Immár sokadik éve, hogy Pápán, a Fapiac tér – Batthyány utca találkozásánál, a városi könyvtárral szemközti épületen lévő Batthyány-reliefnél főhajtásokat szervezek az október 6-i Nemzeti Gyásznaphoz kapcsolódóan gróf Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök emlékére – 2006-2010 között a néhai pápai Helyőrségi Művelődési Otthon (HEMO) kultúrmunkásaként, 2010 és 2014 között az immár ugyancsak néhai Pápai Petőfi Asztaltársaság, aztán az utóbbi hat évben az Elsősorban pápai Városbarát Egylet (EpVE) ügyvivőjeként. Idén, a 172. évfordulón is kis egyletünk csupaszív önkénteseivel koszorúztam.

Ezúttal azonban a tragikus sorsú magyar kormányfő utcai domborművénél a reformkor legnépszerűbb asszonya, Batthyány felesége, özvegye, gróf Zichy Antónia születésének 205., illetve gróf Teleki László politikus, író, az Ellenzéki Kör elnöke, a Magyar Nemzeti Igazgatóság tagja, a Határozati Párt vezetője születésének 210., halálának 160. évfordulója kapcsán is emlékeztünk – emlékeztettünk. Tehát Batthyány Lajos emlékjele alatt az egyik idei, nemzetiszalaggal átkötött koszorúnk a vértanú kormányfő hajdani jó barátjának, Teleki gróf emlékezetének is szólt – szól. Nem véletlenül, mert neki is van itteni, környékbeli kötődése.

A szerdai emlékalkalmon, a helyi televíziónak adott rövidke interjúmban* úgy fogalmaztam, hogy az a kerek 160 esztendővel ezelőtti esemény, amelyre jelentős pápai és környékbeli tömeg vonult ki Dákára Teleki köszöntésére, nagyon fontos esemény volt, hiszen a kiegyezés előtt még jó pár évvel voltak, bátor, demonstratív cselekedetnek bizonyult ez az akkori időkben. A hazába visszatért radikális személyiség, a radikális oldalt képviselő Teleki mellett spontán kiállva! Igaz, az elnyomatás enyhülésének, a nemzettudat újjáébredésének jelei mutatkoztak akkortájt, de azért mégsem volt oly biztos még sok minden; sok minden még képlékeny volt. Hazafias elődeink a szóban forgó dákai tiszteletadáskor nem sokkal voltak túl az 1859-es Protestáns Pátensen, az 1860. októberi abszolutisztikus, föderalisztikus és alkotmányos elemeket ötvöző Októberi diplomán, az 1861. februári, centralisztikus Februári pátensen, s még az 1861. április 6-ára Budára összehívott országgyűlés megtartása, valamint az ún. Schmerling-provizórium előtt voltak. Mégha a korábbi erőszakrendszer enyhült is, a közigazgatási szervezet továbbra is erősen centralizált módon működött, többeket állandó megfigyelés alatt tartottak (például Pápán Vaszary Kolos és Füssy Tamás sem véletlenül kerültek az osztrák titkosrendőrség látókörébe), esetenként köröztek, korlátozták a sajtószabadságot, a gyülekezési jogot, s ez később a provizórium alatt, a kiegyezésig is fennállt. (A magyar irodalom és drámaköltészet kiemelkedő alakja, Madách Imre, mint országgyűlési képviselő – Teleki híve – is azt vallotta, hogy a Bach- és a Schmerling-rendszer „ugyanazon kutya, csak más nyakravalóval”.)

Az újra magyar földre lépett Teleki (miután Ferenc József személyesen ígéretét vette, hogy nem fog politizálni, szabadon engedte) első jelentős útja nem hiába a „nemzet özvegyéhez”, a Pápa melletti Dákára vezetett. Úgy tudni, hogy 1861. február 26-án, tehát éppen a császári nyílt parancs, a februári pátens Schmerling-kormány általi kiadásának napján már a dákai kastélyban tartózkodott. Így rendkívül fontos lehetett megvitatnia a fennálló helyzetet, a lehetséges lépéseket. (S úgy tudni, hogy Telekit nemcsak Orczy Istvánné Lipthay Auguszta bárónőhöz fűzték gyengéd szálak, de magához Batthyánynéhoz is. Tény, hogy emigrációjukban, a svájci Genfben is gyakran találkoztak, s a birtokaitól megfosztott, jövedelem nélküli Teleki gróf megélhetését Batthyányné rendszeres anyagi jövedelemmel patronálta.

