2021. szeptember 6-án, Budapesten, kilencvenhat esztendős korában elhunyt dr. Vitányi Iván magyar szociológus, pszichológus, esztéta, politikus, egykori országgyűlési képviselő, néhai második világháborús náciellenes nemzeti ellenálló; – Iván bácsi.

Igen közel állt hozzám, végtelenül fáj érte a szívem. Igen kevés olyan akadt az ún. „baloldalon”, akivel az ember jó szívvel, őszintén, bizalommal lehetett. Mi mindig értettük és megértettük egymást. Minket valójában nem is a pártpolitikai teendők kötöttek egybe, hanem a népi, nemzeti-féle értékek; a honismereti, a kulturális, a népművelői attitűd. E szellemben haladtunk a politika sötét „bányájában”, ahol azért sikerült apró „mécseket” gyújtani.

Rengeteg közös dolog villan most az emlékezetembe; a számtalan együtt töltött hivatalos, vagy félhivatalos találkozó, ankét, megemlékezés, utazás. Rendkívül aktív és fáradhatatlan volt; szinte mindig úton lehetett találni, még jóval a nyolcvanon és a kilencvenen túl is. Tömegközlekedési nehézség, nagy nyári kánikula sem jelenthetett számára akadályt, ha a fejébe vette, ha megígérte, akkor ő tűzön-vízen keresztül is, de ott volt velünk, vidékiekkel egy-egy adott alkalmon; például az évenkénti, pálkövei Bajcsy-Zsilinszkys emlékpiknikeinken.

Sok mindent tanulhattam tőle, sok mindent köszönhettem neki. Amikor annyi igazságtalan bántás ért az „emeszpében”, aztán a „dékában”, ő rendre síkraszállt ügyeimért; szinte atyai-nagyatyai módon óvott, védett, vigasztalt csalódásaim, vívódásaim, lét-problémáim közepette. Lelkesítették lokális ténykedéseim, öreg népművelőként kitüntető figyelemmel volt buzgólkodásaim iránt; például azok iránt, amiket anno a pápai Helyőrségi Művelődési Házban, vagy a Pedagógus Művelődési Házban képviseltem. Élénken érdekelte a magyar pszichoanalitikai iskola megteremtőjével, Ferenczi Sándorral kapcsolatos emlékőrzésem, tetszett neki az Elsősorban pápai Városbarát Egylet életre hívása, de még korábban az, amikor a pápai Petőfi Asztaltársaságot élesztettem újra. Akkortájt szinte az elsők között volt, aki hívásomra eljött Pápára; vagy amikor megszerveztem az országos antifasiszta szövetségen belül a Bajcsy-Zsilinszkys emlékbizottságot, amelyben Prof. Dr. Horváth János közgazdászprofesszorral (1921–2019) tiszteletbeli elnökséget vállalt. A magyar parlament két nagy doyenje, a hajdani náciellenes magyar nemzeti ellenállás két legendás harcosa! Hálás vagyok az Örökkévalónak, hogy mindkettőjüket megismerhettem, hogy együtt munkálhattam velük, hogy annyi mindent tanulhattam tőlük.

Bajcsy-Zsilinszky emlékezete különösen lelkesítette Iván bácsit, nem véletlenül, hiszen együtt raboskodtak azokban a sötét napokban; mellőle vitték el felakasztani a hazai ellenállás vezető személyiségét. Megható volt a számomra, amikor kikísérhettem a pápai Alsóvárosi köztemetőbe néhai sopronkőhidai börtönlelkésze, Bárdosi Jenő evangélikus tisztelendő nyugvóhelyéhez, vagy amikor együtt leplezhettem le vele Kiss László Zsigmond pápai művésztanár Bajcsy-Zsilinszky Endre mellszobrát a pálkövei emlékháznál. „Magyarnak lenni – pápainak lenni” című, 2015-ös „identitáskönyvem” előszavának megírását is vállalta.

