Az összejövetel keretében, a „Valós személy volt-e a Somogyváry-regényekből ismert pápai Reguly köntösművész?” című kiselőadásának címbeli kérdésére mindjárt az elején megadta az igen-választ Kerecsényi Zoltán lokálpatrióta, az EpVE ügyvivője. A pápai fölmenőkkel bíró néhai jeles író, Somogyváry (Freissberger) Gyula helyi vonatkozású műveinek – A pirossapkás kislány, illetve A hadtest hű marad címűek – témába vágó részleteinek felolvasását követően olyan korabeli, százhetven évvel ezelőtti, hiteles források ismertetésével támasztotta alá a néhai pápai szabómester valóságát, mint például Plosszer Ferenc egykori pápai káplán plébániai, historia domusbeli feljegyzései, Vidovics Ágoston pápakovácsi plébános naplójának sorai, valamint Martonfalvay Elek egykori pápai köztisztviselő közel százharmincéves, sajtóban megjelent visszaemlékezései.

Reguly János néhai pápai szabómester ( akit némi írói szabadsággal Reguly Gáspárként elkeresztelve jelenít meg regényeiben Somogyváry Gyula ) kerek százhetven esztendeje történt meglincselése Vidovics Ágoston pápakovácsi plébános naplója szerint „a legundokabb történet” volt az 1848/49-es magyar polgári forradalom és szabadságharc ideje alatt Pápán.

A német származású Reguly 1841-ben – amikor Petőfi és Jókai a pápai iskolapadokat koptatták – szerzett polgárjogot Pápán, megbecsült lakosként tartották számon, választott megyei ruhabiztosi tisztséget is ellátott. „Magas, erős termetű, ötven év körüli szabómester volt, ki egyik lábára sántított, de azért elég mozgékonysággal bírt.” – írja róla Martonfalvay Elek.

A baj akkor kezdődött, amikor 1849 egyik fagyos januári napján Pápa városába belovagoltak a császáriak, Ferdinand Althann alezredes különítményének katonái, s a Reguly szabómester műhelyében megjelent Althann megrendelést, varrni való munkát kért tőle, aki azt „kénytelen-kelletlen” elfogadta. A műhelyből kilépő osztrák alezredest sokan észrevették, ami aztán elképesztő pletykálkodást szült; szájról-szájra kezdett terjedni Pápa-szerte: Reguly lepaktált az ellenséggel, biztos átadta a magyar hadsereg korábban megrendelt, nála készült ruháit-felszereléseit a császáriaknak, egyesek látni vélték poharat emelgetni olyan pápai kocsmákban is, ahová osztrák altisztek szoktak járni, valamint azt is nehezményezték, hogy olyasmiféle „veres gallérú fehér köpönyegben” járt-kelt a városban, mint amilyen az osztrák lovas katonáké is volt, s „mintha ezzel is tüntetni akart volna” a császáriak mellett. Martonfalvay Elek szerint a csornai csata napján – meggyilkolása napján – már olyat is kitaláltak róla, hogy egy szénásszekérbe bújva kivitette magát a városból, és hírt adott a császáriaknak a magyarokról.

Tehát a német származású pápai szabóban egyesek bűnbakot találtak, akire mindent rá lehetett fogni, akivel el lehetett vitetni a balhét. A császáriak eltávozásakor, a magyar csapatok Pápára való visszajövetelére a korábban megbecsülésnek örvendett Reguly-mestert oly sikeresen lekaraktergyílkolták, hogy a város legutáltabb emberét sikerült belőle kreálni polgártársainak; ha kimozdult, az utcán nyilvánosan megköpdösték.
Plosszer Ferenc írja, hogy: „mint honárulót bélyegezték, nyilvános helyeken sértegették, sőt nyíltan a magyarok visszajöttekor agyonveréssel fenyegették. Azonban ő lelkében megnyugodva volt, s többször állítá, hogy csak a kényszerítő parancsnak engedett, hogy állásában mindenki azt tette volna, mit ő tett. S azért, noha eltávozhatott volna, mégis itt maradott még akkor is, midőn ablakai többször bezúzattak s személye is nyilvános bántalmakkal illettetett. Háza megtámadása alkalmával is otthon volt, s mivel egyik lába hibás lévén, a falakon általi menekvés nehezére esett, a pinczébe vonult a zaj s döngetés hallatára…”

