„»A háború elborzasztó kísértete mindenhol uralkodik… Nincs határ a rombolás, nincs határ a gyilkolás előtt; a földet mindennap vér árasztja el és holtak, sebesültek borítják el.« Ennek a rettentő látványnak láttán a pápa újra és újra aggódó békefelhívást intéz: »Békesség a földön a jóakaratú embereknek«, és békés megoldásokat javall ott, »ahol a megsértett jog igazságot szerezhet«. …azután a »mai társadalom belsejét felemésztő, őrjöngő háború« okait kutatja és kifejti, hogy mindez az egymás iránti kölcsönös emberi szeretet hiányából, a tekintély elutasításából, az egyes társadalmi osztályok közötti igazságtalan viszonyokból, az anyagi javak értékének kizárólagossá tételéből ered. Ez az »a négy küzdelmi tényező, amely a világot ilyen súlyosan felforgatja«. Az okok elemzése után a pápa mint egyetlen, megfelelő kivezető eszközt »a keresztény vallás alapelveit« jelöli meg, »a keresztény filozófia alapjait«, amit Jézus Krisztus nagyszerűen megfogalmazott a hegyi beszédben. A háborút szító és a polgári együttélést szétziláló négy ok orvoslására sem a szocializmus, sem az osztályharc nem ad eszközt, egyedül csak a testvéri szeretet: ez irányíthatná a gazdagabbakat, hogy a legszegényebbek felé hajoljanak, a legmagasabb pozícióban lévőket a legegyszerűbbek felé, hogy »ne csak jogszerűen – ahogy ez szükséges –, hanem jóindulattal, szívélyességgel, türelemmel« bánjanak velük. A másik segítő eszköz, amelyhez a pápa ragaszkodik, az az anyagi javak helyes, viszonylagos, őket megillető és nem abszolutizált értékének megjelölése. Itt található a keresztény filozófia titka: az az igazság, hogy a »halandó élet úgynevezett javai csak a javak látszatai, és hogy nem ezek élvezete az, ami az ember boldogságát megadhatja«. Ezért szükséges »minden képességgel és minden cselekedettel azon munkálkodni, hogy az emberekben újra felvirágozzék a természetfeletti igazságba vetett hit és ezzel egyidejűleg az örök javak megbecsülése, kívánása, remélése«.”

„»S tulajdonképen / Mi a boldogság? / Hisz minden ember ezt másban leli; / Vagy senki sem találta még meg? / Talán amit / Mi boldogságnak nevezünk, / A miljom érdek, / Ez mind egyes sugára csak / Egy új napnak, mely még a láthatáron / Túl van, de egykor feljövend. / Bár volna így! / Bár volna célja a világnak...« (Petőfi Sándor: Világosságot! – részlet) »S tulajdonképen / Mi a boldogság?« A legnagyobb emberi kérdés ez, amit Petőfi felvetett, s amelyet minden ma élőnek is meg kellene próbálnia tisztázni magában. Ha az ember boldog akar lenni, ha azért él, hogy boldog életet éljen, akkor tulajdonképpen mi a boldogság? A pénz a boldogság? A hírnév a boldogság? Vagy valami más? A hegyi beszédet Jézus Krisztus erre szánta (Mt 5–7, Lk 6,20–49). Elutasította a pénzt, hogy »Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön«, elutasította a hírnevet is, hogy »Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek«; mert nem ezek jelentik az igazi boldogságot. De Jézus az egész hegyi beszédet a nyolc boldogsággal kezdte, s ez a nyolc boldogmondás láttathatja – a szót fogadóknak –, hogy milyen törvényszerű út vezethet el valójában a boldogsághoz… Látunk mi célt magunk előtt, vagy csak élünk máról holnapra? Leéljük ezt a pár évtizedet, aztán a sírba hanyatlunk? Talán az érdekeinket nevezzük boldogságnak? Nem biztos, hogy azok jelentik a boldogságot. S a világ is eljut e cél felé? Vagy egyszer-egyszer a világ is eljut a boldogságra; van egy »görög aranykor«, van a franciák »Siècle d’or«-ja, van a magyar reformkor, van egy »felfelé«, aztán van egy »megyünk lefelé« kor? Hát akkor minek mentünk felfelé, hogyha utána aláhullunk? Miért dagad a »hullám«, aztán »simúl« le? Miért virágzik a »fa«, mely aztán »elvirít«? Miért mászik fel a »vándor« a hegytetőre, ha ismét »leballag« onnan? Örök körforgás az egész emberi létezés? Mindig minden visszatér, majd újra elkezdődik? Felívelünk, aláhullunk, aztán aláhullva újra felívelünk? Akkor az egész emberi lét valójában egy »őrlőmalom«, egy »taposómalom«? Ez Petőfi szerint »Irtóztató, irtóztató!«” – gondolkodtattam el ekképp, tavaly nyáron, a vanyolai Petőfi-emlékmű avatási ünnepségén.* Ehhez kapcsolódva idézem Batthyány-Strattmann Lászlótól (1870–1931) a napokban talált sorokat: „Isten ezt az életet nem azon célból adta neked, hogy egy bizonyos ideig a földön vándorolj, azután pedig végleg megsemmisülj, hanem azért teremtett, hogy Őt megismerd, Őt szeresd és Neki szolgálj, hogy valaha boldog, végtelenül boldog lehess.” (Forrás: Katolikus Kincses Kalendárium, Agapé Könyvkiadó, Szeged, 2004)