„Isten biztos kézzel tartja kezében életünket, Ő jól tudja, mikor vagyunk leginkább megérve az üdvösségre, és akkor szakaszt le minket.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe) Iván bácsi szép kort ért meg. Élete átfogta majd’ az egész elmúlt száz évet. Földi útja végén gyászolom az EMBER-t, s azt a hatalmas szellemi kincset, amit létrehozott, ránk hagyott, de gyászolom a hosszú esztendők alatt közösen átélt erőfeszítéseinket, a közös emlékeket.

Legyen lelke beleszőve az örök élet kötelékébe.

Kerecsényi Zoltán
(lokálpatrióta, az Elsősorban pápai
Városbarát Egylet, valamint
a Bajcsy-Zsilinszky Endre Szellemi
Öröksége Műhely ügyvivője)

(Fotók forrása: Kerecsényi Zoltán magánarchívuma,
a felvételek a 2010-es évek elejéről és közepéről valók.)

* * *

Részletek dr. Vitányi Iván: Önarckép – elvi keretben című kötetéből
(Pauz–Westermann Könyvkiadó, Celldömölk, 2007.):

Röpcédulákat kaptunk, röpcédulákat írtunk, sokszorosítottunk. Éjszakánként krétáztunk, jelszavakat írtunk a plakátokra. Igazolványokat hamisítottunk elvtársaink és az üldözöttek részére. Menekülteket bújtattunk. Március 19-e, majd még inkább október 15-e után fegyvereket is gyűjtöttünk, akkor már az akciós csoport, Fehér Lajos keze alatt. Mindeközben pedig este kocsmákba jártunk, és ott – az illegalitás szabályait felrúgva – együtt énekeltünk, vitatkoztunk, néha még táncoltunk is. Csoda, hogy nem buktunk le… Október 15. után új feladatot kaptam. A lebukások folytán a központ elvesztette a kapcsolatát több illegális csoporttal, elsősorban a külvárosokban. Én címeket kaptam – elsősorban Pesterzsébeten és Kőbányán –, hogy újra összekössem őket a mozgalommal. Nem volt könnyű munka, ekkor már minden pillanatban kész kellett lenni a lebukásra. De fontos volt, és az én számomra is óriási tapasztalás. Megismerkedtem a munkásmozgalom legforróbb kohóival. A kültelkek kis házaiban találkoztunk, rendszerint ott aludtam. Le kellett vetkeznem úrifiúságomat*, és ki kellett alakítani azt a viselkedést, amely a kapcsolathoz szükséges. Azt hiszem, megtanultam. Nem mutattam mást, mint amilyen én vagyok, de magyarázatot tudtam adni, hogy miért vagyok itt. Befogadtak, barátságokat is kötöttünk… És kiderült, hogy nagyon sok közülük egyáltalán nem „vonalas” kommunista, vagyis hogy nem sztálinista, hanem egyrészt a klasszikus értelemben szociáldemokrata, másrészt weishausista, deményista, trockista. Még keresztény szekták hívei is voltak közöttük. Másfél hónap alatt olyan mélységeit jártam be a baloldali mozgalmaknak, amit egyetlen szemináriumon sem lehetett volna elsajátítani. Ők azt magyarázták, hogy Sztálin nem kommunista, nem is szocialista, mert önkényuralmat csinált az eszméből. Most azonban nem tehetünk mást, mert a német fasizmus még gonoszabb. A többi szövetséges messze van, csak a Szovjetuniótól lehet várni a felszabadulást. De utána a magunk szocializmusát kellene megvalósítani. Hátha lehetséges.

