Idén, 2022-ben van kerek 180 esztendeje, hogy Petőfi Sándor 1842-ben, Pápán vetette papírra legelőször a Petőfi nevet a „Tolvaj huszár” című románca alatt, tehát itt vette fel ezt a nevet; „Petrovicsból Pápán lett Petőfi”. S annak is 180. évfordulója van, hogy a Pápán írt „A borozó” első lett a nyomtatásban napvilágot látott Petőfi-költemények sorában. „Pápa volt számára az a hely, a lelki és szellemi edzőtér, ahol elnyerte azokat az értékeket, amelyek talpra állították és szilárd alapot adtak belső világának.” – írta a néhai, jeles református tudományos kutató, Nádasdy Lajos (1913–2014).

A pápai Petőfi Városbarát Egylet (PVE) tavaly, 2021. november végén „Köss egy szalagot Petőfi vándorbotjára!” címmel egy helyi, jelképes, irodalmi, lokálpatrióta mozgalmat hirdetett. Azóta a kis civil társaság rendületlenül biztatta a fiatalokat, a felnőtteket, az időseket, egyszóval mindenkit, hogy ki-ki a számára kedves-kedvenc Petőfi-versidézetét írja rá otthon egy szalagra, s azt vigye el a pápai Esterházy-kastély előtti Petőfi-szoborhoz; kösse rá a szobor-Petőfi jobb kezében lévő vándorbotra. Ezzel az arrafelé járókat, a szobor előtt megállókat olvasásra, gondolkodásra késztetve, ráhangoltatva embertársainkat a 2022/2023-as évfordulókra. Az azóta egyre csak gyarapodó emlékszalagok idén április vége felé eltűntek. Nem sokkal ezután tartottam az „ügyben” egy tájékoztatót, hogy immár hétéves lokálpatrióta-helytörténeti-honismereti munkaközösségünk, az emlékőrző tevékenységeket szívvel-lélekkel, ügyszeretetből, önkéntes alapokon vállaló kisközösségünk a „Köss egy szalagot Petőfi vándorbotjára!” mozgalmat – a visszás jelenségek ellenére (mert a városban egy-egy emlékjel alá elhelyezett koszorúinkat is rendre eltünteti/k/ valaki/k/) – folytatni fogja.

Az eltűnt emlékszalagok helyébe, május elején újakat pótoltunk az egylet önkénteseivel, akik továbbra is biztattak, s biztatnak mindenkit, hogy ki-ki a számára kedves-kedvenc Petőfi-versidézetét írja rá odahaza egy szalagra, s azt vigye el a kastély előtti Petőfi-szoborhoz és kösse rá Petőfink vándorbotjára; – ezzel az arrafelé járókat, a szobor előtt megállókat olvasásra, gondolkodásra késztetve, ráhangoltatva az idei, pápai 180. Petőfi-évfordulókra és a közelgő bicentenáriumra.

Június 17-én, pénteken, a Farkasdi Lajos nyugállományú őrnagy által vezetett pápai Honvéd Bajtársi Klubnál vendégeskedett a Nacsa Ferenc nyugállományú törzszászlós által elnökölt Tapolca és Környéke Honvéd Bajtársi Egyesület. A két szervezet küldöttségének útja először a kastély előtti „bakadiák” Petőfi szobrához vezetett, ahová felkötötték ők is piros, fehér és zöld színű, Petőfi-idézetes emlékszalagjaikat (Petőfi Pápán keltezett „Dalforrás”, „Ifju a pataknál” és „Lehel” című költeményeiből olvashatók citátumok az általuk felkötött szalagokon). Megjelent, tiszteletét tette, emlékszalagot kötött fel Berdó Gábor Károly nyugállományú százados, a Bajtársi Egyesületek Országos Szövetsége (BEOSZ) Közép-dunántúli régió vezetője, a BEOSZ központi elnökségének tagja is.

A Somogyi József (1916–1993) Kossuth-díjas szobrászművész, hajdani pápai diák és díszpolgár tehetséges kezeinek munkáját őrző, a „Várkastély” előtt 1973 óta magasodó, egészalakos szobornál jómagam beszéltem a kedves vendégeknek a magyar költészet egyik legismertebb és egyik legkiemelkedőbb alakjának balul elsült katonáskodását követő életszakaszáról, pápai és megyebeli tartózkodásairól; sikereiről, kudarcairól, a városban született poémáiról, barátságairól.

Elsétáltunk a Március 15. téri műalkotásokhoz is, Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975) 1931-es Petőfi- és Jókai-szobraihoz, az 1896-os millenniumi ünnepségek idejéből származó honvédemlékműnél szintén fejet hajtottunk, koszorúztunk a Pápa mellett vívott ihászi ütközet (1849. június 27.) közelgő évfordulónapja alkalmából, megálltunk az ugyancsak Somogyi József által formált kollégiumi reliefnél, a Nagy László (1925–1978) Kossuth-díjas költő, műfordító, grafikus tiszteletére 1981-ben emelt portrédomborműnél, de ellátogattunk a szebb napokat látott helyi zsinagóga épületébe, az „Elfeledett szomszédaink” címet viselő kiállításra, valamint a protomártír Szent István tiszteletére szentelt főplébánia templomba, vagyis a Fő téri Nagytemplomba is.