Az első idézetblokk pedig nem, nem a mostani római katolikus egyházfővel kapcsolatos, hanem a mai napon (január 22.) éppen százegy esztendeje meghalt elődjével, XV. Benedekkel (Giacomo Paolo Battista della Chiesa, 1854–1922). Pár héttel ezelőtt elhunyt „névutódja” (és nemcsak „névutódja”), XVI. Benedek (Joseph Aloisius Ratzinger, 1927–2022) búcsúztatásakor olvastam valahol, hogy XV. Benedek amolyan „elfeledett pápa”. (Érdekesség, hogy XV. Benedek és XVI. Benedek is – pont száz esztendő különbséggel – a ’22-es évben hunyt el, mindkettőjük pontifikátusa csak nyolc esztendeig tartott s hogy ezen időszak alatt mindegyikük számára mily fontos volt, hogy a Szentírás ne csak valami régi szó maradjon, „hanem élő és aktuális szó legyen” /XVI. Benedek: „Verbum Domini” – „Az Úr szava”, Szent István Társulat, Budapest, 2011/). De Waal Antal „XV. Benedek pápa” című kötetében (Szent István Társulat, Budapest, 1916) olvasható: „XV. Benedek már ifjú korában előszeretettel forgatta a Szentírást. Bolognában is folyvást arra ösztönözte híveit, hogy minél gyakrabban vegyék kezükbe az Írást, mert minden baj és tévedés a Szentírás hiányos ismerésének következménye. Amikor trónra került, nemsokára megragadta az alkalmat, hogy a Szentírás olvasásának hasznos és áldásos voltára hívja föl a hívek figyelmét. …a Szentatya azt az óhaját fejezte ki, hogy a Szentírás minden keresztény család asztalán helyet foglaljon. Mindenki naponta olvasgassa a Szentírást, hogy mindenki megtanuljon méltóképp élni és az Istent hálásan szolgálni…”

„Ez az »a négy küzdelmi tényező, amely a világot ilyen súlyosan felforgatja«. Az okok elemzése után a pápa mint egyetlen, megfelelő kivezető eszközt »a keresztény vallás alapelveit« jelöli meg, »a keresztény filozófia alapjait«, amit Jézus Krisztus nagyszerűen megfogalmazott a hegyi beszédben. A háborút szító és a polgári együttélést szétziláló négy ok orvoslására sem a szocializmus, sem az osztályharc nem ad eszközt, egyedül csak a testvéri szeretet**: ez irányíthatná a gazdagabbakat, hogy a legszegényebbek felé hajoljanak, a legmagasabb pozícióban lévőket a legegyszerűbbek felé, hogy »ne csak jogszerűen – ahogy ez szükséges –, hanem jóindulattal, szívélyességgel, türelemmel« bánjanak velük.” – idézi Battista Mondin (1926–2015) olasz filozófus és teológus, a Harvard Egyetem néhai filozófiai és vallási doktora a Pápák enciklopédiájában (Szent István Társulat, Budapest, 2001) XV. Benedek „Ad beatissimi apostolorum principis” – „A békéért folyamodva” című, 1914-es enciklikáját.