Akkor letartóztattak. Provokátor került közénk, egy volt osztálytársam révén, aki a Gestapo szolgálatába szegődött. Így fogtak el 1944. december 5-én. Megismertem a börtönt. Iszonyatosan megkínoztak, botot törtek el a vállamon, puskatussal, gumibottal ütötték a fejemet, villanyoztak. Négy fogamat verték ki, maradandó sebek sorát őrzöm. A feljelentőm nagyon nagyokat mondhatott rólam, és ők azt gondolták, hogy egy ilyen sihederből mindent kiverhetnek. Nekik nem sikerült, de nekem sikerült megőriznem magam, nem vallottam… Úgy szabadultam meg, hogy amikor a Gestapo kimenekült Pestről, áttettek a Margit körúti fegyházba, onnan Sopronkőhidára, de már nem volt idő a vizsgálati adatok átadására. Sopronkőhidán egy nagyon rendes, bezápult vizsgálóbíró, dr. Keresztes Ferenc kezdett vallatni: „Felhívom a figyelmét, hogy a törvény előtt áll. Minden szavát feljegyezzük. Első kérdésem, mivel semmit sem tudunk magáról, hogy miért van itt.” Mikor én azt feleltem, hogy „Mert részt vettem az ellenállásban”, közbeszólt: „Mint már mondtam, nincsenek adataink magáról. Még egyszer kérdezem: hogy valóban részt vett-e az ellenállásban?” Végre megértettem, és így válaszoltam: tulajdonképpen nem. És ketten találtuk ki azt a mesét, hogy hogyan kerültem mégis oda. A tárgyaláson sem tudtak velem mit kezdeni, társaim közül csak a velem együtt elfogott Dolinszky Jánost ismertem. Huszonegyedik rendű vádlottként két hónapra ítéltek. Szerencsém volt. Mégis a sors ajándékának érzem, hogy ezt megélhettem. Kellett a „neveltetésemhez”, hogy megtanuljam, mi a pokol, mármint az emberi kegyetlenség. Mint ahogy az ősi népek férfivá avatási szertartásának szerves része, hogy az ifjakat kiviszik a vadon közepébe, és ott hagyják egyedül minden nélkül. A közösség hiányából tanulja meg megbecsülni a közösséget. A szenvedésből és félelemből tanulja meg értékelni az örömet és a biztonságot.

Volt részem a szolidaritás közösségéből is. Voltak alkalmak (kihallgatás, séta, orvos), amikor néhány szót válthattunk. Mindenki idősebb volt nálam, és én mindenkinél sebesültebb, ezért két szóval is a legmélyebb összetartozást tudtuk kifejezni. A legemlékezetesebb Bajcsy-Zsilinszky Endrével való – mondhatom – barátságom. A szomszéd cellában volt, és a régi börtönmódon, a falon átkopogva, és membránnak használva szinte beszélgettünk. Egyik reggel – amikor az ajtón ki kellett tenni a küblit – azt kérdezte: „Fiam, te kommunista vagy?” Mondtam, hogy igen. „A mű most már rátok marad. Nektek kell bevégezni.” Másnap, december 24-én végezték ki. Utolsó akaratával rám hagyta azt a süteményt, amit a felesége küldött be. Én ezt majszoltam szentestén, a testem roncs volt, sok helyen fájt, de úgy éreztem, erős vagyok.

Amikor kiengedtek, néhány rabtársammal együtt indultunk Budapest felé. Győrig jutottunk, ott elvtársaink szállásoltak és tartottak el. Hozzám orvost hívtak (a szociáldemokraták doktorát). Társaim között volt Lázár Vilmos (őt is hasonlóképpen engedték ki), aki nagyon nagy hatással volt rám, és akivel egész életében mély atya-fiú baráti viszonyban maradtam. A baloldali értelmiség egyik legkiválóbb alakja volt, József Attila és Fejtő Ferenc barátja. Rendkívül széles körben gondolkozott. Nem hagyott hátra nagy műveket, de azt tudom mondani, hogy sohasem tévedett. Vele tudtam megbeszélni azokat a problémákat, ha úgy tetszik kételyeket, amelyek bennem felvetődtek, egyik oldalról a sztálini rendszer baloldaliságával – másik oldalról az én Bartókba oltott demokráciaigényemmel kapcsolatosan. Amit akkor ott Győrben erről beszéltünk, a következő évtizedekre érvényes maradt. Elmondta József Attila szocializmushoz való viszonyát. Elmondta, hogy a sztálini rendszer nem szocializmus (de már Leniné sem), hanem egy elmaradt ország kitörési kísérlete. Jelentős tényező a világ fejlődésében, de nem szocializmus. Nagyon nagy veszélyt jelent a jövőben. „Tudod mit mondott erről Vámbéry Rusztem? Nagyon szép, ha az embernek feláll, de ha mindig feláll, az betegség.” És itt körülnézett. Nem a kávézóban tartózkodó nyilasoktól, karszalagos pártszolgálatosoktól félt, azok úgysem értették volna. Hanem azt nézte, nem hallotta-e meg valamelyik velünk együtt bujkáló győri szocialista, aki majd feljelent bennünket a pártnál…

