A Bakony legmagasabb hegyén (709 m), Veszprém megyének és a Közép-Dunántúlnak is a legmagasabb pontján, a Kőris-hegyen járt az Elsősorban pápai Városbarát Egylet (EpVE) Vajda Péter-emlékprojekti küldöttsége. A Kőris-hegyet a természet és a Bakony szerelmese, a 175 esztendeje halott reformkori irodalmár-természetbúvár-pedagógus-társadalomkritikus, Petőfi Sándor és 1848 előfutára: Vajda Péter is gyakran megmászta.

A hegytetőn áll a róla elnevezett, háromszintes, faszerkezetes kilátó, melyet eredetileg a trianoni nemzeti tragédia esztendejében, 1920-ban létesítettek, s melyet 1962-ben építettek újjá, majd 2002-ben erősítettek meg. A kilátó mellett, szintén a hegycsúcson áll – immár 45 éve – a polgári légiirányítási radarállomás.

A Kőris-hegy Vajda-kilátójára július 22-én reggel vitték fel a hamarosan záruló Vajda-emlékprojekt emlékszalagját, melyet Kovács Attiláné Vajda Edit ny. pápai tanárnő, Vajda Péter leszármazottja, valamint Kerecsényi Zoltán EpVE-ügyvivő, emlékprojekti koordinátor kötöttek fel. A helyszínen Fehér Mária címzetes főjegyző és Margl Józsefné egyleti önkéntes tartottak kis hely-ismertetőt, s olvastak fel részleteket Vajda Péter Bakonnyal kapcsolatos írásaiból.

Fehér Mária kiemelte, hogy Vajda Péter jól ismerte ezt a hegyet és környékét, innen eredt szinte minden, ami egész életében táplálta; a natura, vagyis a természet – amelyet ő Zat-nak írt, nevezett –, s az ebből fakadó hatalmas szabadság- és a függetlenségszeretet. Számtalan prózai írásában tett tanúbizonyságot mindezekről.

– Amikor itt, a természet közepén, a természetimádó Vajda Péterről emlékezünk, és emlékére emlékszalagot helyezünk el, kötünk fel a nevét viselő kilátóra, akkor nem szabad elfelednünk azt sem, hogy a Magyar Természettudományi Társulat, melynek ő első jegyzője – tulajdonképpeni titkára – volt, kerek 180 éve, 1841 tavaszán jött létre Pest-Budán, a híres-neves nyelvújító, a magyar orvosi nyelv egyik megteremtője, Bugát Pál felhívására. 1843 júniusától a Társulat hivatalos neve megváltozott: Királyi Magyar Természettudományi Társulat lett, ugyanis a szervezetet kezdetben csak magánegyesületként ismerte el a hatalom, ahhoz, hogy országos egyesület lehessen és tagjai számára oklevelet állíthassanak ki, a Helytartótanácshoz kellett folyamodniuk, és a királyi házból pártfogót szerezniük. Pártfogóul a magyarbarát és természetkedvelő István főherceget, a későbbi nádort sikerült megnyerniük. „A társulat cziméhez a királyi odatoldatni jónak találtatott” – szólt a hivatalos leirat. Azonban, ezután is gyakran bátorkodtak elhagyni a királyi jelzőt, és jóval később Kossuth Lajos is a társulathoz címzett leveleiben az eredeti elnevezést használta. Vajda Péter nem tudott megbékélni a királyi jelzővel és – bár tagságát megtartotta – titkári tisztéről lemondott. – emlékeztetett Fehér Mária.

(Forrás: EpVE – Hírlevél,
fotók: EpVE)

„Kilátásom van a Bakonyra, születésem hegyeire. Üdvöz tőlem, kedves tájék… érzelmeim, melyekkel rajtad bírtam, nem fogytak el, sőt szaporodtak. Az Isten, ki ott melegíté keblemet, mindegyre tüzel…”

(Vajda Péter: Völgyi kunyhó – részlet)

„Szerettelek, Bakony, kék tetőddel, kék tetődön a fehér nappal, vagy a fekete felhőkkel, s fekete felhőid gyomrában a fényes villámokkal. Gyakran pihentem bükköseid híves árnyékában, gyakran hallám benned a szelek zúgását, s e zenét angyalok nyelvének hittem... gyakran remélék tetődrűl az ég kapuján beléphetni...
Szerettelek, vidék, halmaiddal, völgyeiddel s völgyeid ölében a híves csermelyekkel, tornyokkal távol és közel... a Somló kúpjával és a Sághegy leszelt tetejével... Gyakran néztelek át a halmok- és hegyekrűl, gyakran szeltelek át futásomban...
Szerettelek, felhők, melyek légi halakkint úszkáltatok istenem egében… madarak, melyek csevegtetek előttem és fészkeltetek és dolgot adtatok, hogy elraboljam nyájas fiaitokat... lepkék, melyekkel versenyt siettem egyik virágtúl a másikhoz...”

