Kerecsényi Zoltán emlékbeszéde a bakonyszentiváni művelődési házban tartott ünnepi, ’48-as megemlékezésen az 1848/49-es polgári forradalom és szabadságharc zászlóbontásának 174. évfordulója, a megkezdődött Petőfi-bicentenárium, valamint Kossuth Lajos születésének 220. évfordulós emlékéve jegyében:

Miközben ide készültem, egy angliai prédikátornak, protestáns lelkipásztornak, Wesley Jánosnak a gondolata jutott az eszembe, aki azt mondta, hogy ő „egykönyvű ember”*; hogy a Biblián kívül viszonylagosan semmi más könyvet nem tanulmányoz. Amikor ezt mondta, akkor sem voltak könnyű idők. Mindig voltak ilyen „egykönyvű emberek”. Itt, ezen a környéken is, mint például a közeli Bakonytamási községben Tatay Sámuel evangélikus esperes, későbbi nemzetőr**, aki Ésaiás próféta szavaival békességet, szabadulást hirdetett és lelkesítette az akkori hazafiakat. De Petőfi Sándor is jól ismerte a Bibliát, akinek a költeményeiben sok bibliai kép elevenedik meg, főként ószövetségi kép:

„Induljatok
Százezrével, miljomjával
A szolgaság Egyiptomából
A szabadsági Kánaánba,
Mint Mózes népe hajdanába!
Nekik volt, van nekünk is istenünk,
Ő fog vezetni tűzoszlop képében,
S az ellenség kiomló vére lészen
A vörös tenger, melyen átmegyünk!” – írja Petőfi Sándor a „Vesztett csaták, csufos futások!” című költeményében. Ugyanez a kép elevenedik meg „A XIX. század költőiben” is:

„Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.”

Tisztelt bakonyszentiváni, bakonysági és környékbeli emlékezők!

Az Isten kiválasztottja, Mózes vezetésével negyven éven át tartó kiszabadító-fölszabadító cselekmény – mely nemzetté kovácsolta a zsidó népet – minden túlzás nélkül a szabadság egyetemes szimbólumává is vált. Ezért Petőfinknek sem lett véletlenül ihletője Mózes és Izrael fogságból való megszabadulása. Petőfi Izrael kivonulását fordította át szabatos párhuzammal magyarságunk sorsára, buzdítással kitartásra, átérezve és átéreztetve, hogy a hosszas történelmi időfolyam alatt annyi fájdalom és szenvedés a zsidóság mellett talán csak a magyaroknak jutott ki.

Petőfi jól tudta, hogy a magyarság XVI-XVIII. századi, függetlenségi- és szabadságküzdelmeinek 1848-ig tartó, hol búvópatakként föld alatt rejtőző, hol a felszínen háborgó áradata egyetlen ember nevével szimbolizálható: a Habsburg elnyomók elleni több évszázados háború vezére, II. Rákóczi Ferenc, a politikus, a hadvezér, a mindenét hazájáért áldozó „mózesi hős” példájával.

Ugyancsak Petőfink foglalja versbe 1848 áprilisában „Rákóczi” címmel:

„Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!
(…)
Oh de lelked, lelked nem veszett el,
Ilyen lélek el nem veszhetett;
Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,
Ha kezdődik majd az ütközet.
Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,
S másvilági hangon lelkesitve
Erősítsd meg seregünk szivét.”

1848-as forradalmunk szerezte vissza a magyar népnek a Rákóczi-szabadságharc leverése után feledésre kényszerített nemzeti szimbólumainkat, kiharcolva a Habsburg-háztól az 1848. évi XXI. törvénycikket, amelyben az uralkodó első alkalommal mondta ki, hogy „A nemzeti szin, és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik”. E szimbólumok hamar a szabadságharcra mozgósító hatóerővé, majd az önkényuralom idején a nemzeti ellenállás jelképeivé váltak. Az ekkori időkből fennmaradt dalok is erre utalnak:

„Háromszínű selyemzászlók lobognak,
Szabadságát jelentik a magyarnak,
Három színből varrasd rózsám ruhádat,
Ha szereted tiszta szívből hazádat.”

„Acélkardot csináltatok magamnak,
Ráveretem címerét a hazámnak,
Diófából ki is vágom a nyelét,
Rávágatom Kossuth Lajosnak nevét.”

