A balatoni panorámához szorosan hozzátartozó, néhol a 80 méteres magasságot is elérő partfalak Tihanynál, majd Fűzfőtől Kenesén és Akarattyán át kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen Fonyódig húzódnak. A meredek, viszonylag állékony falakat a Balaton hullámverése alakította ki a vízszint szabályozása és a parti védművek megépítése előtt. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem a jégkorszak száraz szelei által szállított és kiülepedett porból álló lösz alkotja ezeket, hanem a Kárpát-medencét egykoron kitöltő hatalmas tó, a Pannon-tó sekély, hullámveréses vízében, csendes öbleiben, a partot kísérő, medrekkel, mocsarakkal tarkított partján lerakódott üledékek - derül ki a National Geografic cikkéből.

Pannon-tenger a Tethys-óceán medencéjének feldarabolódása során jött létre. A miocén elején az északi kapcsolatokat az Alpok és Kárpátok kiemelkedése szüntette meg. Ezt követően beltenger jellegű, zártabb öblei helyenként kevesebb sót tartalmaztak. A déli kapcsolat megszűnésével, a Dinaridák teljes kiemelkedésével, nagyjából a miocén utolsó szakasza, a szarmata emelet és a pliocén eleje, a pannóniai emelet idején jött létre egy már lefolyástalan medenceként a Pannon-tenger.

A Pannon-tenger, mintegy 9 millió éven át létezett. Legnagyobb kiterjedése idején a Bécsi-medencétől a mai Szerbia déli részéig terjedt. Eleinte összeköttetésben állt a mai Bajorország helyén található tengerrel, valamint az Égei-tenger és az Adriai-tenger elődeivel is. A Bakony, a Mecsek, a Tarcal-hegység és más hegységek szigetként emelkedtek ki belőle.

Fotó: Wikipédia

A világtengerekről történt teljes lefűződés során fokozatosan édesvizűvé vált, és óriási tó, majd kisebb tavakból álló tóvidék formáját öltötte. A Messinai sókrízis idején maradvány vízfelületet alkotott. Utolsó maradványai a térszín emelkedése és a folyók feltöltése miatt a pleisztocén derekán, mintegy 600 000 éve tűntek el. A feltöltődés addig folytatódott, amíg a víztömeg a mai Vaskapu-szoroson keresztül lefolyást nem talált, átadva a helyet a Magyarország vízrajzát később meghatározó ősfolyóknak.

Fotó: Cultura.hu

Az északnyugatról érkező, dél-délkelet felé előrenyomuló delták körülbelül 8-9 millió évvel ezelőtt érték el a mai Balaton környékét. A mai magaspartokat felépítő üledékek ekkor rakódtak le: a deltaágak között húzódó nyílt tavi térszínek fokozatosan feltöltődtek, majd kiédesedtek, végül elmocsarasodó öblök alakultak ki. A tó vízszintjének kisebb ingadozásai miatt ez a ciklus sokszor ismétlődhetett: a nyílt vízi körülmények visszaálltak, majd újra feltöltődtek az öblök, az így kialakuló mocsarakat pedig újra és újra elöntötte a tó vize. Ezeket a 4-8 méter vastag üledékciklusokat jól megfigyelhetjük a tihanyi Fehérparton, a kenesei Fáncséroldalon, vagy Akarattyán, a Csittény-hegyen. A viszonylag gyengén kötött, világosszürke, fehér kőzetliszt- és finomhomok sorozatok a tó sekély vizében, az ezeket tagoló sötét színű, szerves anyagban gazdag agyagrétegek mocsári környezetben keletkeztek.