hozott négy halálos ítélet és két kivégzés, melyben Kuti Gábor Petőfi-gimnáziumi tanulót a második ütemben letartóztatták és súlyos börtönbüntetésre ítélték, vagy szinte az utolsó MHBK-s (Magyar Harcosok Bajtársi Közössége) Mező Sándor-Plathy Lajos féle futárügy Pápát érintő része. 1956 júniusától Mező például több mint 100 fényképet készített a pápai szovjet repülőtérről, továbbá ellenállási sejtet hozott létre Pápán és Bakonytamásiban. A hamu alatt izzott a parázs, amely 1956-ban lángra is lobbant…”

Nagyszabású kiállítással tiszteleg – a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány támogatásával – szülővárosunk, Pápa művelődési központja az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója előtt. Mint településünk múltja iránt régóta behatóan érdeklődve, közéletben jártasként és személyes, családi érintettségből kifolyólag is fontosnak éreztem látni ezt a rendhagyó anyagot. Egyetértettem a megnyitón elhangzottakkal, melyek egybecsengtek egykori kedves tanárom, a nemrégiben elhunyt Gömbös Károlyné azon tíz évvel ezelőtti mondataival is, amit a pápai HEMO-ban (Helyőrségi Művelődési Otthonban) az 50. évfordulóra általam összeállított kamarakiállítás és emlékelőadás alkalmával mondott, vagyis hogy ’56-ról még ma sem könnyű beszélni, mert a történelmi léptéket tekintve közel van hozzánk, nincs még igazán teljes rálátásunk, s mennyire rendkívül fontos a tapintat. Az ötvenedik évforduló után tíz évvel is igaz még ez, mert a hatvan év is még igen közeli. De jómagam is fontosnak érzem, hogy a megmaradt dokumentumok, visszaemlékezések, tárgyi emlékek és az irodalmi emlékek bemutatásával az iskolai tanórákról jól ismert budapestieken túl a vidéki események is felidéződjenek. A nemrég megnyílt pápai kiállítás tablói Mészáros Gyula kötete alapján, Kocsis Gyula művelődésszervező bábáskodásával ezért is örvendetesek!

2016 októberének utolsó napjaihoz közelítve emlékeznünk – emlékeztetnünk kell a hatvan esztendővel ezelőtti helyi történésekre: többek között a városháza, a járási tanács, a bíróság épülete előtti, a Március 15. téri, és a textilgyári megmozdulásokra; a városi, forradalmi tanács és az üzemi munkástanácsok tagjaira, az igazukban hívő egyszerű munkásokra, az áldozatokra, köztük Stenger Györgyre, aki a Magyar Rádió ostrománál szerzett halálos sebesülést 1956. október 23-án, Salamon Károlyra, akinek életét egy Soroksári úti laktanyában oltotta ki egy halálos lövés 1956. november 6-án. Mindkettőjük sírja a pápai Kálvária temetőben máig kegyelettel ápolt.

„Az 1956-os forradalom eseményei Pápán és környékén” című könyv szépen sorba veszi szülővárosunk történéseit. Bizony, sok minden történt, nagyon rövid idő alatt, s bizony minden történés mögött emberi sorsok húzódtak – akár a barikád egyik, vagy másik oldalán…
Nem véletlenül mondta egykoron Göncz Árpád köztársasági elnökünk:„ahány ember, annyi ’56!” Szinte minden magyar családnak megvan a maga ’56-ja, megmaradt emléke a hatvan esztendővel ezelőtt történtekkel kapcsolatosan. Ki így, ki úgy emlékezik vissza.

Néhány éve tudtam csak meg – a fent említett kötet nyomán –, hogy anyai nagyapám egyik öccse a pápai, forradalmi napokban aktivizálta magát, hazafias jelszavakat hangoztatott, azokat fel is festette az üzem falára, a gép tetejére felállva elszavalta az összesereglett munkásság előtt a Nemzeti dalt, s a textilgyári munkástanács tagjává is választották. Nagyapám öccse sok pápai munkás társával egyetértett a reform-kommunisták Nagy Imre-féle emberarcú szocializmusának gondolatával. Meg is lett érte a „jutalom” a forradalom után: tököli internálás. Azonban börtönéből szabadulva Kádár János alatt sem őt, sem a családot nem üldözték tovább e hazafias cselekedetekért, sem egy-két kitántorgóért; mert az is akadt. Az akkortájt tizenkilenc esztendős nagyanyám pedig egyszerű járási-tanácsi alkalmazottként, gyors- és gépíróként igen közeli tanúja volt a lokális eseményeknek, a városi diákság felvonulásának, a tüntetéseknek, s különösen annak, amikor a hivatali kapunál – közvetlen közelében – lövések dördültek el. Ma is – idősen – megrendült lélekkel tekint vissza azokra az általa is meg- és átélt napokra.