A kolera, s az esetleges újabb osztrák megszállás elől 1849. június elején több lakos felpakolt és elmenekült Pápáról. A bátrabbak maradtak, és a harc mellett döntöttek. Június 13-án este, midőn Kmety György tábornok honvédjeinek csornai ütközete eredményét türelmetlenül-idegesen várták felfegyverzetten, tömegbe verődve a pápaiak a Fő téren, a Nagytemplom előtt, és többször félrekongatták a harangokat, hogy közeleg az ellenség, itt az idő, készülni kell; egyszercsak a templom mögül, az Esterházy-kastély oldalából – ott, ahol Reguly háza is magasodott (körülbelül a mostani Pegazus Színház és a volt Fodor Cukrászda közt állhatott) – lövések hangjaira lett figyelmes az egybegyűlt nép. Erre: „biztos Reguly lőtt!” kiáltozásokkal azonnal megindult az őrjöngő tömeg a mester otthona felé.

Plosszer-káplán feljegyzései szerint: „Az erőszakoskodás folytában a várkertből egy lövés történt, mire készakarva ápoltatott az a gondolat, hogy Reguly lőtt le az ablakból, s a düh kétszerezve lőn. Lassanként minden ablakok bezúzattak, kapuk, ajtók betörettek, s a házra golyókkal folytonosan lődöztek úgy, hogy azok, kik honn maradtak, a németekkeli csatáról éppen nem kételkedtek. Legsajnálatosabb az volt, hogy a katonaság is a nép közé keveredett, s a helyett, hogy csendet eszközlött volna, az erőszakoskodást még nevelte, kivált a huszárság lődözött vég nélkül. Végre hosszú küzdelem után sikerült rést törni a kapun, mellyen bemenvén a szerencsétlent a pinczéből kihúzták, és iszonyú zajjal a vármegyeházba kísérték. Már a tömlöczbe zárták, midőn alattomos bujtogatók, kik egyenesen a szerencsétlen életére törtek, őt a tömlöcből kikívánták, s ott a hely színén meggyilkolták. Még akkor is, midőn az ütések sokasága miatt földre teríttetett, a halállal viaskodva kezeit csak mozgatta, egy lelketlen felkiáltván: »Él ám még!« s öldöklő fegyverével fejét kétfelé vágta, mire ő lelkét Teremtőjének átadta. Teste egy ideig a hely színén maradt, utóbb a városmajorba hurczoltatott, hol másnap egyházilag beszenteltetvén, papi késéret nélkül a temetőbe vitetett. Oly nagy volt a tegnapi esemény után a lázas kedélyektőli félelem, hogy az egyházi szertartásokat sem bátorkodtunk végrehajtani, noha ő az egyház tekintetében ezt éppen nem érdemelte. Háza teljesen kiraboltatott, bútorai öszvetörettek, ékszerei, fehérneműek elhordattak, sőt a kapuról s ajtókról még a rézkilincsek is. Nagy részt vettek e rablásban az itt lévő katonák, kivált pedig az ezeket nagy számmal késérő markotányosnők. Sőt, nemcsak ő, hanem még a nála lakók is mindenükből kifosztattak. S tán e fosztogatás más házakat is ér, hisz már a grófi várra törtek, hacsak itt egy erélyesen közbeszóló tiszt őket el nem utasítja. Bár előbb tette volna, de úgy látszik a tisztek is ez alávaló czimboraságban részesek, magukat nem is mutatták! Csak borzalommal gondol minden jobb érzésű az indulatok e féktelen kitörésére, s minden jobb érzésűnek szemeiből lehete olvasni még másnap is e gondolatot: Bár a hazafiság szent neve soha ily alávalóságokra ne bitoroltatnék!”

Martonfalvay Elek is hasonlóan emlékezett vissza a tragédiára a Pápai Lapok 1891. évi 44. számában, Népítélet című cikkében, ugyanis az esetet követően Martonfalvay indította meg – a szolgabíró helyetteseként – a nyomozást. A különféle rémhírek hatására bekövetkezett különös gyilkosság részleteit, a főszereplők felelősségét a bűnügyi vizsgálatok nem tudták megnyugtatóan tisztázni. Harmincnyolc tanút hallgattak ki, azonban minden eredménytelen volt, mert az általuk megnevezett főcinkosok a „szélrózsa minden irányában elpályáztak; s az akkori zűrzavaros időszakban azok kézre kerítése lehetséges nem volt”.