Aztán Győrből is menekülni kellett, de csak Esztergomig jutottam. Ott viszont két hasonlóképpen szabadult idősebb rabtársammal (az egyik Nagyiványi Zoltán, akkor neves író) az esztergomi papi szeminárium védelmét élveztük. Az ostrom miatt már csak egyetlen lakrész volt lakható, és én együtt laktam két nagyszerű pappal, Bartl Lőrinccel (a szeminárium későbbi vezetőjével) és Boér Miklóssal. Az ágyában fekvő hercegprímást is meglátogattuk. Szent Ágostont olvastam és esténként az emberiség jövőjéről vitatkoztunk, testvéri egyetértésben. Nem sajnálom tehát a börtönélményt. Szélesebb lett a társadalomról alkotott képem, fent, alul és középen egyaránt.

Április 5-én érkeztem Budapestre. A világ egyrészt borzalmas képet mutatott: lerombolt hidak, házak, utcák, halottak, kifosztott emberek, nyomor. Másrészt úgy látszott, tele van reménnyel és lehetőséggel, egy új Magyarország építésének ígéretével. Részt akartam benne venni. Alighogy megérkeztem, jelentkeztem Muharaynál, rögtön meghívtak a ceglédi parasztnapra, amit Dózsa György ottani beszédének emlékére tartottak. Erdei Ferenccel, Veres Péterrel, Nagy Imrével, Illyés Gyulával együtt utaztam teherautón, és aztán az ő beszédük között én szavaltam el Illyés Gyula költeményét, amelyben versbe öntötte a Dózsa-beszédet.

Baloldali voltam, szocialista és demokrata. Hittem az ígéretben, hogy most nem a diktatúra, hanem a demokrácia útját követve jutunk el a szocialista társadalomhoz. Egyetértettem a földreformmal, az újjáépítéssel. Úgy gondoltam azonban, hogy mindehhez még hozzá kell tenni a kultúrát, amelynek jelentőségét sem a politikusok, sem a szélesebb közvélemény sem ismeri fel eléggé. A demokráciához és a szocializmushoz egyaránt kultúra kell. A társadalmi forradalomhoz bartóki forradalom. Mert Bartók tudta egy kohóban egyesíteni a legősibbet és a legmodernebbet. Aki a disszonancián keresztül találta meg a harmóniát. Csakhogy a népi kultúra hagyománya plusz a régi és modern magasművészet együtt is csak egy kis részét éri el a társadalomnak. A kettő között olyan új, alkotó jellegű, hagyományon épülő és ugyanakkor modern közkultúrát kell teremteni, amely minden ember közös kultúrája lehet. A zene példájával ez a népdalon alapul, nem reked benne, hanem magába öleli Bachot, Beethovent, Bartókot és a szórakoztató zenéből is a legjobbat (Johann Strauss-tól a dzsesszig). És ugyanígy más kulturális ágazatokban és műfajokban.

Utópia volt? Mindenesetre hittem benne, és találtam társakat is. Muharay Elemér „Népi ének- tánc- és játékegyüttesében” újra és most már szabadon egyesültünk. Úgy gondoltuk, megteremtjük ennek az útnak a szellemi központját, és a gyakorlatban is propagáljuk elképzeléseinket. Voltunk vagy százan, közöttünk többen később is szerepet játszottak a szellemi és közéletben. Ha nem is egyenesben folytatva akkori munkánkat, de felismerhetően mégis belőle táplálkozva. Mint Jancsó Miklós, Papp Oszkár, Jónás Pál, Kaposi Edit, Haden Edit, Szarka Irénke (később idősebb Bokros Lajosné), Zábrák Zsuzsa, Vass Lajos, Benedek Árpád, Körtvélyes Géza, Schubert Antal, Király Ernő, Pálfi Csaba, Pálfi Györgyi, Kövesi Sándor, Kövesi Irén, Keszler Mária, Meskó Sándor, Krizsán Sándor, Gyapay Gábor, Zimányi Tibor…