Rákóczi fejedelem után Kossuth Lajos vált a Habsburgokkal szembeni ellenállás, a szabadságvágy szimbolikus, „mózesi” jelképévé. Leggyakrabban a „magyarok Mózese” hasonlattal illették, ez a templomi szószékeken – főként a protestáns szószékeken – 1848 tavaszán hangzott el először.

Az érdekegyesítés alapján állt, jobbágyfölszabadítást, nemzeti összefogást hirdetett Kossuthra szinte még az osztrákok is „mózesi” hősként tekintettek. Amikor 1848. március 15-én az átalakulás eredményeit rögzítő törvényekhez kikényszerítő hozzájárulásért küldöttség élén Bécsbe utazott, százezres tömeg fogadta; a bécsiek úgy fogták föl, őneki köszönhetik, hogy végre alaptörvényt, alkotmányt kaphatnak.

Jeles magyar művészettörténészünk, a Széchenyi-nagydíjas Dávid Katalin szerint a jelképek, a szimbólumok szellemi-lelki táplálékaink, hozzátartoznak ember voltunkhoz; iránytűk, útjelzők emberi utunkon, de sajnos a mai kor modern emberének már alig mondanak ezek valamit.

Emlékszem, óvodásként kartonból meg krepp-papírból hurkapálcikákra illesztett piros-fehér-zöld színű szíveket „ekecsöltünk”, s azokat március idusán elvittük a kispajtásokkal letűzni a pápai kastély előtti Petőfi-szoborhoz. Akkor még föl nem fogtam, hogy ezekkel a kis kézműves tárgyacskákkal a jelek és a szimbólumok mondanivalóját, felhasználását kezdtük tanulni; hogy ez a kis nemzeti színű, stilizált „kartonkrepp-szív” egy vagy két szócskát próbált helyettesíteni: a szeretetét, a szabadságét. Azóta, pár évtized távolából is kísér az a kis szív-szimbólum, az a kis jelképes „iránytű”. Mert a szív különben is iránytűnk az élethez! Az ősi példabeszéd szerint is a szívből indul ki az élet (Péld 4,23), az az értékrend központja, irányító központja, centruma. E szerint alakul minden az életben: az időbeosztás, a pályaválasztás, a családi élet, a hobbi vagy a közéleti szerepvállalás. Nem mindegy, hogy mi az ember „szív-ügye” az életében. Petőfi írja:

„Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szenvedélyében ezer rosszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem. Lángoló szív, lángoló szív! vagy a fagyos sír!... Oh Istenem, ha az én meleg, forró szívem egykor kihűlne... de nem, ez nem lehet. Az én szívemet még a halál sem hűti meg. Temessenek el éjszakon, s ültessenek sírom mellé narancsfát; meglátjátok, hogy ott is virít, mert szívem megmelegíti a földet, melyben fekünni fog…”

Tisztelt emlékezők!

Az idén 220 éve született, az 1848-49-es magyar szabadságküzdelem élére állt Kossuth Lajos máig nagy szimbólum, máig nagy „iránytű”, „útjelző”; alakja máig ott áll népünk szívének közepén! S az sem véletlen, hogy szobra még a modern demokrácia fellegvárában, a washingtoni Capitoliumban is látható, immár több mint harminc esztendeje, a néhai magyar származású amerikai demokrata párti politikus, holokauszt-túlélő, Tom Lantos kezdeményezésére.

Nem véletlen az sem, hogy ez a Pápa-vidéki kicsiny, csárdapusztai kápolna is kossuthi szimbólummá vált! Az e tájhoz szoros családi kapcsolatokkal kötődött Kossuth alakja a reformkori Pápa iskoláiban a haza föltétlen szeretetére nevelt egykori diákok számára is reményt-jelző, lelkesítő „iránytű” volt, akik Pápa és környéke egyszerű népével egyetemben elsők között álltak Kossuth zászlói alá 1848-49-ben, – akik közül többen maguk is hősökké, maguk is szimbólumokká váltak. Elég csak Györffy Endre pápai joghallgatóra, honvéd főhadnagyra, a Budavár visszafoglalásakor vívott harc ifjú hősére gondolnunk.

