Az idei, júliusi nagy hőség miatt elmaradt kis civil társaságunk hagyományos Nagy Lászlós főhajtása, ezért a mai napon, ezen szeptemberi, ősz eleji nap Napszentülete felé pótoltuk szerény emlékezésünket.

A Pápa közeli Iszkáz szülötte, a 45 esztendeje halott Nagy László (1925–1978) háromszoros József Attila-díjas, Kossuth-díjas és nemzetközi Hriszto Botev-díjas író, költő, műfordító, grafikusművész tiszteletére vitt el, helyezett el koszorút, illetve tartott rövid, szerény főhajtást a pápai Petőfi Városbarát Egylet (PVE) emlékküldöttsége néhai pápai lakóházának helyén, a Világos utcában – az egykori Zöldfa utcában – lévő Nagy László-márványtáblánál.

Valamikor az emléktábla helyén állt az a kis épület, ahol a polgári és a középiskolás évek idején az özvegy nagymama szoba-konyhás otthonában a nővéreivel és az unokatestvéreivel együtt lakott az ifjú költő. Nagy László éppen 85 éve, 1938-ban kezdte meg tanulmányait Pápán, a hajdani Római Katolikus Polgári Fiúiskolában, és öt évtizede, 1973-ban jelent meg nagy jelentőségű kötete, a Versben bujdosó.

A tíz esztendeje elhunyt Görömbei András (1945–2013) Kossuth-díjas irodalomtörténész írta:

„Nagy Lászlónak az a tragikus felismerés volt talán a legnagyobb ösztönzője, hogy a modern kor végveszélybe juttatta az évezredek során kikristályosodott kultúrát. Hatalmas szellemi és erkölcsi erőket mozgósítva leplezte le a fogyasztói társadalom és a primitív hatalom kultúraellenes amoralitását. Számtalan változatban mutatta meg a nemesebb emberi minőség kiszolgáltatottságát és pusztulását az új barbárság közepette. Ezzel a romlással szembe fordulva teremtette meg bartóki jellegű, az archaikus és a korszerű elemeket egységbe fogó organikus életművét. Költői vállalkozásának nagyságát az is mutatja, hogy akkor alkotott szerves életművet, amikor a kor kihívásaira legtöbben úgy válaszoltak, hogy feladták a világ egységben látásának reményét, elfogadták a káoszt, a töredékességet, a rend hiányát, a személyiség világban való helytállásának lehetetlenségét. Sokan állítják azt, hogy az évezredek során felhalmozódott kultúra érvényét veszítette, ma már hatástalan, tehát folytatásra sem érdemes…”

Idei koszorúelhelyezésünk tisztelgés volt Nagy László 95 éve világra jött felesége, a szintén háromszoros József Attila-díjas poéta, Szécsi Margit (1928–1990) emléke előtt is.

Részlet Szécsi Margit Ej haj című verséből:

„Ej haj, a világ / egyértelmű volt, / élő volt az eleven, / halott volt a holt, / jelen volt a jelenidő, / tavaly a tavaly, / ripacs volt a Ripacsbagó, / hős a Bitaraj. / Ej haj, fogy a hold, / kitelik a hold, / halott lesz az eleven, / s eleven a holt. / Herdál hitet, szeretőt / szívünk, a szilaj / s minden bajunk kutyabaj, míg / fekete a haj. / Ej haj, fogy a lét, / kitelik a hant / jaj nekünk, ha mellkasunkon / csontot ér a lant, / csókok híján havazik / párnára a jaj / fekete a Bitaraj, / megőszül a haj!”

Nagy László 1925. július 17-én, a Pápa közeli, Somló-hegy melletti Felsőiszkázon látta meg a napvilágot. („Átkozott és babonás, konzervált őskori szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és balladák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek niagarájában…”) Pápán 1938 és 1945 között tanult, előbb a Római Katolikus Polgári Fiúiskolában, majd a Pápai Református Kollégium Kereskedelmi Iskolájában. Ez idő alatt – a második világégés vészterhes évei alatt – anyai nagyanyjával, s unokatestvéreivel lakott a Zöldfa utca – a mai Világos utca – 20. szám alatt egy udvari, kis szoba-konyhás lakásban. („Itt a diák, aki voltam, repedő egek alatt…”) Pápáról aztán Budapestre került, tagja lett a Dózsa György Népi Kollégiumnak, előbb a Képzőművészeti Főiskola rajz szakos, majd a budapesti egyetem magyar irodalom-szociológia-filozófia, valamint orosz szakos hallgatója volt. 1949–52-ben ösztöndíjjal járt Bulgáriában, a bolgár népköltészettel foglalkozott. („A bolgár népköltészetet 1951-ben fedeztem fel magamnak, hosszabb szófiai tartózkodásom idején. Meghatott fürgesége, robosztussága, költői vakmerősége. Tétovázás nélkül fordítani kezdtem. Munka közben szinte állandóan éreztem, hogy amit csinálok, az nem egyszerűen műfordítás. A papírra vetett soroknak a magyar népköltészettel rokon hangon kellett szólniok...”) Verseiben gyermekkora élményei adták a központi témát: a parasztvilág szokásrendje, a keresztény kultúra, a természet és az ember érintetlen kapcsolata, a babonák világa, a folklór. 1953–56-ban a Kisdobos szerkesztőségi munkatársaként, 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztőjeként, majd főmunkatársaként dolgozott. Hamar kiábrándult a világháború utáni magyar időkből („…elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban…”), az 1956-os nemzeti tragédia, a szabadságküzdelem és annak következményei mélyen megrendítették, új kötete is csak 1965-ben jelent meg. Korábbi versei idilljét a csalódottság, a humánus értékek veszélyeztetettségének kifejezése, a látomásos költészet váltotta fel. A dalformától a hosszúénekek felé mozdult el, mitológiát építve a népköltészet formanyelvével az epikus tartalomnak. Tragikus hirtelenséggel, 1978. január 30-án hunyt el Budapesten. Ágh István költő bátyja és Szécsi Margit költőnő férje volt.

(Tudósítás, összeállítás:
Kerecsényi Zoltán, PVE-ügyvivő;
fotók forrása: PVE,
Pápa, 2023. szeptember 5.)