Nemcsak felújítani akartuk azonban az ősi népművészetet, hanem ugyanúgy a magunkénak tartottuk a legmodernebbet. Adyt, Babitsot, József Attilát, Radnótit, és így tovább. Összejöveteleinken egy-egy népdal után elővettük őket, majd meghallgattuk egymás gondolatait. Azt gondoltuk, hogy ez az új közösségi kultúra… A politika keverte meg a viszonyokat. Mi sajátos politikai nézetet vallottunk. Egyszerre akartuk a szocialista és a bartóki kulturális-forradalmat, a demokrácia jegyében. Sokban hasonlatosak voltunk a népi kollégistákhoz, de eltértünk tőlük abban, hogy a hatalom nem érdekelt, és az anarchistaságig akartuk a demokráciát. Mi pánarchiának neveztük. Az anarchista tagadja a hatalmat, a pánarchista szerint mindenkinek egyenlő hatalom jár…

* Vitányi Iván a Horthy-család leszármazottja volt.
Nagyanyja, nagybányai Horthy Ágnes, a kormányzó unokatestvére volt.

* * *

A ceglédi parasztság Dózsa ünnepén, 1945 júniusában a fiatal Vitányi Iván által elszavalt Illyés Gyula: Dózsa György beszéde a ceglédi piacon című verse:

Ha a nemes útra indul,
ha megtér a hosszu útról,
mikor elmegy, mikor megjön,
sír a paraszt kint a földön.

Ha a nemes lakomázik,
vigan ugrál, parolázik,
serleget lódít a falra,
a paraszt jajdul föl arra.

Ha a nemes szomorkodik,
ha halálról gondolkodik,
térdre zöttyen, úgy bókolgat,
klastromot rak a papoknak,

hogyha búsúl, hogyha vidul,
ha lány után kukurikul
s kezesíti kösöntyükkel,
fizetni a parasztnak kell.

Ha böjtöl, ha házasodik,
ha beteg, ha szaporodik,
nyaka közé a parasztnak
ujra új adót akasztnak.

Kis sorsomból magas pólcra,
léptem én világos dombra,
szertenéztem hogy ott álltam,
a világban csak ezt láttam.

Még akkora mint az arasz,
nyögi terhét már a paraszt,
alig ér tizenkét tavaszt,
érzi ustorát a paraszt.

Ha a birtokán tanyázik,
lovat ugrat, agarászik,
akár fekszik, akár sétál,
a parasztnak csak kárt csinál.

Szól a kakas, fennen kiált,
világosodik a világ,
kakas, kakas már repüljél,
kastély tornyán énekeljél.

Akár bent van, akár kint van,
a parasztnak csak új kin van,
mig csak a föld hátán lépdel,
rajtunk jár sok háznépével.

Hogyha meghal, ha temetik,
kántorok kiénekelik,
ülik kilenc napos torát,
megnyögi azt is a jobbágy.

Átkot hoz még halottan is,
lopó, csaló, rabló, hamis,
ha fejére malaszt száll is,
a paraszt fizeti azt is.

Nyilott szájunk jajpanaszra?
Dögölj, rúgtak a parasztba,
korbács pattant, a torokba
rekedt a szó fojtogatva.

Na, nem értünk a beszédhez!
Elég is ennyi testvérek,
balta, csép, már hadarólap
magyarázza igazunkat.

Vérszopó dög, elég ennyi,
farkasféreg valamennyi,
testvéreim, – hajlokát is,
szélbe szórjuk a porát is!
Segélj, Krisztus, minket!

