„Beszélhetünk-e magyar karácsonyról? Biztosan állíthatjuk, hogy igen. Az ünnep gazdagságának egyik nagyon fontos eleme, hogy minden ország saját hagyományai együtt élnek a nagy közös ünnepi szokásrend egészével, s a modern ünnep elemeit is a maguk képére igazították, sajátos nemzeti jelleggel ruházták fel. A magyar néphagyomány rendkívül gazdag karácsonyi szokásai, bár jó részük már feledésbe merült, még mindig – esetleg újjászületve – itt vannak, ismerjük, gyakoroljuk őket. A karácsonyfa alatt összegyűlve talán nem is tudjuk, hogy régi betlehemes játékok dalait énekeljük… De már a mi hagyományainkká váltak azok is, melyek az egyetemes ünnepet jellemzik, bár nem mindig vagyunk tisztában eredetükkel, tartalmukkal. Csak gazdagodhatunk, ha mögéjük tekintünk, s felfedezzük, hogy egy nagy, a világot átható örömünnep részesei vagyunk, s hogy ünnepi szertartásaink részét képezik az emberi kultúra egészének…” – írja Tészabó Júlia tizenkét esztendeje napvilágot látott, szép karácsonyi képeskönyvében (Karácsony – Magyar hagyományok. Kossuth Kiadó, 2007.).

Az ünnep közeledtével jó fölvillantani az 1994-es Tanulmányok Pápa város történetéből – A kezdetektől 1970-ig című vaskos monográfiából Ács Anna történész, néprajzos muzeológus gyűjtése nyomán régmúltunk Pápájának karácsonyi-évbúcsúztató hagyományait:

„A Fő téren, a szökőkút körül a piacozó mézesbábosok-gyertyaöntő árusok egész karácsonyig árulták a különféle édességeket, díszeket, színes gyertyákat. December 24-én este a csordások, kanászok nagy ostordurrogtatással járták a várost. A gazdáktól bort és pénzt kaptak. Lövöldöztek is. Somfainé Pados Mária visszaemlékezett arra, hogy az ünnep éjszakáján az édesapja is a levegőbe szokott lőni. Ádám-Éva napjának délutánjától – sokszor már korábban is – betlehemesek köszöntötték az ünnepet házról-házra járva.
Gonddal készült a karácsonyi asztal e napon. Még az 1920-as években is akadt olyan család, ahol az ünnepi asztal alá terményeket tettek, az asztalra pedig cserépben kizöldült búzát a kisjézus szamarának. Karácsonykor nem lehetett szemetet kivinni a lakásból. Az ünnepi étkezések morzsáit is össze kellett gyűjteni és a húsvétihoz hasonlóan tűzbe vetni.
Szilveszter délutánján, illetve újév reggelén a legények, felnőtt férfiak frissen font fűzfavesszővel megcsapdosták a nőket, s közben ezt a szöveget mondták: »Kelléses ne légy az újesztendőben!« A férfiak köszöntöttek újévet e napon. A nők lencsét főztek, pogácsát sütöttek január elsején, hogy sok pénzük legyen az újesztendőben. Pénzt az év első napján nem adtak ki Pápán. Vízkeresztkor erre a célra szolgáló üvegben vizet szenteltettek az Öregtemplomban (Nagytemplomban). Ezzel szentelték meg a háborúba indulókat vagy a nehéz pályára lépőket… Egy pápai alsóvárosi, református takácsmester, Francsics Imre, aki versíró is volt, évről-évre saját verseivel köszöntötte a karácsonyt a szeretetvendégségekben, ahová meghívást kapott. A gyülekezet előtt és a szeretetvendégség hallgatósága előtt gyakran mondta el saját, vallásos témájú verseit is. Részlet a Karácsonykor címűből:

»...Megtartó Úr Krisztus karácsonyi vendég,
Reménykedő szívvel sietek ím feléd,
Hallgass meg kegyesen, áldva tekints rám,
Könyörülj meg rajtam, halld meg buzgó imám.
Midőn karácsonykor földünkre születtél,
Mindeneket újjá, s boldoggá teremtél.
Újítsd meg szívem is, töltsd meg élő hittel
Hogy szerethesselek megtisztult lélekkel...«”