„Teleki az 1848-as magyar forradalom egyik legintranzigensebb alakja, a radikalizmus, a fegyveres harc feltétlen híve… az engesztelhetetlenség bajnoka… »nemes eszmét nemtelenek nem képviselhetnek«. Teleki tehát érzi: kötelessége cselekedni. A történelemben a perc parancsol. Míg a forradalom idején az engesztelhetetlenség volt a vezéreszme, az idő múltával az engesztelődés hozhatta meg a boldogulást. Teleki konkrét történelmi dilemmája: továbbvinni a ’48-as forradalmi eszméket és az elszakadás gondolatához hűen ismét fegyverbe szólítani a népet Ausztria ellen, vagy a kiegyezés útjára lépni? Rajongás vagy megfontolt józanság – íme, a lenni vagy nem lenni hamleti kérdése. De képes-e az önmegtagadásra az elvek szintjén az, aki boldogtalanságra tudta ítélni önmagát, aki el tudta titkolni önpusztító, szenvedélyes szerelmét özv. Batthyány Lajosné iránt, azért, hogy a forradalom mártírjának özvegye a szabadság szobra maradhasson? Képes-e a politikai pálfordulásra az, aki inkább vállalja a császár börtönét, mint a hazugságot? A választásban még az olyan nagy jellem is megroppan, mint Teleki. Nyíltan nem állhat a kiegyezők pártjára, de nemzetvesztő sem kíván lenni. Egy út marad számára: az öngyilkosság...” /Kötő József színháztörténész Bárd Oszkár „Teleki László” című drámájáról/)

A kritikus időkben a pápaiak mindig is bátornak bizonyultak. Ekkortájt kiváltképp Vaszary Kolos, egykori bencés gimnáziumi tanár – későbbi pannonhalmi főapát, a 130 éve, 1891 novemberében Pápa város díszpolgárává avatott bíboros-hercegprímás, akinek közvetlen és a hazafias érzést erősítő történelemóráiért rajongott a pápai bencés diákság –, aki már jó egy évvel a radikális Teleki Dákára és Pápára érkezését megelőzően igazgatója bevonásával bátor cselekedetre szánta el magát: felkérni Magyarország első alkotmányos, vértanú miniszterelnökének özvegyét iskolájuk zászlóanyjának. A 90 esztendeje született és 5 éve elhunyt H. Szabó Lajos helytörténet-kutató – Lajos bácsi – „Pápa város jeles díszpolgárai a 19. században” című 1998-as kötetében ekképp ír:

„A nemzeti önérzetet ápoló törekvésekhez Vaszary Kolos lelkesedéssel és meggyőződéssel csatlakozott. Közreműködésével az iskola tanévzáró ünnepségei, az 1860. évi ifjúsági zászlószentelés, a nemzeti érzés ápolásának és fenntartásának eszközei voltak. Füssy (korábban Fuchs) Tamás igazgatóval többször is megfordultak Dákán, hogy gróf Batthyány Lajos miniszterelnök özvegyét megnyerjék zászlóanyának. Küldetésük sikerrel járt, 1860-ban sor kerülhetett az iskola zászlajának fölszentelésére, melyhez hasonló nemzeti összefogásra nem igen volt példa akkoriban. E tettükért Füssy és Vaszary neve bekerült az osztrák titkosrendőrség fekete könyvébe. Az 1860-ban felszentelt zászlót az iskolai ünnepségeken és a körmeneteken minden alkalommal kibontották – egészen az államosításig (1948), sorsa azóta ismeretlen. Ugyanakkor a Batthyány Lajosné által adományozott zászlószalagot a pápai helytörténeti múzeum jelenleg is őrzi...

Vaszary nemcsak tanított Pápán, gyakran prédikált is a Nagytemplomban, a Szent Anna-kápolnában és a bencések templomában – a templomok ilyenkor zsúfolásig megteltek. Részt vett a város és a megye társadalmi életében is. Ennek bizonyítékai között említhető, hogy ott találjuk diákjai élén Dákán, amikor Pápa és környéke lakossága tisztelgő látogatást tett a száműzetésből hazatért Teleki Lászlónál, aki özvegy gróf Batthyány Lajosné vendégeként tartózkodott Dákán. 1861. február 26-án a pápaiak tudomást szereztek erről a tényről, azonnal szervezkedni kezdtek és február 28-án délután 4 óra körül 500-600 főnyi tömeg gyűlt össze a református főiskola új épülete (a mai Nátus) udvarán. Nemzeti zászló alatt vonultak Dákára, miközben a környék lakossága csatlakozott hozzájuk. A kivilágított dákai kastély elé a Klapka-induló éneklése közben érkeztek meg és ott a főiskola énekkarának vezetésével elénekelték a Himnuszt, aztán köszöntötték a grófi családot. Ezután Tarczy Lajos főiskolai tanár (’48-as nemzetőr) üdvözölte Teleki Lászlót, majd annak hazafiságra buzdító válasza után Vaszary Kolos emelkedett szólásra. Szavait megőrizte a korabeli hírlapi tudósító:

