Kilencvenhét esztendővel ezelőtt, 1925. július 17-én látta meg a napvilágot a Pápa közeli Felsőiszkáz községben – az Ady Endre* utca 1. szám alatt – Nagy László háromszoros József Attila-díjas, Kossuth-díjas és nemzetközi Botev-díjas népi író-költő, műfordító, grafikus, egykori pápai diák.

Az idei születési emléknapon is emlékkoszorút vitt Petőfi Városbarát Egyletünk (PVE) küldöttsége a Pápa, Világos utca 20. szám alá, a 2019-ben civil társaságunk által közadakozásból emelt Nagy László-emléktáblához. A második világégés vészterhes évei alatt anyai nagyanyjával és unokatestvéreivel lakott itt, a hajdani Zöldfa utcában, a mai Világos utcában állt udvari, kis szoba-konyhás lakásban a költő. (Testvéröccse, Ágh István /született Nagy/ /1938– /, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, szintén Kossuth- és József Attila-díjas kortárs írónk, költőnk, műfordítónk is itt élt egy ideig óvódás korában.)

Az iszkázi szülői ház oldalfalán lévő portrédombormű alá is elvittük születésnapi emlékkoszorúnkat, sőt idén még egy piros, fehér, zöld színű zászlócskát is odatűztünk; utalva, emlékeztetve Nagy László „zászlós nevére” („Szánom-bánom”: „Jelenj meg már, te nyárba-öltözött, / meredek mellel hópihék között, / alád terítem zászlós nevemet, / a térdeidre csengőket kötök.” ;

„A karácsonyfás ember”: „Jött szembe velem egy megviselt katonaköpeny a Világháborúból. Sovány ember köhögött benne s hirtelenül tétova lett. Lehet, a Kisjézust vélte sétálni a havon, hiszen a világító templomban őérte zengtek éppen. Közelebb érve rámismert az ember, leguggolt elém, kitárta a karját: Hová iparkodsz, Zászló? A kovácshoz, mondtam. Erre kigombolta köpenyét, engem pedig belülre gombolt, átlőtt, sorvadásos tüdeje fölé, a kisbaltához, mert az volt a belsőzsebében. Hörgésben, fujtatásban, szívdobogásban így vitt hazáig, az ágyba. Később az ablakból láttam a ziháló embert, jött az erdőből, hóna alatt jókora borókafenyővel, mintha zöld lovon lovagolna a hóesésben. Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.”).

Néhai Czine Mihály (1929–1999) Széchenyi-díjas irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár írta:

„Nagy László a maga közösségéért mindig kész volt pajzs nélkül lépni a télbe, s akik csak találkoztak vele, mindjárt felismerték benne, mint valamikor Petőfiben, a szívüknek kedves költőt. S az igaz embert. Aki mindig azonos volt a lírai hősével: »Se bölcs, se büszke / égi, földi virágzás tükre«.”

A felserdülő Nagy Lászlót pápai diákként kezdte egyre jobban érdekelni a körülötte lévő világ, egyre több kérdés, kétely merült fel benne, s kezdett mindinkább a lírai dolgok felé fordulni.

1941 karácsonya közeledtével egy pápai boltkirakatban látta meg a tragikus sorsú, az akkor már négy éve halott József Attila verseskötetét. Ettől fogva aztán szinte minden megváltozott a számára. Mint ahogyan „Csodával táplálkoztam” című prózai írásában vallotta, álmodott vele, dolgozott érte, nem volt számára akkor áhítottabb könyv a karácsonyi kirakatban, mint „az a sötétzöld táblás, arany címbetűs József Attila… A Kollégiumból naponta odavonzott magához, s minél többször meglátogattam, annál inkább akartam.”

Végül sikerült megszereznie; eladta érte két vízfestményét, és eljárt egy helyi keramikushoz sok „Mária-szemöldököt, Jézuska-rózsaszínt, szamár-szürkét” színezni, hogy a könyv ára összejöjjön.

„A »Szappanosvíz« című versnél nyitottam ki – elsápadva a csalódástól. Rímes verset láttam, holott már felkészültem rengeteg szabadversre. De olyan varázsuk lett a kötött formáknak is, hogy pillanat alatt megragadtak bennem… Hamarosan beragasztottam a könyvbe két fényképét, a húszéves ifjút és a legutolsót, azt a megtört, napszámosarcút. S körülfestettem mind a kettőt hemzsegő aranykígyókkal.”

„Az értelem és a látomás összjátéka”, mely József Attila verseiből áradt feléje, felszabadította képzeletét. Később meg is vallotta:

„Úgy érzem, József Attila volt az a költő, aki által én is költőnek nevezhetem magamat.”