(Vajda Péter: Búcsú az apai laktul – részlet)

„Kérdezém a Bakonytul: hány virága van? Kérdezém a Gerencétül: hány halacskája van? Kérdezém a Balatontul: hány vízcsepp van benne? – de sem az ormos Bakony, sem a lejtő Gerence, sem a tükrös Balaton nem adtak feleletet.
Még nagyobb kérdést teszek most, melyre sem az oskolában, sem a templomban nem tudnak felelni, de melyre igen kíváncsi vagyok, kíváncsibb, mint sok egyébre.
Mert elég tudnom, hogy a Bakonynak sok virága, a Gerencének sok halacskája s a Balatonnak számtalan cseppe van, de az eget közelebbrűl kívánnám ösmerni.
Mert a csillagok közelebbrűl érdekelnek: megannyi világok ők, melyek különféleképpen érdeklik a szív húrjait.
Az estcsillag arra tanít: ha a Nap világa kialudt, egyenlőleg kell szegénynek és gazdagnak, parasztnak és nemesnek, magyarnak és töröknek lefeküdnie; az éjféli csillagok tábora azt dalolja fölöttem: nagyobb erő hatott a Zatban, mint melyrűl az emberek álmadni tudnának, s amely bölcsesség odafönn számolt, annak egy szikrájától is elégne a föld; a hajnali csillag pedig így szól: minden nyugvás csak látszatos a Zatban; nincs lény, két percig ugyanaz, s nincs lény, ki mindig meg nem maradna.
S ím, én a csillagokat mint oktatóimat szeretem, s kéjnek tartom velök társalkodni. Midőn mások Álom karjain hevernek, én Ég lányait nézem és mennyei dalaikra figyelmezek. Kérdéseket teszek elékbe s ők feleletet adnak. Óh, bár tudnám, hány kérdéssel állhatok még elő…”

(Vajda Péter: Csillagok – részlet)

„Mi boldog, kinek gazdag kedvese van; gyönyörök ölében ringattatik, habár alacson kunyhóban született is. Én az ily boldogok között nem vagyok utolsó.
Ti azt vélitek, lelketlen orom az, mely szürkéskéken emelkedik a világoskék menny alá; lelketlen hegy az, mely zöld bükköseivel csalja ki a szelek zenéjét.
Nem úgy van: szellem lakja ama kék ormot, szellem lappang e zöld hegyekben s neki ez anyag csak köntöse.
Többször beszéltem én már vele s kedves dolgokat hallék szájábúl. Elmúlt idők történeteirűl szólt és jövendők titkait fejtegette, és sokrul ígért fölvilágosítást.
Elpanaszlám neki búbánatomat, a tehert, mely már a gyermek vállait nyomja, a Nap kegyetlen hevét nyári munka alatt, a tél szigorúságát a ruhátalan iránt; a szegények megvettetését a nagyoktul, mint húz bennünket még az ág is; – és hogyha a reménynek kellene istennek lenni, nekünk nem volna istenünk.
Ő pedig fölmutata a Napra, mely éppen homlokát csókdosá első sugaraival, s szóla: »Mint amott keleten jő a fényár, úgy emelkedik a te örömöd napja is; éjszaka volt egeden és a tieid egén, de úgy van isten, mint nemsokára mindnyájatoknak meg fog nappalodni.«
És én hiszek neki, mert nem földi lény: belőle isten szava szól. – Máskor kérdezém tőle s kérém őt: ajándékozna meg bölcsességével, hogy oktathassam az embereket, hogy vigasztalhassam az ügyefogyottat: mert vajmi sokan szorultak mind oktatásra, mind vigasztalásra. Ő pedig felelt: »Nem egy szellemet kell kikérdezned, míg oktatóképp fölléphetsz: Zat minden lányait körül kell édelgened, hogy ajkaidrúl mézédesen folyjon a vígasztalás.« És midőn mondanám neki: Mit ér a szóvígasztalás, ha tettekben nem mutatkozik? mit ér oktatást kapnom Zat lányaitúl, ha az erő hiányzik munkámnál? Ő homlokára mutata, hol sűrű köd ült és villámok repkedtek és mennydörgés hallatszott, mely a föld tengelyeit megrázá, és szólt: »Ki szemeit Isten napja előtt becsukja, azt Zat villámai verik le.«
És így tanácsban gazdag az én kedvesem, gyönyörökben is dús, mert virágos kerteket tart számomra, csalogányokkal hangversenyeztet, s mennydörgéssel orgonáztat. – Lelkemnek fáj, hogy el kell hagynom őt s csak néha térhetek hozzá vissza.
Zat lányai igen számosak, kiket körül kell édelegnem, hogy mint méh a virágokrul, úgy én ajkaikrul szedjem a mézédes vígasztalást.”

(Vajda Péter: Bakony)

(Idézet-források: Vajda Péter: Költemények prózában és más írások.
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1958.)