»Most már hisszük, hogy reményeink nem lesznek üres szappanbuborékok. Eddigi reményeink, méltóságod beszéde és biztatásai folytán még ez évben gazdag aratásra jogosítanak bennünket... Neked ajánljuk föl mindenünket, átadjuk szíveinket, mert tudjuk, hogy oda fogod letenni, hova mi is szántuk – a haza oltárára!«

A látogatás az éjszakába nyúlóan ért véget, amikor az ünneplő sokaság a Batthyány-induló és a Kossuth-nóta éneklése közben távozott. A korabeli sajtó szerint 1849 után ekkor hangzott el először a Kossuth-nóta ismert szövege: »Kossuth Lajos azt izente...« Néhány nap múlva gróf Teleki László gróf Batthyány Elemérrel együtt tisztelgő látogatást tett a pápai bencés algimnáziumban Füssy Tamásnál és Vaszary Kolosnál…”

Érdemes még ideidézni kitűnő helyi levéltárosunk, Somfai Balázs „Pápa mezőváros igazgatása 1848/49 után – Vázlat a város múlt századbeli ötvenes éveiről” című tanulmányát a „Tanulmányok Pápa város történetéből – A kezdetektől 1970-ig” - kötetből:

„Széchenyi 1860. április 8-i tragikus halála után április 26-án gyászmisét tartottak, amelyen ott volt a bencés gimnázium tanári kara és tanulóifjúsága. A református kollégium is gyászünnepséget rendezett. Nyílt demonstráció volt a bencések zászlóavató ünnepsége 1860. június 3-án, mivel zászlóanyának az 1858 januárja óta Dákán élő özvegy Batthyánynét kérték fel. Így emlékezik vissza több mint hat évtizeddel utóbb az eseményre a korabeli résztvevő:

»Hetven esztendővel megfiatalodtam, visszagondolva (1856-ra és) 1860-ra, amelynek záró vagy zászlószentelési ünnepélyén szavaltam özv. gr. Batthyány Lajosné jelenlétében Mindszenty Gedeonnak költeményét:

Ki kell göngyölni azt a zászlót!
Hadd lengjen nyíltan, szabadon!
Hadd lássa meg minden ember,
Fönn, lenn és minden oldalon!«

Teleki László 1861 januárjában az uralkodó kegyelméből hazaérkezett. Első jelentős útja a mártír miniszterelnök özvegyéhez vezetett, Dákára. Teleki ittléte nem maradhatott titokban, a két nagy név kivételes tettre sarkallta a pápaiakat. 1861. február 28-án gyalogmenetben vonult Dákáig sok száz ember, és szónoklatok sora köszöntötte Telekit. A fáklyás tisztelgésen társadalmi és felekezeti különbség nélkül vett részt a tömeg.

Az 1860-1861-es kiegyezési kísérlet korából az utókor rendelkezésére áll egy pápai szemtanú írásos emlékezése. Voyta Adolf önéletírásában ekképp érzékelteti a kor hangulatát:

»Amikor már kifelé állt Ausztria dolga, egyszerre az egész országban magyarban jártak férfiak, asszonyok és gyermekek. Mindenki bizton várta Garibaldi segítségét. Ekkor azonban a bécsiek fejükhöz kaptak, és csakhamar egy manifesztum jelent meg, mely szerint Ferenc József a magyarokkal ki akar békülni (...). Elrendelte a vármegyén és a városban az 1848-as törvény szerint a tisztviselők megválasztását. No, volt öröm, az volt a felkiáltás: Ezernyolcszázhatvan, amit vártunk, megvan! Ezzel aztán végleg elmaradt a Garibaldi-féle felszabadítás.«

