A 2022-es Magyar Költészet Napja kapcsán a pápai Petőfi Városbarát Egylet (PVE) kis küldöttsége vitt emlékkoszorúkat Nagy László háromszoros József Attila-díjas, Kossuth-díjas és nemzetközi Botev-díjas népi író-költő, műfordító, grafikus, hajdani pápai diák emlékére a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma homlokzatán, valamint az iszkázi emlékházon álló reliefek alá.

Iszkáz község temetőkertjében felkeresték a költő édesanyjának, a nyárádi születésű, néhai Nagy Béláné Vas Erzsébet (1905–1995) nyugvóhelyét is, ahol Hencz Andrással, a Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvány kuratóriumi elnökével közösen koszorúztak.

A Kerecsényi Zoltán pápai lokálpatrióta által vezetett civil társaság vállalt, emlékőrző feladatai között, a pápai Petőfi-hagyományok mellett kiemelkedik a pápai Nagy László-emlékek kulturális emlékezetben tartása is. Az egylet önkéntesei, Nagy László helyi tisztelői évek óta, január végén, Nagy László halálának évfordulónapjához közel szoktak fejet hajtani a neves magyar poéta városi emlékeinél, így a Zimmermann utcai volt Római Katolikus Polgári Fiúiskola (ma Szent Anna Óvoda), a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, illetve a Világos utcai lakóház helyén lévő tábláknál. A hagyományos, januári Nagy Lászlós megemlékezést idén a pandémiás helyzet miatt nem tartotta meg az egylet, ezért ez a mostani, költészetnapi „zarándoklat” egyfajta „pótlás” volt. Nagy László emlékére Mező Lászlóné Julika képzőművész, egyleti önkéntes diófapáccal készített egy rajzot, melyen a poéta oldalportréja mellett a Somló-hegy is megjelenik. A megkapó alkotást – a gyűjtők örömére – képeslap formájában adta közre az egylet.

Az iszkázi emlékházban Hencz András alapítványi elnök tájékoztatása után Kaprinayné Megyeri Zsuzsanna ny. tanárnő, egyleti önkéntes Nagy László Petőfi Sándor tiszteletére írt „Föltámadt piros csizma” című költeményét olvasta fel, Kerecsényi Zoltán egyleti ügyvivő pedig Nagy László Petőfi Sándorhoz, Ady Endréhez, József Attilához való viszonyáról, azok példáihoz, poéziseihez fűződő kötelékeiről beszélt a jelenlévőknek. Nem véletlenül, hiszen kezdetét vette a Petőfi-bicentenárium, Ady Endre 145 éve született, s az idei költészet napján volt 85 esztendeje, hogy József Attila 1937-ben megírta a „Születésnapomra” című költeményét („Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní- tani!”).

Részletek Kerecsényi Zoltán lokálpatrióta, egyleti ügyvivő elhangzott emlékidézéséből:

„Nagy László Felsőiszkázon, az Ady Endre utca 1. szám alatt született. A Biblia, a kalendárium, no meg a Petőfi-kötet mellett Ady-kötet volt a Nagy-család polcán. Későbbi vallomása szerint Nagy László »A föl-földobott kő« című Ady-verset olvasta életében először, az ragadta meg gyermekként, majd Ady költészetével és prózájával mélyebben, behatóbban Pápán találkozott igazán. A diákkori Ady-imádattól Ady születésének 100. évfordulójáig (1977) mintegy átszövi költői pályáját a nagy költőelőd szelleme. Prózai írásaiban, visszaemlékezéseiben, vallomásaiban gyakran hivatkozik emberi-költői példájára. Költeményei között kettővel, »A föltámadás szomorúsága« prózaverssel és a Szervátiusz Tibornak ajánlott »Ady Endre andezitből« című verssel közelíti az Ady-kérdést. A nemcsak költő, de képzőművész Nagy László később Ady alakját festményen, rajzon is megörökíti, gondoljunk csak a nagybeteg Ady utolsó, »kalapos« fényképe alapján készített Ady-ikonjára (1972), vagy Szécsi Margit »Karnevál« című verséhez készített tusrajzára (»A mi hercegünk a fekete Ady úr«, 1964).