Mi változott bő egy évszázaddal a nagy világégés óta? – tehetjük fel a kérdést.

„Mit üzen Jézus ma, a harmadik világháború idején?” – hangzott el a meghökkentő kérdő mondat nem sokkal a legutóbbi karácsony előtt, a szegények hatodik világnapján, a jelenlegi római pápa, Ferenc homíliájában. Többek között az alábbiakat fejtegette:

„Ma mindannyiunknak fel kell tennünk a kérdést olyan sok csapással, ezzel az olyan kegyetlen harmadik világháborúval szemben, amikor olyan sok gyermek, olyan sok ember éhezik: elpazarolhatom-e a pénzemet, elvesztegethetem-e az életemet, az életem értelmét anélkül, hogy bátran előre haladnék? – szólt a pápa a hívek lelkiismeretéhez. A szegényeknek ezen a világnapján Jézus szava erőteljes figyelmeztetés, hogy megtörjük azt a belső süketséget, amely megakadályozza, hogy meghalljuk a leggyengébbek elfojtott fájdalomkiáltását. Ma is sérült társadalmakban élünk, és ahogy az evangélium mondja, tanúi vagyunk az erőszak, az igazságtalanság és az üldöztetés jeleneteinek; emellett szembe kell néznünk az éghajlatváltozás és a világjárvány okozta válsággal, amely nemcsak fizikai, hanem lelki, gazdasági és társadalmi nyomokat is hagyott maga után. Ma is népek lázadnak fel népek ellen, és aggódva látjuk a konfliktusok heves kiszélesedését, a háború csapását, amely oly sok ártatlan ember halálát okozza, és megsokszorozza a gyűlölet mérgét. Még ma is sok testvérünk elkeseredve vándorol el reményt keresve, és oly sok ember él bizonytalanságban a munkahely hiánya vagy az igazságtalan és méltatlan munkakörülmények miatt. És még ma is a szegényeket bünteti a legsúlyosabban minden válság. De ha szívünk fásult és közömbös, akkor nem halljuk meg gyenge fájdalomkiáltásukat, nem sírunk velük és értük, nem látjuk, mennyi magány és gyötrelem lappang még városaink elfeledett zugaiban is. El kell mennünk a városoknak ezekbe a sarkaiba, ezekbe a rejtett, sötét zugokba, ahol annyi nyomorúságot és fájdalmat, és annyi szegénységet látunk. Tegyük magunkévá az evangélium erős és világos felhívását, hogy ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Ne hallgassunk a balsors prófétáira; ne hagyjuk magunkat elbűvölni a populizmus szirénáitól, akik túl könnyű és elhamarkodott megoldásokat javasolva eszközként használják fel saját javukra az emberek szükségleteit. Ne kövessük a hamis »messiásokat«, akik a nyereség nevében olyan megoldásokat hirdetnek, amelyek csak kevesek vagyonát növelik, a szegényeket pedig kirekesztik. Ellenkezőleg, tegyünk tanúságot: gyújtsuk fel a remény fényeit a sötétség közepette; ragadjuk meg a drámai helyzetekben az alkalmakat, hogy tanúságot tegyünk az öröm evangéliumáról és építsünk egy testvéribb világot; bátran kötelezzük el magunkat az igazságosság, a törvényesség és a béke mellett, a leggyengébbek mellett állva. Ne meneküljünk el, hogy megvédjük magunkat a történelemtől, hanem harcoljunk azért, hogy ez a történelem más arcot kapjon – tanította Ferenc pápa. Mindehhez erőt az Úrban, az Istenbe vetett bizalomban találunk, mert ő Atya és őrködik felettünk. Ha megnyitjuk előtte a szívünket, ő növeli bennünk a szeretet képességét. Ez az út: növekednünk kell a szeretetben. Jézus ugyanis, miután erőszakról és terrorról beszél, azzal zárja mondanivalóját, hogy »egy hajszál sem vész el fejetekről«. Ezt kell mindig ismételgetnünk magunkban, különösen a legfájdalmasabb pillanatokban: Isten az Atya, aki mellettem van, ismer és szeret engem, vigyáz rám, nem alszik el, gondoskodik rólam, és Ővele egy hajszálam sem vész el a fejemről – húzta alá a pápa, majd a leselejtezés kultúrája ellen emelte fel szavát. Látván szükséget szenvedő testvéreinket, a leselejtezés kultúráját, amely leselejtezi a szegényeket, a kevesebb lehetőséggel rendelkezőket, a régit, a meg nem született életeket, mit érzek, mit kell most tennem, mint kereszténynek? Jézus szeretetének tudatában határozzuk el, hogy szeretni fogjuk a leginkább kirekesztetteket...” (Forrás és bővebben: https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2022-11/papa-homilia-szegeny-vilagnap-jezus-itelet-felrevezetes-tanusag.html; letöltés ideje: 2023. január 22.)

