Az oxfordi egyetem tudósai kísérleti alanyok egy csoportjával negyedórán át kacagtató filmeket nézettek, egy másikkal pedig unalmas felvételeket, például golfozást. A mozizást követően tesztelték fájdalomtűrő képességüket, és a kutatók arra jutottak, hogy akik jól "kiröhögték magukat", 10 százalékkal jobban tűrték a fájdalmat, mint az unatkozó csapat tagjai.
A tudósok rámutatnak arra, hogy csakis a mélyről jövő nevetésnek van fájdalomcsitító hatása, a kuncogásnak, kacarászásnak nincs fiziológiai szerepe. Robin Dunbar professzor úgy sejti, hogy az ellenállhatatlan, már-már fájó röhögés a tüdők "kiürítése" révén - ami fájdalmat kelt - endorfinokat szabadít fel a szervezetben, ezek pedig tompítják a fájdalomérzetet.
Ami a humoros filmeket illeti, nem egyformán "vizsgáztak" a különböző műfajok. Az együgyűbb, csihi-puhi, tortahajigálós, ülepen rugdalós - úgynevezett slapstick - komédia szerepelt a legjobban, amelyhez Dunbar professzor ugyanakkor hozzásorolja a brit Mr. Beant is. Az intellektuálisabb monológhumor nem vált be. Jól röhögtették az alanyokat ugyanakkor a szituációs vígjátékok - sitcomok -, például az amerikai Jóbarátok sorozat részletei.
A kutatók nem mérték közvetlenül az alanyok endorfinszintjének alakulását, mert ahhoz gerincvelő-csapolás kell, ami hamar az ajkakra fagyaszthatta volna a mosolyt. Ehelyett fájdalomtűrésüket vizsgálták például azzal, hogy mennyi ideig bírnak fogni egy zacskó jeget. Minél tovább, annál több endorfin termelődött előtte a röhögéstől.
Dunbar professzor nem új gyógykezelés végett kísérletezik a nevetéssel, hanem hogy megfejtse annak 2 millió évvel ezelőtti szerepét az emberiség kialakulásában, közösségkovácsoló hatását. Minden majom képes nevetni, de csak az ember tud olyan mélyről jövőn, hogy az endorfint szabadít fel. Dunbar szerint lehet, hogy 2 millió éve a mély kacagás révén alakulhattak ki 100 fős hordák az embereknél, míg a majomkolóniák maximális létszáma 50 körül volt - adta hírül a BBC brit sajtóorgánum.