Kevesen tudják, hogy a magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1854-ben, az egykori pápai diák, későbbi pápai díszpolgár, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először. A méltatlanul elfeledett, pápai fölmenőkkel bíró író-költő, Somogyváry Gyula A hadtest hű marad című regényének alábbi kedves részlete a karácsonyfaállítás és betlehemezés szép hagyományát idézi föl. A regényjelenet az 1848 előtti karácsonyon, a pápai Kígyó utcában játszódik:

„Abban az időben még nem ismerték nálunk a karácsonyfa állítás kedves szokását.
Magam is csak Bécsújhelyen láttam először, Bauer Tituszék karácsonyestéin. Akkor még Elizke is tíz-tizenkét esztendős lehetett, s a gömbölyded újhelyi patikusházaspár a szívét is ráaggatta volna a kislányának szánt karácsonyfára a piros almák, aranyozott diók és apró gyertyácskák közé.
A karácsonyfának örvendező kislány meghatott boldogsága felejthetetlen képként maradt meg bennem. S ez a kép nemcsak újszerűségénél fogva volt százszor világítóbb és melegebb régebbi emlékeimnél, hanem azért is, mert sugárzó ellentétként ragyogott a tullni utásziskolában töltött szomorú karácsonyaink után...
Negyvenhét karácsonyára hát megadta a Jóisten, hogy asszonyom is volt, gyermekem is, meg – édesanyám is. Az öcsém ugyan Bécsben tolta a szelet, de tudtam, hogy ezen az estén köztünk lesz a gondolata. Mert akármilyen szeles világcsavargó volt is, a lelke mindig átölelve tartotta az édesanyánkat meg engem.
Ezen a szenteste előtt való délutánon kisurrantam hazulról a határba, s a hantai fenyvesből hazahoztam egy háromarasznyi kis fenyőt. Azután bementem a festékesboltba, vettem egy kis üveg aranylakkot, a cukrászdában édességet, a bábsütőnél apró gyertyákat, s nagy titokban becsempésztem mindent a fáskamránkba. Alma meg nagyszemű dió akadt odahaza is.
Se Klári, se édesanyám nem vett észre semmit. Odabent örvendeztek a már-már lábacskáira álló kisfiam körül, a vígan lobogó kályha melegében. A fáskamra hideg volt, akár a jégverem. Ugyancsak fújogathattam a körmeimet, amíg bearanyoztam a húsz szem diót, vékony drótból kampót fabrikáltam rájuk, pamutfonalat kötöttem az édességre, ráaggattam őket a fára, s hozzákezdhettem a gyertyácskáknak a fenyőágakra való drótozásához. Mire végeztem evvel, be is sötétedett.
Beloptam a fácskát az ablakon át a kisebbik szobánkba, majd a konyha felől bekerültem a családomhoz.
Klári éppen meggyújtotta a mécsvilágot, s rám vetette nagy, sötét szemét:
- Merre járkált, Lelkem-uram? – kérdezte szíves szóval. - Mára igazán abbahagyhatná a munkát.
- Nem munkában jártam, kedves.
- Hát? – nyílt rám a szeme anyámnak is.
- Világosságért és melegségért – mosolyogtam titkolózva.
Erre még csodálkozóbban néztek rám.
Hanem az újabb kérdést elvágta valami lábdobogás és csoszogás az udvarról.
A kis szolgálónk, meg a Julis nene bedugta a fejét az ajtón.
- Betlehemesek! Betlehemesek!
S már behallatszott a betlehemes gyerekhad kérdése is az ablakon:
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szabad-e az ajtó a betlehemjáróknak, kis Jézus szógáinak, Szűz Mária cselédgyeinek, Szent József pásztorainak?
- Szabad! Szabad! – villant meg a párom szeme.
- De csak a konyhában, gyerekeim! – tette hozzá édesanyám. - Behordanák a havat, lucskot a lelkeim, pedig ügyelnünk kell, mert kisgyermek van a házban.
A betlehemesek betolongtak hát a konyhába, s rákezdték az ősi mondókákat. A két, fehér ingbe bújt, subás, csizmás, papírsüveges kis angyal vígan ugratta ollórácsos szerkezetén a csillagot, a kócbajuszú, kócszakállú pásztorkák horkoltak a földön, s a picike Betlehemben fölpislogott a kis gyertya.
Elzengett a pásztorok éneke, az angyalok éneke, s már a bojtárok mondották el hódolatukat meg bolondos kis mókáikat.
Klári átadta a fiúcskát édesanyámnak, s kiment az éléskamrába, hogy néhány almát, diót, kolbászszálat hozzon a betlehemeseknek.
Akkor hírtelen hátrahúzódtam a kisebbik szobánkba, meggyújtottam a karácsonyfa gyertyáit, s a csöpp kerek asztallal együtt, amelyen a fácska állott, odaállítottam a nyitott ajtóba. Először az éneklő kisgyermekek közül az egyik bojtárkának maradt tátva a szája, s meredt a karácsonyfára a szeme.
Azután a nagyobbik angyal hagyta el az éneket, s lépett közelebb ámuldozva, végül az egész betlehemes had elnémult, és csak egyetlen önfeledt szó rebbent föl a padmaly felé:
- Né!...
Akkor lépett ki mögöttük az éléskamrából a párom. És akkor fordult meg a kisfiammal az édesanyám is. Tíz szempárban ragyogott föl a fény, és tíz embernek lett sugarasabb, melegebb, meghatottabb a karácsonya, mint azelőtt.
A betlehemeseknek teletömte a tarisznyáját a feleségem, s ráadásul én is a csodálkozó csőrükbe meg zsebükbe nyomtam néhány marék édességet. Avval elköszöntek.
Akkor került a mi meglepetéseinkre a sor. Apróságokat ajándékoztunk egymásnak, hiszen szegények voltunk. De a szívünket adtuk velük, hát megtelt a lelkünk örömmel.
A kisfiam elé fabáránykát, falovat meg fakardot tartottam. A gyermek az állatok után nyúlt, de utóbb mégis a kard felé hadonászott apró kezeivel. A párom elnevette magát:
- Ez a maga régi katonavére, lelkem-uram! Az apa letette a kardot, a fiú fölveszi. Pedig jobban szeretném, ha földdel, jószággal bíbelődne egész életében, semhogy idegenben szolgálja a császárt. A kard – maradjon a szögön a mi házunkban!
Dehogyis sejtettük akkor, hogy a rákövetkező karácsonykor kard csörömpöl a férfiak oldalán, s hóban, sárban, éhesen és reményvesztetten hátrálunk Buda felé, a sarkunkban Windischgrätz üldöző dragonyosaival...”