Életének utolsó nyilatkozatában, 1977-ben, az Ady-jutalomdíj átvételekor a következőképpen vallott Pápáról indult Ady-szeretetéről Nagy László:

»A Pápai Református Kollégium könyvtárában válogattam össze olvasmányaimat, legelőbb Ady Endre költészetét és prózáját. Tizenhat éves voltam akkor – diákkori imádat fűzött és fűz ma is hozzá. Költészetét igazában csak az ötvenes évek elején értettem meg, sokat okultam belőle ezekben a nehéz időkben. Ady a huszadik századi magyar költészet legtetejét jelenti számomra, s ugyanakkor példamutatást arra nézve, mi a dolga a magyar költőnek egy elmaradott, megkésett országban. Ady a kitörés költője, az új körültekintő. Nagy tanulságokat vont le, ezek ma is érvényesek a Duna-medencében, nemcsak nekünk, a szomszédainknak is. A nemzetköziséget, amit Ady képvisel, gyakran megsérti az elfogult nacionalizmus Kelet-Európában. Megbántódik gyakran itthon is a teljes Ady. Nehéz ilyen körülmények között követni nagy példáját, noha ez a legsürgetőbb kötelességünk... példának gyakran említem. Tán sikerült megközelítenem az Ady-kérdést ’A föltámadás szomorúsága’ című prózaversemben. Ez lényegében előzménye az Ady-pörre mutató tévéfilmnek, amelynek én írtam a forgatókönyvét, rendezője pedig Kósa Ferenc... «

»Az ’52-es év mutatja már küszködésemet s nemcsak magammal. A Január, Bolyongó, Téli krónika, Aszály című verseimet hiába vittem szerkesztőségbe, annyira nyíltak, nyílt-törések voltak. De megtanított a helyzet fogalmazni is. A következő évben Király István elfogadta őket. Ekkor már komolyan foglalkoztam a tagoló verssel. Bonyolult ritmusképeket szerkesztettem. Whitman, Apollinaire, Majakovszkij, de a Biblia is ösztökélt a nagyszabású lírai költeményre. Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen. Ekkor szerettem meg újra Adyt.«

Az 1977-es költészet ünnepén Ady élete drámáját idézi fel. A televízió áprilisi, költészetnapi műsorának bevezetőjében mondja: »Nem ünneprontás, ha kimondjuk, hogy Ady megszenvedett igazával nem tudtunk élni soha.«

»Szeretném, hogyha szeretnének« költőjét idézi: »Igaz, hogy Ady nagy leckét ad fel szüntelen, és példája félelmes is, mert Isten szörnyetege ő, ahogy nevezi magát. De mennyi gyermekded vonás benne, mennyi űzöttség s a ’Szeretném, hogyha szeretnének’ mekkora fohásza!« A rövid megemlékezést így zárja: »Az Ady-pör elkezdődött rég, de máig is tart. Tanúság ez arra, hogy Ady Endre él. Nem lehet preparálni és kitömni a fekete királysast. Nem lehet porban vonszolni az Isten repülőjét.«

»A föltámadás szomorúsága« című, Adyt megidéző portréverséből-prózaverséből – mely egyben öntanúsítás és önportré is – kiemelhetők a következők: »Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.«

Nagy László életfelfogására, verseinek hangulatára különösen jellemzőek ezek: a cselekvő, a küzdő személyiség, ha úgy tetszik a cselekvő, a küzdő költő! Czine Mihály írja: »Nagy László a maga közösségéért mindig kész volt pajzs nélkül lépni a télbe, s akik csak találkoztak vele, mindjárt felismerték benne, mint valamikor Petőfiben, a szívüknek kedves költőt. S az igaz embert. Aki mindig azonos volt a lírai hősével: ’Se bölcs, se büszke / égi, földi virágzás tükre’.«