»…A Ház úgy határozott – folytatja a krónikát Voyta 1861-gyel –, hogy nem állunk szóba Ferenc Józseffel, hanem feloszlatjuk az Országgyűlést. Mindenki mondjon le (...), és egyúttal elhatározták, hogy nem szabad adót fizetni egész Magyarországon. Ezután jöttek keserves napok, az osztrák és cseh abszolutista hivatalnokoknak már régóta befellegzett, az új tisztviselők lemondtak, Ausztriának pénz kellett, tehát ránk zúdította a vasas németjeit, ulánusait, dragonyosait, egy-egy házba 10-20 embert s lovat (...) addig, míg az illető az adóját meg nem fizeti! – Ezzel vége volt a magyar nép szép reményeinek...«”

A tévéképernyőről jól ismert történész, Csorba László egyetemi tanár, az MTA doktora idén megjelent „Haza és haladás – Nemzeti ébredés és polgári átalakulás (1796-1914)” című, hallatlanul érdekes munkájában a következők olvashatók:

„Teleki a ’48-as alap helyreállítását annak új biztosítékokkal történő megerősítésével, továbbá a társadalmi és a nemzetiségi problémák demokratikus megoldásával kötötte össze. Egyetértve az emigrációban kidolgozott koncepcióval, a fő feladatnak a Béccsel kötendő alku megakadályozását tekintette, akár az álláspontját határozatban leszögező országgyűlés feloszlása-feloszlatása árán is.

A halálra ítéltnek látott Ausztriától elszakadni törekvő Teleki álláspontja természetesen élesen szemben állt a Habsburg Birodalom fenntartását magyar érdeknek elismerő Deákéval. Utóbbi csoportja azért kapta hamarosan a Felirati Párt nevet, mert még országgyűlési feliratot is hajlandó lett volna intézni a meg nem koronázott királyhoz, hogy a ’48-as törvények helyreállításának feltételével létrejöjjön a kompromisszum. Az emigráció alapjában reális helyzetértékelését, koncepciójának illúziómentességét bizonyítja, hogy a programja alapján szerveződő, Teleki vezette tömörülés – amelyet a maga formai javaslatáról viszont Határozati Pártnak neveztek el – a választások során szilárd többséget szerzett a képviselőházban. Ám Teleki hamarosan saját vezérkarával is ellentétbe került, mert Tisza, Almásy, Károlyi Ede, Podmaniczky Frigyes és társaik (javarészt ugyanaz a baráti-rokoni kör, amelyik már a titkos ellenállási szervezet élére is Teleki révén juthatott) a jobb taktikázás érdekében ellenezték az országgyűlés feloszlását. Sőt, a határozatiak vezérkara ráerőltette Telekire azt az indítványt is, hogy az összeülő országgyűlésen a két nagy irány együttes fellépése érdekében csatlakozzanak Deák felirati javaslatához, csupán egészítsék ki azt a külpolitikai önrendelkezésre vonatkozó »módosítvánnyal« és persze határozat formájában fogadják el.

A május 8-iki ülésre elkészített beszédtervezete szerint azonban Teleki nem ezt a feladatot hajtotta végre: a maga meggyőződésének megfelelően olyan követeléseket tett hozzá Deák »fölséges szerkezetéhez«, amelyek elfogadhatatlanok voltak Bécsben, tehát a legfőbb cél, az alku megakadályozását szolgálták! A »mindenekfelett« érvényesnek tekintett ’48-as törvények helyreállítása mellett ugyanis a külügyek területén az országgyűlés »ellenőrködését«, a gazdasági önrendelkezést (»a külföldeli szabad kereskedés elvét«) és a hadügyek feletti törvényes intézkedést követelte – vagyis az állami szuverenitás olyan kritériumait, melyeknél kevesebbért 1848 őszén már megindultak Magyarország ellen Windisch-Grätz herceg csapatai…

