A megemlékezésen a Himnusz közös eléneklését és Pusztai Boglárka szavalatát követően dr. Áldozó Tamás mondott emlékbeszédet. A polgármester Fekete István: Zsellérek című regényéből olvasott fel idézeteket, szemléltetve a kommunizmus diktatúrájának működését, azt az értelmetlen öldöklést, amelynek körülbelül 100 millió ember esett áldozatául szerte a világban (az idézeteket a cikk végén teljes terjedelmében olvashatja – a szerk.).

A városvezető idézte Niedermüller Péter elhíresült mondatait, amelyekben rémisztő képződménynek nevezte a heteroszexuális, keresztény, fehér embereket. - Ismerjük ezt a néhány mondatot a közelmúlt sajtójából, azt a néhány mondatot, amiben a haladó baloldal képviselője az új osztályellenséget kijelölte. Az ellenséget, mert mindannak, amit kommunizmusként határozhatunk meg, a kezdetektől ellenségre volt szüksége. Az ellenség meghatározása után már csak a rendelkezésre álló erő és az arra alkalmas eszközrendszer kapacitása szabhatott mértéket az áldozatok számának – vont párhuzamot a polgármester.

- Van százmilliónyi halottunk, sokszor annyian, akiknek az élete lidércnyomásos rendszerekre ment rá, akiket lehetőségeikben megraboltak… de Európának ezen a fertályán a kommunizmus áldozatai vagyunk valamennyien. Emberi kapcsolatainkban hurcoljuk az örökséget, hétköznapokban megéljük a szorgalom megvetését, a sikeres ember gyűlöletét, a handabanda és a hőbörgés dominanciáját a megfontolt szó felett; ünnepeinken pedig megadatik nemzettársaink megtagadása és az Istennek káromlása – folytatta Áldozó Tamás.

- Mi, fehérek, keresztények és heteroszexuálisok, magyarok és patrióták jó úton járunk az osztályellenséggé válás útján. Az eszme mit sem változott, társadalommérnökökkel tele a padlás; előbb a korrekt beszéd jegyében megfosztanak minket a szavainktól, a közösségi média cenzúrázásával a nyilvánosságtól. Szavakkal, nyilvánossággal, szabadsággal egyre szűkösebben állunk, de a világunkat felforgatni akaró indulat szabadon tenyészik és szövetségeseket talál. Szerencsések azok a generációk, akiknek a békesség jutott osztályrészül, a mi világunkban azonban már készülődik a gyűlölet. A gyűlölet, az az anyag, ami felülír értéket, korábbi elköteleződést, felülírja a humanizmust a hatalom igézetében, a társadalom átalakításának igézetében. Az eszme mit sem változott és készen állnak mérnökeink is: tegnap egy lovasroham, ma elégedett nyugtázása annak, hogy az izgalomban tartott szektatagok verbálisan naponta akasztanak és lőnek agyon osztályellenségeket…holnap… ki tudja, mit hoz a holnap? – zárta gondolatait a polgármester.

Az emlékbeszédet követően az emlékezők elhelyezték koszorúikat, mécseseiket, gyertyáikat Sulyok Dezső szobránál, majd pedig Katona István emléktáblájánál. A megemlékezés a Szózat hangjaival zárult.

Az elhangzott részletek Fekete István: Zsellérek című regényéből:

Volt azért még olyan is, aki zúgolódott.
- Ezért a marháért még kékben is megadhatna ezer koronát. Nemhogy fehérben...
- Van ez is olyan jó pénz - mondta a kupec.
- Ha magának jó, hát tartsa meg!
A kupec lármázni kezdett.
- Mi van itt? - kérdezte egy katona.
- A pénzt szídja ez a paraszt. Meg a kormányt...
A katona megrántotta az ember kabátját.
- Maga merte? Az öreg paraszt végigmérte a katonát.
- Vedd el a kezed, fiam, mert ez a lajbi ki van fizetve!...
A katona ordított:
- Vigyázz, zsíros paraszt, mert úgy lógsz, mint a véres hurka! Vége a régi világnak...
- Elég baj az...
A katona mellbe lökte az öregembert.
- Még járatod a szád?...
Az ember megtántorodott, de nem esett el.
- Megütöttél, kutya? - és botjával végigvágott a katonán. Ekkor már tömeg nőtt körülöttük, a kupec pedig öt revolveres katonával jött vissza.
- Itt van! - mondta. - Bottal vágta fejbe, szídta a kormányt és a pénzt, nyilvánosan.
Közrefogták az öreget:
- Előre!
- Elmegyek én a törvénybe, ha köll. Bíró János a nevem, Antalosrul, de az ökröket most nem hagyom. Várjanak, míg visszajön az asszony...Olyat lódítottak rajta, hogy felbukott.
- Előre!
- Hát majd ezt is megmondom a törvényben. Emberek maguk? Sógor, vigyázzon az ökrökre - kiáltotta valakinek - amíg az asszony visszajön!

A csizmás, gatyás öreg paraszt támolyogva ért a páncélvonat mellé. Arca lila volt már. Az állomáson túl folyt a patak, melyben fürödni szoktunk. Partján füzek álltak és most apró rügyeiket nézegették a víz zöld tükrében.

Itt ült össze a vésztörvényszék.
- Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák...
- Csend! Mit mondott maga a kormányról?
- Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy...
- Szídta a kormányt, szídta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ és fejbevágott. Itt van! - és a katona levette fejéről a sapkáját.
- Majd én elmondom a törvényben, hogy volt...
- A törvényszék itt van.
- Itt?...
- Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat?
- Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki...
Felállt egy ember a tábori székről.
- Bevallotta! A tanácskormány élete: a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?
- Kötelet!
Az öreg paraszt csak állt, és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek? Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot... Könyörgőre fogta a dolgot:
- Tiszt uram - csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját -, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek!

- A kezét hátra kell kötni!
Engedelmesen előre tartotta a kezét.
- Így is lehet, ha ez még hozzátartozik...
Hátra csavarták a kezét, és megkötözték.
A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos vörösszemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit és a földet nézte.
- Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg!
- Uram!
A patakparton már sűrűn álltak az emberek.
- Csak nem akasztják fel?
- Fenét! - mondta valaki. - Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.
De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal.

Az öreget bevezették a körbe.

- Álljon fel erre a ládára!
Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek ? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen várása. Nem igaz... hát, hogy lehetne igaz?...
Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor rebbent meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta.
- Mindjárt kapálódzhatsz! - és fogainak fehér ínye látszott.
Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon:
- Emberek! Emberek! Ne hagyjatok!...
A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította a torkukat. Lábaikba ólom futott. A kiáltás átreppent a víz felett és elenyészett.
- Isten!
A fűz vastag ága megrándult és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel.
A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott.
- Rendben van!
Az fel se nézett.
- Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami.
Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Bíró Jánost, Antalosról.
Ennek az embernek hosszú sápadt arca volt és orosz tányérsapkát viselt."