A felserdülő Nagy Lászlót pápai diákként kezdi egyre jobban érdekelni a körülötte lévő világ, egyre több kérdés, kétely merül fel benne. 1941 karácsonya közeledtével az egyik pápai boltkirakatban látja meg a tragikus sorsú, az akkor már négy éve halott József Attila verseskötetét. Ettől fogva aztán szinte minden megváltozik. Mint ahogyan »Csodával táplálkoztam« című prózai írásában vallja, álmodott vele, dolgozott érte, nem volt számára akkor áhítottabb könyv a karácsonyi kirakatban, mint »az a sötétzöld táblás, arany címbetűs József Attila… A Kollégiumból naponta odavonzott magához, s minél többször meglátogattam, annál inkább akartam…« Végül sikerül megszereznie; eladja érte két vízfestményét, és eljár egy helyi keramikushoz színezni sok »Mária-szemöldököt, Jézuska-rózsaszínt, szamár-szürkét«, hogy a könyv ára összejöjjön:

»A ’Szappanosvíz’ című versnél nyitottam ki – elsápadva a csalódástól. Rímes verset láttam, holott már felkészültem rengeteg szabadversre. De olyan varázsuk lett a kötött formáknak is, hogy pillanat alatt megragadtak bennem… Hamarosan beragasztottam a könyvbe két fényképét, a húszéves ifjút és a legutolsót, azt a megtört, napszámosarcút. S körülfestettem mind a kettőt hemzsegő aranykígyókkal...« »Az értelem és a látomás összjátéka«, mely József Attila verseiből árad feléje, felszabadítja képzeletét. Később meg is vallja: »…úgy érzem, József Attila volt az a költő, aki által én is költőnek nevezhetem magamat…«

Katonazubbonyban kezd bejárni a Pápai Református Kollégiumba, akárcsak őelőtte pont száz évvel Petrovics Sándor, aki éppen ugyanazon falak között lett költővé, Petőfivé, ugyanis itt, Pápán vette fel ezt a nevet. S úgy, ahogy Petőfi, Nagy László sem jó tanuló, nem szenvedheti a matematikát. Ő is eljár a Képzőtársaság üléseire, s ő is a Pápai Kollégium nagykönyvtárából szerzi be olvasmányait. Egy pápai irodalmi ankéton hallja először személyesen Veres Péter írót, mit sem sejtve ekkor még arról, hogy majd pár év múlva ő lesz az, aki mint fiatal költőre igazán elsőként felfigyel, s mindhalálig figyel is rá.

»…ismertem a régi kollégiumi épületet, ahová Petőfi járt, úgy képzeltem, hogy talán éppen az ő padjában ülök… De tudtam a hajdani híres prédikátor-professzorok nevét is… Magyartanárom Szathmáry Lajos volt, a vásárhelyi Cseresznyés kollégium szervezője. Ő ismertetett meg a tanterven kívüli népi irodalommal, Veres Péter, Németh László, Illyés nevével, Kodolányi ’Baranyai utazás’ című kis könyvével, ami fehér borítójával a legfeketébb vádirat volt az úri rendszer ellen. Kovács Imre ’Néma forradalma’ még erősebben hatott rám... A Kollégiumban láttam először életemben Veres Pétert, emlékszem, hogy milyen sovány ember volt a fekete parasztruhájában…«

Kisalakú papírlapokból saját maga által összefűzött, zsebrevágható füzetkébe rója első költeményeit; fő ihlető témája a szerelem és a kételkedéssel vegyes Isten-hit, melyek alaphangjai olvasmányélményei, József Attila, Ady Endre, Sinka István poémái, valamint a pápai iskolai időszak alatt megismert Zsoltárok által eredeztethetők. »Istennel függő, pörlekedő viszonyban voltam sokáig…« – ismeri be később ezen időszakról. Nem véletlenül kerül vitába nem egy ízben Trócsányi Dezső teológustanárral pápai tanulmányai alatt. »Többet tudott, mint amilyen jegyei voltak. Valami okának kellett lenni, hogy a kitűnő polgárista bizonyítvány után – mikor vastag betűkkel került az iskola évkönyvébe –, csak hármas lett…« – írja Ágh István a »Kidöntött fáink suttogásában«.