A beszédet azonban Teleki soha nem mondta el: a még nem teljesen kész tervezetet az asztalán hagyva, az országgyűlés nyitónapjára virradó éjszakán fegyvert fogott magára. Csupán találgathatjuk, hányféle feszültség összeadódása juttatta el végül a tragikus döntéshez. A szöveg azt bizonyítja, hogy kitartott az emigrációval vállalt szellemi-politikai közösség mellett, és a legalitás körülményei között úgy igyekezett politizálni, hogy ha Ausztria törvényszerűen elkövetkező újabb válságának üt majd az órája, az ország készen álljon valódi függetlenségének megteremtésére. De meglehet, arra már kevésbé érzett magában elegendő erőt, hogy szembeforduljon saját pártja alvezéreivel, akikről pedig látnia kellett, hogy lényegében feladják az emigrációval közös politikai irányt. Márpedig ezzel elszigetelik Kossuthéktól a hazai közvéleményben ekkor még többségben lévőket, mert végső soron ők maguk is alkura törekszenek a bécsi udvarral, csak a Deákénál magasabb áron. Önvádat érezhetett amiatt, hogy ezt a csoportot éppen ő juttatta a Határozati Párt élére, és lelkifurdalása lehetett azért is, mert drezdai fogságba esése kétségkívül bizonyos mértékig kompromittálta az emigráció ügyét a szövetséges nyugati kormányoknál és udvarokban. Pontosan soha nem fogjuk tudni, de talán ezek lehettek a főbb motívumok, amelyek miatt a testi-lelki bajoktól gyötört államférfi a végzetes tettet elkövette.

Teleki tragédiája megkönnyítette Deák feliratának elfogadását, melyet végül a Határozati Párt vezérkara ért el oly módon, hogy megszervezte saját leszavaztatását! A Tisza-Podmaniczky-csoport nem akarta vállalni a győzelem felelősségét – miközben a szégyenletes akció végül is fölöslegesnek bizonyult: Ferenc Józsefnek nem kellett a felirat sem. Az országgyűlés Deák második feliratát egyhangúlag fogadta el – a határozatiak megalkuvásaiból kiábrándulók ekkoriban önállósuló csoportja is csupán tartózkodott a szavazásnál. A felirat a nevezetes deáki fordulattal buzdított a jogtalanság tűrésére: »amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges…«”

A magyar függetlenség kérlelhetetlen harcosának emlékezetéről Bányay Géza idei, év eleji, Józsefvárosi Újságbeli „210 éve született Teleki László – Magyar függetlenség és dunai konföderáció” című cikkében többek között így fogalmaz:

„Teleki László halála döbbenetet váltott ki, országszerte gyászolták. »Száz meg száz ember tódul a Teleki-házba látására. Ismerős s idegen szemében könnyek. Az utczán a nép nagy tömegekben tolong, minden arczon csüggedés s átalános a teljesen alaptalan hit, hogy orgyilkos kezétől esett el« – írta Tisza László a Teleki-ház közleményében. »A dicsőült nagy hazafit az ország minden részében méltólag meggyászolták, mint az előttünk fekvő tudósításokból, kitűnik« – kezdte a megemlékezések hosszas sorolását a Vasárnapi Újság május 13-i száma.

Telekit íróként is számon tartották, de ma már aligha olvassa bárki is. A zsarnokot szolgáló becsületes, mégis bűnrészessé váló ember konfliktusát dolgozza fel egyetlen drámája, a Kegyenc, amit Illyés Gyula átiratában ismerhetünk. Befogadásának nehézségét már 1898-ban így jellemezte Beöthy Zsolt: »páthosza hatalmas, gondolatai merészek, dikciója ritkán veszíti el közvetetlenségét és erejét; de nyelve darabos és nehézkes, már a maga korában elmaradott vala. Az egész mű, noha egy fényes elme szülötte, nem több mint egy nevezetes irodalmi kuriózum.«

Politikai öröksége a dunai konföderáció terve is, amit Kossuth nevéhez köt az emlékezet, pedig Teleki Lászlótól származik a koncepció. Az ő elgondolása kortársainál radikálisabb volt, ahogy Márkus István írja: »Micsoda okos felismerés, milyen bátor javaslat volt ez a maga idején: olyan harc közepette, amelyben a magyar nemesi politikusgárda és tisztikar jelentős részét nemcsak az hajtotta véres-áldozatos küzdelembe, hogy a nemzetiségek Ausztria mellé, azaz a reakció mellé álltak, hanem az is, hogy a szorongatott Ausztria, a császárral és alkotmányozó gyűléssel az élen, a hazai nemzetiségek társadalmi és nemzeti emancipálását, a nemzetiségek fölött élvezett magyar úri és állami előjogok eltörlését ígérte. Teleki László megbékélést, a nemzetiségeknek komoly kiterjedésű autonómiát, a szomszédoknak tartós, érdekegyesítő szövetkezést ígérő tervében – mai szemmel – még mindig sok a megkötés, (de …) milyen más útja lett volna ez a magyar megerősödésnek!«”

Gróf Teleki László öngyilkossága előtt alig három hónappal tett dákai, pápai látogatásainak emlékét érdemes volna egyszer egy márványtáblával megörökítenünk az utókor számára…

Írta és összeállította:

Kerecsényi Zoltán
(az Elsősorban pápai Városbarát Egylet /EpVE/ ügyvivője,
a Kossuth Szövetség /KSZ/ megyei titkára)

(Képek forrása: hu.wikipedia.org, www.szigligeti.ro,
Kerecsényi Zoltán-magánarchívum, EpVE.)