És akkor visszatérve az „elfeledett pápára”: ez a világ életében ingatag egészségű, egyik lábára sántikáló, az akkori korban szokatlan módon az egyszerű emberek számára is megközelíthető, barátságos XV. Benedek minden erőfeszítését elhomályosította a háborús iszonyat s személyes tekintélye is csorbult. Mégis alakja, „leporolt” gondolatai ennyi idő után rokonszenvet kelthetnek pacifizmusával, igazságsürgetésével, szentírásolvasás-szorgalmazásával. Ismét Battista Mondin enciklopédiájából idézek:

„Semmit nem tudott tenni azért, hogy feltartóztassa és véget vessen a küszöbönálló konfliktusnak. Minden nyomatékos békefelhívása elfogadatlan maradt és meghiúsult a háborúban részt vevő nagyhatalmak közötti összes közvetítői próbálkozása, beleértve az 1917-es »békefelhívását« is: Oroszország, Franciaország és Olaszország még csak válaszra sem méltatták, a többi hatalom pedig csak kitérő választ adott. Sőt a pápa kísérletei olykor ellenkező eredményt váltottak ki. A háború lerövidítésére irányuló minden lépését, minden tettét keserű bírálatok érték vagy az egyik, vagy a másik fél részéről, amelyek csak a győzelem elérése után akartak békét, és nem tűztek ki célul idő előtti kiegyezést… De miközben a Szentszék egész diplomáciai tevékenysége a háború idején terméketlen és eredménytelen maradt, humanitárius tevékenysége, a keresztényi szeretet élő kifejezése hatalmas méreteket öltött. Lenyűgöző az, amit a háború alatt a Vatikánnak sikerült elérni a foglyok, a kitelepítettek, a sebesültek, a kibombázottak érdekében. A pápa segélyező tevékenysége nem tett különbséget a bajbajutottak között sem vallási, sem nemzeti, sem nemzetiségi azonosság szerint. Mivel az örmények elleni népirtáskor egyedül ő szólalt föl mellettük, az üldözött örmények 1921 decemberében Isztambulban méltó szobrot állítottak XV. Benedek tiszteletére (»nemzetiségi és vallási megkülönböztetés nélkül volt a népek jótevője« – olvasható az emlékművön). Már 1915 tavaszán – a Vatikán lépésének köszönhetően – sikerült Svájcban kicserélni a háborús szolgálatra alkalmatlan foglyokat, kiszabadítani és kicserélni a polgári elhurcoltakat, majd pedig semleges országokba szállítani a beteg és sebesült háborús foglyokat (összesen több mint 100000). Utcai pénzgyűjtést is szerveztek, és felhasználták a Vatikán javait is, összesen mintegy 82 millió aranylírát. A pápa a Vatikánban létrehozta a háborús foglyokat nyilvántartó irodát, utasította a pápai diplomáciai testület tagjait a gyűjtőtáborok megtekintésére, Bernben állandó missziót létesített (mons. Marchetti, majd mons. Maglione vezetésével) a letartóztatott katonák vagy civilek érdekében való tárgyalásokra. Nagy szeretettel lépett fel a nyomor sújtotta lakosság megsegítésére. 1915. október 27-én az egész katolikus világban pénzgyűjtést indított Lengyelország lakossága számára, november 24-én ugyanezt tette a közép-európai gyermekek számára, 1920. január 9-én támogatást nyújtott a háborúban elpusztított országok gyermekei részére irányuló segélyakcióknak. És nem utoljára, a Vatikán részt vett néhány intézmény támogatásával az eltűntek keresőszolgálatában is. Egyedül a német püspöki karnál működő központok 800000 kérést teljesítettek, míg ezek számára az állami hivatalok nem voltak képesek semmilyen közlést nyújtani; az eltűntek nyolcadát tudták azonosítani, akik közül még 60000 életben volt. »Az évekig tartó gyötrelmes háború által nyomorba és tragédiába taszított katonák és polgári lakosok számára ezek a segélyek minden bizonnyal csak félmegoldást jelentettek. Azonban a lehetőségek határán belül mindent megpróbáltak és sokkal többet értek el, mint a ’tiszta’ külpolitika terén« (Jedin).”