Katonazubbonyban kezdett bejárni a Pápai Református Kollégiumba, akárcsak őelőtte pont egy évszázaddal Petrovics Sándor, aki éppen ugyanazon falak között lett költővé, Petőfivé, ugyanis itt, Pápán vette fel ezt a nevet. S úgy, ahogy Petőfi, Nagy László sem volt jó tanuló, nem szenvedhette a matematikát. Ő is eljárt a Képzőtársulat üléseire, s ő is a Kollégium nagykönyvtárából szerezte be olvasmányait.

„Ismertem a régi kollégiumi épületet, ahová Petőfi járt, úgy képzeltem, hogy talán éppen az ő padjában ülök… De tudtam a hajdani híres prédikátor-professzorok nevét is… Magyartanárom Szathmáry Lajos volt, a vásárhelyi Cseresznyés kollégium szervezője. Ő ismertetett meg a tanterven kívüli népi irodalommal, Veres Péter, Németh László, Illyés nevével, Kodolányi »Baranyai utazás« című kis könyvével, ami fehér borítójával a legfeketébb vádirat volt az úri rendszer ellen. Kovács Imre »Néma forradalma« még erősebben hatott rám... A Kollégiumban láttam először életemben Veres Pétert, emlékszem, hogy milyen sovány ember volt a fekete parasztruhájában…”

Kisalakú papírlapokból saját maga által összefűzött, zsebrevágható füzetkébe rótta első költeményeit Pápán; fő ihlető témája a szerelem és a kételkedéssel vegyes Isten-hit volt, melyek alaphangjai fent említett olvasmányélményei, József Attila, továbbá Ady Endre, Sinka István poémái, valamint a pápai iskolai időszak alatt megismert bibliai Zsoltárok által eredeztethetők.

„Istennel függő, pörlekedő viszonyban voltam sokáig” – ismerte be később ezen időszakáról. Nem véletlenül került vitába nem egy ízben dr. Trócsányi Dezső (1889–1962) teológustanárral pápai tanulmányai alatt. „Többet tudott, mint amilyen jegyei voltak. Valami okának kellett lenni, hogy a kitűnő polgárista bizonyítvány után – mikor vastag betűkkel került az iskola évkönyvébe –, csak hármas lett.” – írta Ágh István a „Kidöntött fáink suttogásában”.

Sohasem „rókatudományt” művelők, hanem költők, írók voltak mindig is a nép igazi vezetői. A magyaroknak legtöbbször nem voltak jó politikusaik, de a költők mindig is érezték, érzik a felelősséget, a költők nem menekülhetnek, a költő „amit egyszer rosszul csinált, az nem egyéni dolog, nem lehet azt mondani: tévedtem. A költő nem tévedhet... Nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk, főleg humanisták: továbbra is a jobb emberi sors harcosai, partizánjai, titkos ügyvédjei legyünk. A reményt nem szabad föladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiákból, katasztrófákból csak a remény segít kilépnünk, léphetnek ki a tömegek, akik sújtva vannak. Ugyanakkor legyen jogunk a kételyre, ez is motorja a mi alkotómunkánknak. Kritikával kell néznünk saját munkánkat. Egyre jobbat kell csinálnunk. Ez a célunk…” – vallotta Nagy László.

A 2022-es nyár közepi, hagyományos iszkázi Nagy László-emléknap úgyszólván a lengyel-magyar barátság jegyében telt. A költő nevét viselő és szellemi örökségét hűen ápoló alapítvány Hencz András elnök és Nagy Borbála Réka jogutód – Nagy László és Szécsi Margit unokája –, kedves barátaink vezetésével idén Kovács István Széchenyi- és József Attila-díjas költőt, írót, történészt, polonistát, hazánk volt krakkói főkonzulját hívta meg díszvendégnek.

Kovács István nevéhez jelentős műfordítói tevékenységek is fűződnek. Többek között ő fordította le magyarra Józef Wysocki (1809–1874) 1848/49-es honvédtábornokunk emlékiratait, továbbá „A légió” címmel 1989-ben ő írta meg az 1848/49-i magyarországi lengyel harci egység történetét. Kovács Istvánnal lírájáról, Nagy László hatásairól, lengyel műfordításokról a kitűnő fiatal költő, szerkesztő, Falusi Márton beszélgetett, Nagy Borbála Réka pedig felolvasásokkal működött közre.

Tolmácsolásában egyebek mellett Zbigniew Herbert (1924–1998) lengyel költő, esszéista, drámaíró, rádiójáték-író, moralista „Példázat Midász királyról”, illetve „Szubsztancia” című művei hangoztak el. Anno mindkettőt nagypapája fordította le anyanyelvünkre. Az irodalmi program fényét a Junior Prima-díjas prímás, „népzenész-diplomata” Rosonczy-Kovács Mihály által vezetett Hungarian FolkEmbassy együttes és Fekete Bori népdalénekes emelte színvonalas zenei műsorával. A helyi lányok, asszonyok viszont kivételes figyelmességgel övezve, ízletes ebéddel örvendeztették-kínálták meg a közel százfős vendégsereget. Minden reménnyel egy esztendő múlva újra találkozunk!

