„Egyet viszont ne felejtsünk el, a becsületünk, a tartásunk, a tisztességünk talán fontosabb, mint az eredményességünk. Stockholmban olyan plakáttal hirdették a szerdai világbajnoki selejtezőt, amelyen Magyarországot egy piros-fehér-zöld színű trágyás, sáros gumicsizma jelképezte – azonban ez a svédek arcpirító tudatlansága, szégyene, hiszen ők így az egyetemes labdarúgást alázták meg, amelyhez Magyarország oly sokat tett hozzá (hogy mást ne mondjunk, az északiakat magyar edzők tanították meg futballozni).”

Tény, de mégsem írhattak arról, hogy az elmúlt években milyen marha nagy ellenállást fejt ki a csapatunk, mert nem. Nagyon nem. 16 éve csak a svédfény után futunk az alagút végén. Egyszer úgy néz ki elérjük, máskor meg akkorát firkálunk a rohanásban, hogy szégyenünkben a föld alá kúsznánk…

Apám mindig mondja… „MAJD MA FIAM!” Örök optimista az öreg…

… pénteken úgy ültem le meccset nézni, hogy nagyot legyintettem. Nagyot, mert megint éreztem, cserben hagy a magyar válogatott, éreztem, hangzatos címlapszövegek után, jönnek másnap a szokásos negatív vélemények és a csapat földbedöngölése…

Nem aggódtam annyira, mert kezemben volt a távirányító. Tudtam bármikor, ha focit és játékot akarok látni, átkapcsolok a német – osztrákra. Leültem. Isten lássa lelkem nem akartam bántani a magyarokat. Hajnal azonban megint elindította a lavinát… megint bedurrant a kisagyam és megint elhittem beférek a magyar válogatottba. Átkapcsoltam… Nini, ott van foci és már 3-0 a németeknek. Nem!!! Visszakapcsolok! Mondtam magamban és cselekedtem…
Góóóóóóóóóóóóól! Szabics!!! Ilyen az, amikor a 30-asok fociznak! Még viszonylag szótlanul… nah, jó nem, mert egy kicsit kurjantottam és bele is csaptam ököllel a levegőbe. Szabics arcán ott volt minden gondolatom. Láttam, ahogy szétveti az öröm, de tudta, mi magyarok a végén szívunk… várjuk meg a végét…

Igen. Rúgtak is egy gólt, ami sosem jön jól. Kaptuk. Ezért nem. Sötétbe borult a világ, már láttam, ahogy elbukunk Ibra győztes góljával a végén, mert ilyenkor mindig ez van. Mindig!!! Átkapcs… 4-1 a németeknek. Hallom, hogy valami dübörög a fejemben. Most nem lehet így vége. Visszakapcs!

Ja, azt mondták a jelenlegi svéd keretről, az elmúlt 10 év legjobb csapata… Nah, ezt egy 20 percig – mikor elkezdtek „labdarúgni” - el is hittem, mikor az összes szervem vízben forgott, a karom remegett, fájt a szívem és bele akartam mászni a tévébe, hogy „segítsek” védekezni. Megcsinálták! (Még nélkülem is!)

A 80. percben megint legyintettem, megint láttam lelki szemeimmel a címlapokat: „Majdnem sikerült megtörni a svéd átkot… Legalább harcoltunk! Emelt fővel jöhettünk le a pályáról…”
Aztán megint visszatértem agyilag is a meccshez… nem a holnappal, hanem a hátralévő 10 perccel kezdtem foglalkozni! RIA RIA HUNGÁRIA!!! Héhéhé, szóltam magamra én vagyok a pesszimista, ne örülj még. Ki is kaphatunk… Priskin meglódult és ahogy az Rudolf gyerek odapasszolta éreztem, nincs mese – mert Andersen meghalt – odaér a vissza passzra vagy beadásra vagy tudja a franc hogy hívják a lényeg megoldja! És igen és igen és igen! Góóóóóóóóóóóóól! Rudolf!!! A 9-esek tudják, hogy kell érkezni…

Magyarország – Svédország 2-1!!! Boldgoság!!! Ha törik, ha szakad én odaszaladok és megölelem a fiúkat… Te én ezeket szeretem!!! Ekkora boldogságot nekem a magyar válogatott akkor okozott utoljára, mikor visszanéztem a 6-3-at! Ennyire vagyok, voltam (?) csak károgó, károgó akinek péntek este igenis bepárásodott a szeme az örömtől…

Ja, igen. A németek 6-2-re nyertek. ÉS? A magyarok is 3 pontot szereztek, bár mi még nem vagyunk ott az EB-n… Nah, jó… csendben maradok és megnézem a Youtube-on még 100-szor a magyar gólokat!

Magyar válogatott én ÍGY szeretlek!

UI.: Köszönetet mondok a csapatnak azért is, hogy nem hagyott cserben kedd este sem. Moldova – Magyarország 0-2!

SÜVI