A Batthyány-reliefnél Kerecsényi Zoltán EpVE-ügyvivő, városi képviselő elhangzott beszéde:

169 esztendővel ezelőtt, ezekben az órákban Batthyány Lajos gróf utolsó éjszakájára készülődött börtöncellájában.
A felesége által becsempészett tőrrel öngyilkosságot kísérelt meg, így – a nyakán ejtette sebe miatt – akasztás helyett golyóval végezték ki, ott, ahol ma a budapesti Batthyány-örökmécses áll.
Kivégzése azért kapott különös jelentőséget, mert az elnyomó bécsi udvar számára ő jelképezte a független Magyarországot.

Immár több éves hagyomány, hogy az október 6-i, nemzeti gyásznapi, pápai központi megemlékezés előtt, ide, a pápai Batthyány-reliefhez mi koszorút hozunk.

Amikor az idei koszorúelhelyezésünkre készülődtem, kezembe akadt három régi újságcikk.

Egy 28 esztendővel ezelőtti lapban, a „Magyar Cserkész” 1990. októberi számában „Október – Hősök hava” címmel a szerző, Köntös László többek közt ekképp gondolkodtat el:
„Egy olyan korban élünk, amelyben sokak szerint nincsen értelme semmiféle áldozatnak, semmiféle hűségnek, odaadásnak, csak és kizárólag az önzés farkastörvényeit betartva vihetjük előbbre dolgainkat. Egy olyan korban élünk, amikor újra meg kell látni, hogy a hazáért való áldozatnak, a hazaszeretetnek van értelme...”

Nagytiszteletű Kövy Zsolt pedig egy 1993-as őszi Pápai Hírlap és Pápai Hírmondó hasábjain a következőket írta:

„Az áldozat tartja meg az életet. Az erőszak, a hatalom elveszíti. Történelmi igazság ez, csak éppen átélni nehéz. Áldozatok lépcsőfokain felfelé lépdelve, elfojthatatlan titkos gondolatok hajtanak: egyszer mégis beérnek az áldozatok gyümölcsei, s egy következő lépcsőn már a szép álmok teljesednek be, elmúlnak a nehéz idők, s az élet jótékony elégtétellel elszámol megnyugtató javaival...
...Az áldozat lelke ugyanakkor kifogyhatatlanul teremt. Elnyomottan is emelkedett, megalázottan is örök emberi. Háborúk, haragok gázolta földünk áldozatai a végső győztesek. A hatalom s az erőszak saját kalodájába zárja megítéltetésre rendelt birtokosait. Saját magam előtt és mások előtt is inkább leszek százszor és ezerszer is megalázott és üldözött, mint egyszer is mások megaláztatásával hamisan győző. S az ember megy-megy felfelé az áldozatok lépcsőin, s már-már fények veszik körül, de még mindig marad egy-egy lépcső, ahol tehet valamit valakiért, vagy valamiért. S ez még mindig jobb, veszteségeivel együtt is, mint a lelkiismeret terheivel élni.
...1849. október 6-a örök mementó az elnyomóknak, bűneik elévülhetetlenségéről, s örök mementó a hősöknek dicsőségük halhatatlanságáról. Az aradi tizenhárom, s több száz további mártír, a bebörtönzöttek és megalázottak serege a nemzeti megmaradás, a feltámadni akarás történelmi kiáltása, az újra csendes s a mindig csendes Európának, de a sokszor közönytől megkísértett nemzetnek is... A hősöknek főhajtás, az élőknek felelős elkötelezettség...”

Ezen közel három évtizeddel ezelőtti, fölolvasott-idézett gondolatok – azt hiszem ma is aktuális gondolatok – jegyében helyezzük el idén az 1848-as, áldozattá, mártírrá lett magyar kormányfő domborműve alá koszorúinkat, emlékezve egyben a névtelen áldozatokra és hősökre is, majd a kastély elé sétálva gyújtsunk mécsest a holnap éppen 45 esztendős Petőfi-szobornál, – emlékezve és emlékeztetve alkotójára, Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművészre, városunk egykori díszpolgárára is!

A pápai Petőfi emlékek ápolását is szívén viselő „Elsősorban pápai” Városbarát Egylet megjelent kis csoportja mécseseket gyújtott a pápai Esterházy-kastély előtti Petőfi-szobornál is, emlékezve az emlékmű 1973. október 6-i felavatásának idei kerek 45. évfordulójára, valamint alkotójára, a 25 éve elhunyt Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművészre, városunk egykori díszpolgárára is, akinek portréfotóját is elhelyezték a meggyújtott mécsesek, az elhelyezett virágcsokor és a kis nemzeti zászlócska mellett, a szobor lábához.

Az EpVE által a szobor-évfordulóra kiadott és a megjelenteknek szétosztott emlékképeslapról Kerecsényi Zoltán az alábbi idézetet olvasta fel:

„Szobrain karddal szeretjük ábrázolni, így áll a Duna-parton, így áll Félegyházán, Ferenczy Béni szép szobrán is: karddal, amelyet tüntetve nem viselt. Hol a fütykös, szobrászok, hol a vászonbakó? Az árnyék,a legendák Petőfije, a mondabeli bujdosó batyuval és görcsös bottal jár, a nép így vándoroltatja, mert valóban így vándorolt. Ez a mi szoborba öntött irodalomtörténetünk, ez a bűnös, hogy ez a nagy vándor is odakerült a sorba, ahol görög leplekbe és szablyákba öltözve állnak nagyjaink, olyan egyformán, hidegen és mozdulatlanul, hogy diák legyen a talpán, aki Eötvöst meg tudja különböztetni Kisfaludytól...” – írta Dienes András „A legendák Petőfije” című, 1957-es kötetében. Tízegynéhány évvel később, 45 esztendővel ezelőtt Somogyi Józsefnek köszönhetően a „vándor”, a „baka” szoborba formált alakja Pápán megvalósult!

Az emlék-eseményen Aranyosi Ervin: Az aradi vértanúk emlékére
című költeményét Vennes Gyöngyi egyleti önkéntes osztotta meg a megjelentekkel:

Szabadság, mit legyűrt a zsarnok.
Egy nép mely gyászol, s ünnepel!
Temetni jöttünk és siratni,
de e nép többet érdemel!
A gőg, s a túlerő legyőzött,
de büszke népünk fennmarad!
Ők tizenhárman ott nyugosznak,
nem népünk sírja lett Arad.
Ha hűvös, őszi éjszakákon,
a csillagokat kémleled,
tizenhárom ragyogó csillag
felülről őrzi népedet.
Hibáinkból tanulni kéne,
mert „megbűnhődte már e nép”!
S a hűvös, őszi éjszakákon
érezd a HŐSÖK tekintetét...