A fönti Somogyváry-regényrészletben megjelenik az alma és a dió, mint dísz. A régi világban szokás volt ezeket a terményeket Pápán és a környező falvakban is a karácsonyfákra aggatni szimbólumként. Manapság ezeket színes üveg- és műanyaggömbök helyettesítik a családok ünnepi fáin.

Érdemes újra a jeles művészettörténészt, Tészabó Júliát idéznünk:

„A karácsony estéjén a szobában felállított karácsonyfa protestáns, evangélikus eredetű. A reformáció idején egyes karácsonyi szokások, mint például a betlehemezés, a paradicsomjáték vidám, gyakran vaskos szövegük miatt üldözötté váltak. Az emberek azonban e szokásokból mégis megőrizték az életfát, s családi közösségben az előtt énekelték a régi karácsonyi énekeket. A hagyomány a karácsonyfa születését Luther Mártonnak a nevéhez kapcsolja. Luther, a protestánsok többségével ellentétben, kevésbé ellenezte a régi szokások továbbélését. Valószínűleg a kereszténység korábbi hagyományait követte azzal, hogy a nagyon erősen élő tradíciók egyes elemeit beépítette az új szokások rendszerébe. Ezért is kapcsolódhat az ő személyéhez az a szokás, amely az ősi pogány termőágat a reformáció által is megőrzött keresztény szimbólumokkal díszítette fel, s a családi ünnep bensőségességét Jézus születése és személye köré rendezte el. A gyertyáktól ragyogó karácsonyfa arra a csillagos égre emlékeztetett, amelyből Krisztus alászállt…
A karácsonyfa ikonográfiájában a leghagyományosabb díszek szinte mindegyikét Jézus születésének bibliai történetéhez kapcsolják. Itt sem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban azt a sok ősi, kereszténység előtti elemet, melyet ezek is magukba olvasztottak amellett, hogy megjelenik bennük Ádám és Éva történetéből a két paradicsomi fa szimbólumrendszere is. A fa ágain tekerőző füzérek, papírszalagok az Ádámot és Évát megkísértő kígyót jelenítik meg, ahogy az almának is van ilyen értelmezése… A gyümölcsök közül az alma volt a karácsonyfa legfontosabb dísze. Az alma hagyományos Jézus szimbólum. Erre utal a népi szöveg: »A kis Jézus aranyalma, Boldogságos Szűz az anyja.«