Sohasem »rókatudományt« mívelők, hanem költők, írók voltak mindig is a nép igazi vezetői. A magyaroknak legtöbbször nem voltak jó politikusaik, de a költők mindig is érezték-érzik a felelősséget, a költők nem menekülhetnek, a költő »amit egyszer rosszul csinált, az nem egyéni dolog, nem lehet azt mondani: tévedtem. A költő nem tévedhet... Nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk, főleg humanisták: továbbra is a jobb emberi sors harcosai, partizánjai, titkos ügyvédjei legyünk. A reményt nem szabad föladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiákból, katasztrófákból csak a remény segít kilépnünk, léphetnek ki a tömegek, akik sújtva vannak. Ugyanakkor legyen jogunk a kételyre, ez is motorja a mi alkotómunkánknak. Kritikával kell néznünk saját munkánkat. Egyre jobbat kell csinálnunk. Ez a célunk…« – vallotta Nagy László.”

A pápai Petőfi Egylet küldöttségének tagjai Iszkázról ellátogattak a szomszédos Kiscsőszre is, ahol Kerecsényi Zoltán kérésére Kovács Norbert, Cimbi néptáncos, koreográfus, Örökös Aranysarkantyús táncos, az Élő Forrás Hagyományőrző Egyesület vezetője, a település polgármestere tartott számukra tájékoztatást a kiscsőszi életről, a szellemi és épített örökségekről. Bemutatta a falu egyik legromosabb, legrégebbi házából varázsolt interaktív faluházat, mely nem a megérinthetetlen régiségek gyűjteményének háza, hanem az élő hagyomány kipróbálásának, átélésének színtere; a kertben épült hatalmas pajtában valós formájában és hangulatában rendezik meg évről-évre a régi időket idéző táncos bálokat, ahol a vendégek igazi csűrdöngölőt járhatnak. Az istállóban lovak várják a frissen kaszált lucernát, hogy később nyereg alatt, vagy kocsi előtt hálálhassák meg a gondoskodást.

A látottak alapján az egylet önkéntesei őszinte elismerésüket és megbecsülésüket fejezték ki Kovács Norbertnek, Cimbinek, valamint csupaszív közösségének azért a tekintélyes ideje végzett népi hagyományőrző, emlékápoló, értékteremtő és tehetséggondozó munkáért, melynek önzetlen célja a magyar néphagyomány széles körben való megismertetése, s a nemzet megbecsülésének javítása.

A kiscsőszi létesítmény nemcsak a megyei, de nyugodtan mondható, hogy az országos népművészeti élet egyik legjelentősebb bázisa; igazi közösségteremtő-közösségnevelő helyszín, ahová nemcsak az ország távolabbi vidékeiről, de a határokon túlról is gyakran látogatnak magyar emberek, vagy olyan külföldiek, akik érdeklődnek hazánk kultúrája iránt.

(Forrás: PVE-Hírlevél,
fotók: PVE – CSJL, KZ, KZS)

Nagy László: Itthon vagyok

Csípős szélben jöttem,
bolond idő volt,
a Somló-hegy ködben
hóval villogott.

Zúgott szálas erdő
ibolyák fölött,
vadvizekben felhő,
bibic fürdött.

Lenyargaltunk gyorsan
domboldalakon,
átdobogtunk lassan
deszka-hidakon.

Állt a láthatárra
kék csákós torony,
kertünk alatt nyárfa
nyújtózott nagyon.

Láttam a ház vedlett
mész-pikkelyeit,
sár-udvara tetszett,
régen jártam itt.

Megláttam anyámat,
kormot seprüzött,
elrepült a bánat
szeles fák fölött.