Az immár hétéves pápai Petőfi Városbarát Egylet (PVE) önként vállalt, fontos feladatai közt tartja számon Petőfi Sándor mellett Nagy László helyi és környékbeli kulturális emlékezetben tartását. Petőfi és Nagy emlékezete kéz a kézben jár egymással egyletünk életében. Így volt ez a hátunk mögött hagyott esztendők alatt, s ekképp lesz az elkövetkezendő időkben is. (S ezt semmiféle beteges emlékkoszorú, meg emlékszalag lopkodás, s másfajta kicsinyes intrika sem fogja tudni meggátolni.)

Pápa, 2022. július 17.

Kerecsényi Zoltán
(a PVE ügyvivője)

(Forrás: PVE-Hírlevél,
fotók: PVE)

*Idén 145 éve született Nagy László egyik kedves-kedvenc költője, Ady Endre. Idézetek Nagy László Adyval kapcsolatos gondolataiból:

„A Pápai Református Kollégium könyvtárában válogattam össze olvasmányaimat, legelőbb Ady Endre költészetét és prózáját. Tizenhat éves voltam akkor – diákkori imádat fűzött és fűz ma is hozzá. Költészetét igazában csak az ötvenes évek elején értettem meg, sokat okultam belőle ezekben a nehéz időkben. Ady a huszadik századi magyar költészet legtetejét jelenti számomra, s ugyanakkor példamutatást arra nézve, mi a dolga a magyar költőnek egy elmaradott, megkésett országban. Ady a kitörés költője, az új körültekintő. Nagy tanulságokat vont le, ezek ma is érvényesek a Duna-medencében, nemcsak nekünk, a szomszédainknak is. A nemzetköziséget, amit Ady képvisel, gyakran megsérti az elfogult nacionalizmus Kelet-Európában. Megbántódik gyakran itthon is a teljes Ady. Nehéz ilyen körülmények között követni nagy példáját, noha ez a legsürgetőbb kötelességünk... példának gyakran említem. Tán sikerült megközelítenem az Ady-kérdést »A föltámadás szomorúsága« című prózaversemben. Ez lényegében előzménye az Ady-pörre mutató tévéfilmnek, amelynek én írtam a forgatókönyvét, rendezője pedig Kósa Ferenc...”

„Az ’52-es év mutatja már küszködésemet s nemcsak magammal. A Január, Bolyongó, Téli krónika, Aszály című verseimet hiába vittem szerkesztőségbe, annyira nyíltak, nyílt-törések voltak. De megtanított a helyzet fogalmazni is. A következő évben Király István elfogadta őket. Ekkor már komolyan foglalkoztam a tagoló verssel. Bonyolult ritmusképeket szerkesztettem. Whitman, Apollinaire, Majakovszkij, de a Biblia is ösztökélt a nagyszabású lírai költeményre. Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen. Ekkor szerettem meg újra Adyt.”

„Nem ünneprontás, ha kimondjuk, hogy Ady megszenvedett igazával nem tudtunk élni soha.”

„Igaz, hogy Ady nagy leckét ad fel szüntelen, és példája félelmes is, mert Isten szörnyetege ő, ahogy nevezi magát. De mennyi gyermekded vonás benne, mennyi űzöttség s a »Szeretném, hogyha szeretnének« mekkora fohásza!”

„Az Ady-pör elkezdődött rég, de máig is tart. Tanúság ez arra, hogy Ady Endre él. Nem lehet preparálni és kitömni a fekete királysast. Nem lehet porban vonszolni az Isten repülőjét.”

„Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.”

Felhasznált és ajánlott források:

– Ágh István: Kidöntött fáink suttogása. Nap Kiadó, Budapest, 2008.
– Görömbei András (szerk., vál.): Havon delelő szivárvány. – In memorian Nagy László. Nap Kiadó, Budapest, 2000.
– Kerecsényi Zoltán (szerk.): „Itt a diák, aki voltam, repedő egek alatt…” – Nagy László-emlékfüzet. Elsősorban pápai Városbarát Egylet, Pápa, 2019.
– Nagy László: Versek és versfordítások I. Magvető Kiadó, Budapest, 1975.
– Nagy László: Szárny és piramis. Európa Könyvkiadó Magyar Helikon osztálya, Budapest, 1980.
– Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt. Holnap Kiadó, Budapest, 2011.
– Nagy László: Csodafiu-szarvas, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015.

Nagy László Ady ábrázolásai; ikonja és tusrajza (1964-ből és 1972-ből).
(Kép-források: Nagy László: Szárny és piramis.
Európa Könyvkiadó Magyar Helikon osztálya, Budapest, 1980.)