A néhai neves irodalomtörténész, Kossuth-nagydíjas író, Nemeskürty István „Mi magyarok” című, 1989-es vaskos könyvében megfogalmazottak szerint:

„Kossuth nélkül, karizmatikus politikai vezéregyéniség hiányában egyetlen percig se védekezhetett volna a magyarság 1848-49-ben; sőt, még azt is mérlegelnünk kell, hogy vajon jobb lett volna-e a magyar nemzet helyzete az 1849-i trónfosztás nélkül? Kevésbé kíméletlenül tiporták volna le a császár hadvezérei a magyar népet? Aligha. Sőt, Ferenc József vereségét sejtve akkor is az orosz cár segítségére szorul, ha történetesen nem fosztatik meg trónjától a Habsburg-dinasztia, hanem változatlanul az élő és egészséges V. Ferdinánd király fikciójához ragaszkodik a nemzet…”

Az egykori pápai diák, későbbi neves lelkipásztor, irodalmár, politikus, az Országos Függetlenségi Kossuth-párt hajdani elnöke, Hock János pedig ekképp gondolkodik „Rákóczi Ferencné” címet viselő, 1907-es kötetében:

„Az ifjuság lelkét önzetlen és önfeláldozó hazaszeretetre a hősök és vértanuk életpéldái gyujtják. Nem szavak, tettek kellenek a tömegnek. Vezérek, akik előljárnak a kötelességteljesítés utján és véres lábbal taposnak járatlan utakon ösvényt a tetteiken lelkesülő ifjuságnak. Van-e nemzet a világon, amelynek olyan drágakövei ragyogának elő dicsőségének koronájából, mint aminőket a mi történelmünk nemzetünk homlokára tett? Históriánk minden lapja szabadsághősök és vértanuknak martirológiumja, akik szeretetüket és hűségüket hazájuk iránt vérükkel pecsételték meg…”

Örök tisztelet hazánk szabadsághőseinek! Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!

Végül szeretném megköszönni, hogy az előttem lévő pulpituson itt látható ez a kis Petőfi-embléma. Ez a kis nyolcvanéves Petőfi-jelvény*** nagyon sokaknak a szíve fölött ott volt a budapesti Duna-parton, a Petőfi-szobornál 1942. március 15-én. Többek között Radnóti Miklós költő, vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre politikus szíve fölött. Ennek a kis jelvénynek ma is különleges jelentőségű üzenete lehet, ha már háborúellenes béketüntetésen viselték akkor, 1942. március idusán a résztvevők. Pátzay Pál alkotása. Erről a korabeli kis szimbólumról jó pár esztendővel ezelőtt készültek másolatok. Ebből a „kuriózumból” szeretnék most két példányt átnyújtani Bakonyszentiván és Bakonyság polgármesterének, hogy viseljék ők is szeretettel.

(Szöveg- és képforrás:
Kossuth Szövetség (KSZ) Veszprém megye –
pápai Petőfi Városbarát Egylet (PVE) – PVE-Stúdió, YouTube –
https://www.youtube.com/watch?v=d7eF-2WA2PU)

* Kerecsényi Zoltán: Az egykönyvű ember – 225 éve hunyt el Wesley János. = Evangélikus Élet,
81. évfolyam, 9. szám. (2016. március 6.) 12-13. p.: https://www.lutherkiado.hu/images/pdf/Evelet/2016/201609.pdf
(Letöltés ideje: 2022. március 16.)

**Kerecsényi Zoltán: Fejes Lajosné Tatay Terézia emlékére. =
https://www.infopapa.hu/hirek/olvas/fejes-lajosne-tatay-terezia-emlekere-2020-10-28-120408 (Letöltés ideje: 2022. március 16.)

*** Kerecsényi Zoltán: Forradalom- és jelvényévforduló. = Evangélikus Élet,
78. évfolyam, 11. szám. (2013. március 17.) 1. p.:
https://www.lutherkiado.hu/images/pdf/Evelet/2013/2013-11.pdf
(Letöltés ideje: 2022. március 16.)

„Apai nagyanyám – Szóllás Mária Magdolna – szülőfaluja, Bakonyszentiván egy régi, féltett, Petőfit ábrázoló festménye, melyet a községi hivatalban őriznek. Évről-évre, a szentiváni művelődési házban rendezett ünnepi, ’48-as megemlékezésre és regionális szavalóversenyre előhozzák,
és a kultúrintézmény színpadára egy nemzeti zászlóval kihelyezik.
Kedves szimbólum, kedves hagyomány!”
(Kerecsényi Zoltán)