Martonfalvay 1891-es cikkében azt is leírja, hogy „Reguly holtteste a kálvária melletti temetőben fekszik, s most is fennálló sírkövén a következő felirat olvasható: Hier ruhet Herr Johann Reguly Bürger und Hausbesitzer in Pápa, starb als Opfer der Treue für seinen Monarchen, am 13-ten Juni 1849. im 49-ten Lebensjahre. [„Itt nyugszik Reguly János úr, pápai polgár és háztulajdonos. A hűség áldozataként halt meg drága királyáért 1849. június 13-án, életének 49. évében.”]” Tehát az 1848/49-es magyar polgári forradalom és szabadságharc leverését követően felálló, megtorló rendszer mintegy saját „mártírjaként” aposztrofálta a meglincselt szabót, felhasználva alakját-tragédiáját a ’48-asok ellenében.

Visszaemlékezésében Martonfalvay aláhúzza: „Ilyen volt a felbőszített, s bírói hatalmat bitorló nép szörnyű ítélete, melynek végrehajtásában, hogy a fölszínre tolult zavargó csőcselék vitte a főszerepet, azt úgy hiszem, mondani is felesleges.”

A zavargó tömeg feloszlatása pár szakasz honvéd kirendelésével könnyen kezelhető lehetett volna, Martonfalvay kérte is erre a Reguly-házostrom perceiben a Gömbös névre hallgató pápai „térparancsnokot”, aki „azonban nem hajlott szavamra, s hihetőleg azt gondolá, hogy ami történik, nem más, mint erősebb fajta tüntetés, azért hadd mutassa magát a nép! – nevetve kiejtett szavakkal vált el tőlem…”

Zsuppán István pápai művésztanár kutatásai szerint Gömbös-kapitány egy szélsőséges forradalmár lehetett, mert például többször megfenyegette a pápai zsidókat és a papokat, hogy akasztófákat fog számukra Pápa központjába fölállíttatni. A szabadságharc bukásához közeledve, érezve a véget, befogatott a város szekerébe, majd zsebre vágta a város ötszáz pengőforintját, s meg sem állt Péterváradig (Délvidék). Állítólag ott látták utoljára.

Nos, hát sajnos ezek is hozzátartoznak 1848/49-es történelmünkhöz. Ki-ki vonja le maga a tanulságokat belőle!

Kerecsényi Zoltán elmondta, Reguly nyugvóhelyének meglétéről napjainkban sajnos már nincsen tudomás, de a jövőben jó volna valamifajta emlékjel elkészítésén gondolkodni, mert fontos lenne nem a feledés homályába engedni ezt a szörnyű esetet, s Reguly alakját, – intésül, okulásul a jövendőnek.

Az Elsősorban pápai Városbarát Egylet számára az 1848/49-es magyar polgári forradalom és szabadságharc kerek 170. évfordulójának záró momentuma a hagyományosan a pápai Fapiac tér sarkán, a Batthyány-reliefnél lévő koszorúelhelyezés és mécsesgyújtás lesz majd bő egy hónap múlva, október elején.

Az Elsősorban pápai Városbarát Egylet augusztus 22-i ankétján arról is beszélt Kerecsényi Zoltán, hogy éppen 170 éve, 1849. augusztus 22-én halt mártírhalált az az Ormai (Auffenberg) Norbert, akit az első aradi vértanúnak tekinthetünk, mivel ezredesi rangban szolgált, és őt is a partiumi városban végezték ki. Ormai az úgynevezett vadászezredek főfelügyelője és az 1. honvéd vadászezred megszervezője volt. Haynau nem is csinált titkot abból, hogy a vele szemben foganatosított eljárást alkalmazza majd a későbbi vértanúk esetében is. „Tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli-ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben…” – írta egy osztrák tábornoknak küldött levelében.

(Forrás: EpVE,
fotók: EpVE, H.A – Papa-Ma)