A 2021. október 6-i pápai, Batthyány utcai EpVE-s koszorúelhelyezés résztvevői. Középen Kerecsényi Zoltán gróf Teleki László és özv. Batthyányné gróf Zichy Antónia portréképével.

Felhasznált és ajánlott források, irodalmak:

– A kiegyezéshez vezető út. = https://www.nkp.hu/tankonyv/tortenelem_11/lecke_02_011 (Letöltés ideje: 2021. október 8.)

– A „Nemzet Özvegye”. = https://intezet.nori.gov.hu/muhely/a-nemzet-ozvegye/ (Letöltés ideje: 2021. október 8.)

– *Az Elsősorban pápai Városbarát Egylet is emlékezett (Híradó, 2021. 10. 07.). = https://www.facebook.com/varositelevizio.papa/videos/420744212902705 (Letöltés ideje: 2021. október 8.)

– Bányay Géza: 210 éve született Teleki László – Magyar függetlenség és dunai konföderáció. = Józsefvárosi Újság, 2021. február 12. (Letöltés ideje: 2021. október 8.)

– Bárd Oszkár: Teleki László – Ősbemutató – Dráma két részben. = http://www.szigligeti.ro/eloadasok/szigligeti/Teleki%20László/168 (Letöltés ideje: 2021. október 8.)

– Csorba László: Teleki László. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. (Magyar Szabadelvűek – sorozat)

– Csorba László: Haza és haladás – Nemzeti ébredés és polgári átalakulás (1796-1914). Kossuth Kiadó, Budapest, 2021.

– Debreczeni-Droppán Béla (szerk.): „Tántoríthatatlan elvhűség, sziklaszilárd jellem, lovagias becsület” – Teleki László gróf küzdelmes élete és rejtélyes halála. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2017.

– Domonkos Csaba: Az ellenzéki politikus, aki öngyilkos lett parlamenti felszólalása előtt. = https://tudas.hu/az-ellenzeki-politikus-aki-ongyilkos-lett-parlamenti-felszolalasa-elott/ (Letöltés ideje: 2021. október 8.)

– Februári pátens – A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából. = https://hu.wikipedia.org/wiki/Februári_pátens (Letöltés ideje: 2021. október 8.)

– H. Szabó Lajos: Pápa város jeles díszpolgárai a 19. században. Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa, 1998. (Jókai-füzetek – sorozat)

– Határozati Párt – A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából. = https://hu.wikipedia.org/wiki/Határozati_Párt (Letöltés ideje: 2021. október 8.)

– Illyés Gyula: Fáklyaláng – Kegyenc – Tiszták – Testvérek. Magvető – Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975.

– Kiegyezés – A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából. = https://hu.wikipedia.org/wiki/Kiegyezés (Letöltés ideje: 2021. október 8.)

– Kubinyi András (főszerk.): Tanulmányok Pápa város történetéből – A kezdetektől 1970-ig. Pápa Város Önkormányzata, Pápa, 1994.

– Madách Imre: Országgyűlés. Holnap Kiadó, Budapest, 1998.

– Októberi diploma – A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából. = https://hu.wikipedia.org/wiki/Októberi_diploma (Letöltés ideje: 2021. október 8.)

– Szabolcs Ottó – Závodszky Géza: Ki kicsoda a történelemben? Laude Kiadó, Budapest, 1996.

– Teleki László (politikus, 1811–1861) – A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából. = https://hu.wikipedia.org/wiki/Teleki_László_(politikus,_1811–1861) (Letöltés ideje: 2021. október 8.)

– Teleki László: Kegyenc – Szomorújáték öt felvonásban. Nógrádi Sándor Múzeum, Salgótarján, 1985.

– Tóth Dezső: A Batthyány-család Dákán. Szülőföld Baráti Kör, Dáka, 1989.

– IV. B. 251. Békés Vármegye főispáni helytartójának iratai 1861-1865. = https://mnl.gov.hu/mnl/beml/iv_b_251_bekes_varmegye_foispani_helytartojanak_iratai_1861_1865 (Letöltés ideje: 2021. október 8.)