*

Elképzelem, igy szólt s nagy bajszát törölve,
néz a futó égre, majd a zajló földre.
S homlokán a harag rőt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen’
szörnyü mocsaradba magyar történelem!
S mint egy barát írta harcairól irván:
nyomában ott tolong százhúszezer sátán.

(Forrás: Illyés Gyula: Rend a romokban. Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt., Budapest, 1937.)

(Az MTI korabeli felvételén az ifjú Vitányi Iván a szónokló Veres Péter,
illetve a helyet foglaló Illyés Gyula között, hátul látható.
Kép-forrás: archivum.mtva.hu – letöltés ideje: 2021. szeptember 6.)

***

Vitányi Iván protestáns értelmiségi család sarjaként látja meg a napvilágot 1925. július 3-án, Debrecenben. A sárospataki Református Kollégiumban érettségizik, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen hallgat filozófiát és esztétikát. Még gimnazistaként csatlakozik a református Keresztyén Ifjúsági Egyesülethez, Bartók zenéjének hatására kezd népzenét tanulni, maga is gyűjt, azután megismeri a népi írókat, majd – már a fővárosban – a baloldali eszmék vonzáskörébe kerül. Bekerül a bartóki elveket a színjátszásban megvalósító Muharay-együttesbe. 1944-ben bekapcsolódik a Magyar Diákok Szabadságfrontja nevű ellenállási szervezet tevékenységébe, tagja lesz az egyetemistákból szerveződő Görgey-zászlóaljnak; a Kis János altábornagy körül lévő ellenállók mellett teljesít futárszolgálatot. A Gestapo fogságába kerül, megkínozzák. A sopronkőhidai fegyházból – ahol Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt raboskodik – 1945 elején szabadul. 1945-1947 között a Magyar Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttes, illetve a Magyar Színjátszók Egyesülete titkárává választják. Mozgalmukat „bekebelezi” a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ), így lesz az újonnan alakuló Tánc- és Kórusművészeti Kollégium titkára. 1947-1950 között a Táncszövetség vezetőségi tagja. A NÉKOSZ megszűnése után beiratkozik az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem-filozófia szakára, ahol Lukács Györgyöt is hallgatja. A Lukácsot ért támadás után, tanulmányait félbeszakítva, 1950-ben a Népművelési Minisztériumban kap állást, ahol 1957-ig a zenei főosztály munkatársa. 1945-ben meggyőződéses baloldaliként lép be a Magyar Kommunista Pártba, 1953-ban csatlakozik a Nagy Imre-féle reformcsoporthoz, a Petőfi Kör üléseinek állandó résztvevője; az 1956-os forradalom alatt az Értelmiségi Forradalmi Bizottság tagjaként tevékenykedik. A forradalom leverése után nem csatlakozik az MSZMP-hez. Másfél évig nem kap állást, kitanulja az esztergályos szakmát. 1958-tól visszailleszkedhet az értelmiségi pályára, előbb a Muzsika, 1964-től 1972-ig pedig a Valóság című folyóirat munkatársa, majd rovatvezetője lesz. 1971-ben a pszichológiai tudományok kandidátusává, 1980-ban pedig a szociológiai tudományok doktorává avatják. 1972-ben a Népművelési Intézet igazgatójává nevezik ki, akkor lép be újra a pártba, így taníthat az ELTE szociológiai tanszékén is. 1980-tól a Művelődéskutatási Intézet igazgatója, 1986-ban az Országos Közművelődési Központ főigazgatója lesz. 1988-ban az Új Márciusi Front egyik alapítója és szervezője. 1989-ben a Magyar Szocialista Párt alapító tagja, 1990 és 1996 között az országos választmány elnöke. 1993 és 1995 között a Demokratikus Charta egyik szóvivője. 1990 és 2014 között országgyűlési képviselő. 2010-ben csatlakozik a Demokratikus Koalíció Platformhoz, s amikor a platform 2011-ben Demokratikus Koalíció néven önálló párttá alakul, az egyes számú párttagkönyvet kapja meg. 2011-től a DK örökös tiszteletbeli elnöke tisztséget viseli.

(Az Interneten fellelhető életrajzi adatok nyomán.)