Látva korabeli felvételeket, olvasva irodalmakat, a mérhetetlen vérontás azokban az őszi napokban maga lehetett a totális nemzeti tragédia. Ha tovább folytatódott volna, ki tudja mi lett volna még. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha Molotov meg társai Rákosit és famulusait visszahelyezték volna Magyarországra…

Egyszerű munkás származékú baloldaliként vallom: még ha fájdalmas is, de a történelmi bajokról, a volt bűnökről, a gyengeségekről a baloldalon lévőknek is szólni kell, be kell azokat vallani! Jó lenne, szükséges lenne, ha a jelenlegi primitív és kritikátlan kommunistázással és ostoba vádaskodásokkal szemben egymás véleményét és méltóságát tiszteletben tartó társadalmi vita valóban lezajlana hazánkban. Ha ez nem így lesz, akkor folytonos és kölcsönös politikai feszültségek, sokszor érthetetlen és értelmetlen, erőszakoskodó, szomorúságos jelenségek lesznek, amik nem előre visznek.

Szomorú, hogy azon a hatvan esztendővel ezelőtti őszön a munkások nyelvét értő és a parasztság nyelvét értő vezetők nem lettek szövetségesek. Bizony, nagy kár! Másként alakulhatott volna minden a történelmünkben. No, de ezt az egészet megítélni nem az én tisztem, hiszen nem éltem akkortájt, sőt, még a szüleim sem születtek meg akkor, a nagyszüleim pedig alig voltak húszévesek.

Viszont én hibáztam, amikor a ’90-es évek végén-2000-es évek elején, tizenévesen, útkeresőként, tapasztalatlanul, baloldalibb közegben – a családi érintettségeimet, az internált nagyatyai fivér forradalmi munkástanácsi tag-szerepvállalását akkor még nem ismerve – olyanhoz asszisztáltam, amely érzékenyen érinthetett másokat. Senki sem úgy látja meg a napvilágot, hogy kiforrott nézetei vannak, s a világ is gyorsan változik, ki előbb, ki utóbb jut el bizonyos felismerésekre. Én fiatalabbként, útkeresőként több ostobaságot elkövettem, tévedtem, sokszor elbizonytalanodtam, de jó ideje igyekszem, hogy a hibákat kijavítsam. Voltaire azt mondta, hogy „gyarlóságokból és tévedésekből vagyunk összegyúrva valamennyien, bocsássuk meg hát kölcsönösen ostobaságainkat: ez a természet legfőbb törvénye.”. Hát, kérem mindazokat, akiket netán valaha szóval, cselekedettel, vagy esetleg másként baloldalibb időszakomban megbántottam, hogy bocsássák meg nekem azokat az ostobaságaimat.

Minden nemzetnek vannak jelképei, nagy emberei, szentjei. Nekünk, magyaroknak különösen sok ilyen példakép adatott. Büszkén kell tekintenünk történelmünk humanizmusért, szabadságért, emberibb, élhetőbb, védelmet és jogokat biztosító hazáért küzdő hőseire, mártírjaira, valamint a még itt, közöttünk élő egykori nemzeti ellenállókra is. Ma, hat évtized múltán, nagyon időszerű felidézni erőfeszítéseiket!

Meghajtom fejemet – hovatartozás függetlenül – minden bátor magyar, hős, mártír és áldozat – ismert és ismeretlen – emléke előtt!

Egy visszaemlékezés szerint a forradalmi napokban a pápai Fő utcán a katonaság felállt szemben a tömeggel, de egy „Éljen a magyar hadsereg!” felkiáltás után oldódott a feszültség és összeölelkeztek egymással az addig szemben állók. Ilyen, hasonló összeölelkezésre lenne szükségünk ma is. A hatvanadik október 23-a bárcsak a megbékélés napjává magasodna! A bűnbakkeresés és bosszúállás helyett társadalmi békére kellene vágyni. Ez lenne a nemzeti érdek. De alapvető emberi is. Becsüljük meg egymást, mi magyarok, mi pápaiak, mi emberek!

Kerecsényi Zoltán
pápai önkormányzati képviselő,
az „Elsősorban pápai”-Városbarát Egylet ügyvivője