Ott, a Szűz Mária-kápolnában tisztelegtünk Szent Martialis vértanú nyugvóhelyénél – melynél anno talán még Petrovics-Petőfi Sándor is állhatott, hiszen nem lehet kizárni azt, hogy az ifjú poéta ne tért volna be pápai időszaka alatt egyszer sem ebbe a városcentrumi „istenházába”, amely a Dunántúl legnagyobb hatású épülettömbjeként, klasszicizáló késő barokk stílusával, két nagy tornyával már akkor is felhívta magára az úton lévők figyelmét. Szerintem Petőfi biztos, hogy megcsodálta belülről a pápai Nagytemplomot, hiszen akkoriban még elég frissnek, „modernnek” számított, éppen hogy csak alig ötven éve avatták fel.

Úgy tudni, hogy Szent Martialis Kr. u. 303-ban, a Diocletianus római császár által elrendelt utolsó – legkegyetlenebb, legvéresebb – keresztényüldözés idején (303–313) lelte a halálát; ún. „centurio”, légió-vezető volt, aki vállalta a keresztény hitét és ezért az életével kellett fizetnie. Földi maradványait hosszú időn át Rómában, a Szent Callixtus pápáról elnevezett katakombában őrizték, mígnem „ereklyeként” gróf Esterházy Károly (1725–1799) püspökhöz, Pápa földesurához nem került, aki azt épülő-szépülő, új pápai templomának, a Nagytemplom hívő népének ajándékozta 1783. október 30-án. A drágakövekkel – számtalan mennyiségű igazgyönggyel – ékesített, illetve arannyal hímzett barokkos-magyaros, sujtásos díszruhába öltöztetett Szent Martialis római vértanú jövőre, 2023-ban immár 240 éve lesz, hogy Pápa városában nyugszik, egy üvegkoporsóban. (Érdekesség, hogy a szent teteme, teljes csontereklyéje mellett a vérereklyéje is itt van, egy ékes, hegyikristály-szelencébe zárva.)

A PVE továbbra is kéri mindazokat, akik az elmúlt hónapokban vittek az Esterházy-kastély előtti Petőfi-szoborhoz emlékszalagokat – melyeknek tehát azóta sajnálatos módon nyomuk veszett –, hogy legyenek kedvesek újra elkészíteni, újra elvinni, újra felkötni, és fényképekkel is dokumentálni azokat.

Továbbá az egylet futó Petőfi-emlékprojektje keretében tisztelettel adja azt az ötletet is, hogy a helyi és környékbeli iskolák diákjai, osztályközösségei – az idei ősztől – akár készíthetnének maguknak is egy-egy saját, jelképes „Petőfi-vándorbotot”. Azt, azokat az iskolákban, az osztályokban egy-egy jól látható helyre elhelyezhetnék, s ezzel is ösztönözhetnék társaikat Petőfi-versidézetes emlékszalagok készítésére, a saját, petőfis „emlékbotokra” való felkötésére, majd mindezek méltó megőrzésére, tovább adására az utánuk következő tanulóknak. De akár a pápai és Pápa környéki iskolák diákjai egy-egy iskolai „Petőfi-emléksarkot” is kialakíthatnának maguknak az intézményekben, vagy az osztálytermeken belül, ahol például Petőfi-dagerrotípia másolatokkal, Petőfi-versidézetes feliratokkal, táblákkal, ilyesféle módon is emlékeztethetnének ezekben az emlékévekben. A PVE kéri, ha a fiatalok kialakítanának ilyenfajta pápai, Pápa környéki „Petőfi-emléksarkokat”, fotózzák le azokat, küldjék el képeiket a PVE-nek is (epve01@gmail.com). A legötletesebbeket oklevéllel, plakettel jutalmazni kívánnák az egylet önkéntesei.

Petőfi akkor él csak igazán, ha fennmaradt műveit, verseit, gondolatait folyamatosan olvassuk, idézzük, és erre buzdítunk másokat is. Keressük őt a költeményeiben és megtaláljuk!

Kerecsényi Zoltán
(a pápai Petőfi Városbarát Egylet /PVE/
ügyvivője)

(Forrás: PVE-Hírlevél,
fotók: PVE-VGY,KCS,KZ)

Közeleg a Pápa melletti Ihász-pusztán zajlott csata (1849. június 27.) idei évfordulónapja. Pápai, tapolcai nyugállományúak és civilek együtt hajtottak fejet a pápai Március 15. téri honvédemlékműnél, az ihászi hősök tiszteletére álló emlékoszlopnál. Az 1896. szeptember 6-án, nagyszabású ünnepség keretében leleplezett emlékmű fehér márványból faragott, három méteres görög oszlopa tetején a honfoglaló magyarság ősi jelképe, a kiterjesztett szárnyú turulmadár, vagyis a kerecsenysólyom magasodik; a „tömb” alsó részén ifj. Vastagh György (1868–1946) szobrászművész bronz domborművének ábrázolása egyben megrendítő, s tiszteletre, elgondolkodásra késztető: szétlőtt sánckosarak között heverő ágyúcsőre borulva idős katona haldoklik, fölébe magasodva, zászlóval a kezében, lobogó hajú, fiatal harcos tör előre diadalmasan, a szuronyt szegező honvédek élén. (Fotó: Kerecsényi Zoltán)