Régi, vatikáni „őslakók” azt beszélték, hogy XV. Benedek halálakor egyetlen líra készpénz sem maradt az egyházi kincstárban. Állítólag a temetésével és a konklávé összehívásával kapcsolatos költségek fedezésére Pietro Gasparri (1852–1934) bíboros államtitkár kénytelen volt kölcsönt felvenni római bankároktól. Az „orléans-i szüzet”, Jeanne d’Arcot (1412–1431) is szentté avató „békepápa” alakjáról, jelentőségéről 2016 novemberében – száz évvel az első világháborút „haszontalan vérfürdőnek” aposztrofáló szavai után – nemzetközi konferenciát tartottak Bolognában Angelo Bagnasco, Matteo Zuppi bíborosok és Pietro Parolin bíboros államtitkár részvételével (Benedetto XV: un papa dentro l’inutile strage. = https://www.youtube.com/watch?v=bpIaLCI3Ulo; letöltés ideje: 2023. január 22.).

(Írta és összeállította: Kerecsényi Zoltán, 2023. január 22.;
a képen XV. Benedek pápa „Benedictus XV. Pont. Max.”
körfelirattal ellátott portré-plakettje pontifikátusának idejéből /1914–1922/,
Kerecsényi Zoltán gyűjteményéből. Fotó: Kerecsényi Zoltán.)

*Kerecsényi Zoltán: Vajda Péter (1808–1846) és Petőfi Sándor (1823–1849) – Akik mindig túlláttak a jelenen, gondolataikat, tetteiket mindig a jövőhöz igazították; akik hirdették: „nem hátrafelé, hanem előre, a jövőbe kell tekinteni”! = https://www.infopapa.hu/external/uploaded_images/630f0af9e66a7.pdf (Letöltés ideje: 2023. január 22.)

**„Az egyház szeretetközösség: a felebarát szeretetét hirdeti. Társadalmi programjait az igazságosság diktálja. A kommunisták sohasem mondták, hogy az általuk elképzelt új társadalom a szeretetre fog épülni! És nem is ez történt... Pedig szeretet nélkül közösség nem élhet: az egyház már csak ezért is vonzóbb sokak számára...” (Szabó Ferenc SJ /1931–2022/; forrás: Sághy Marianne: Mindennap hazajöttem – Szabó Ferenccel beszélget Sághy Marianne. Kairosz Kiadó, Budapest, 2009.)