De a paradicsomi fa gyümölcsére való utalásként is megjelenhetett a karácsonyfán… A dió is ősi Krisztus-jelkép: ahogy a dió a héjában, a Megváltó anyja méhében, majd a sziklasírban rejtőzött. Nemcsak a karácsonyesti étrend fontos része mind a mai napig (diós bejgli), a fa díszei között is természetes vagy mesterséges formában megjelenik, sőt napjaink kézművesek készítette díszei közé visszatért a dióhéjba rejtett apró pólyásfigura, gyermek Jézus is…A karácsony iparszerűvé és kereskedelmivé válásának egyik legkorábban megjelenő területe volt a karácsonyfadíszek tömeggyártásának beindulása. Szinte a szokás elterjedésének kezdetétől felismerhető az a folyamat, amely végül a természetes díszítőelemek, az édességek, a növényi termések – alma, dió, toboz – kiszorulását és mesterséges változataikkal való helyettesítését eredményezte…”

A Pápa közeli, főleg Somló melletti falvakban – István vértanú napjától Vízkeresztig – sokáig élt a regölés hagyománya. Ez az igen régies köszöntő szokásunk sajnos a XX. század közepére elhalt. Az egyik legősibb népszokásunk tulajdonképpen az adventi várakozás betetőzésének számított: Jézus Krisztus megszületésével elhozta nekünk a fényt, a regölés pedig ezt a fényt hivatott megerősíteni. A regösénekek termékenységvarázsló, összeregölő, jókívánságokat nyújtó énekek voltak. A regösök karácsony másnapján, azaz december 26-án indultak útnak, a házak előtt megállva kérdezték, „szabad-e regölni?”, majd a háziaktól bebocsátást nyertek. A regösök többnyire olyan helyeken kopogtattak, ahol házasulandó fiatal pár lakott, – az ő összeregölésük a népszokás egyik meghatározó eleme volt. Emellett sok jót kívántak a gazdának és a ház lakóinak, bőséget terményekben és háziállatokban, s ezért cserébe illett őket megvendégelni, a tarisznyájukat megtömni.
Az egyik ősi regösénekünk a Pápa közeli Iszkázról maradt fönn, melyet a néhai pápai diák, későbbi neves költő, Nagy László segített megőrizni gyűjtése által. Nagy László kezdeményezésére 1975-ben néhány idősebb iszkázi férfi emlékei alapján fölelevenítette, eljátszotta a szokást. Erről forgatta Székely Orsolya Balázs Béla-díjas magyar filmrendező Regősének című, hallatlanul értékes dokumentumfilmjét:

„Eljöttek, eljöttek Szent István szolgái,
régi szokás szerint szabad megtartani,
haj regö rejte, azt is megengedte
a teremtő Úr Isten.

Amott legelészik
Csodafiu szarvas
Csodafiu szarvasnak
ezer ága boga
ezer ága bogánál
ezer mise gyertya
gyujtatlan gyulladjék
oltatlan aludgyék
haj regö rejte, azt is megengedte
a teremtő Úr Isten.

Kelj föl gazda, kelj föl,
Isten száll a házadra,
seregével, urával,
szárnyas angyalával,
terített asztalával,
teli poharával,
égő gyertyájával,
haj regö rejtem, azt is megengedte
a teremtő Úr Isten…”

(Összeállította és a fotóillusztrációkat készítette:
Kerecsényi Zoltán, lokálpatrióta.)