„Pullovert, kucsmát, hócipőt
széttestált rabtársai közt.
Ment – arc-színe bár a falé –
hólepte bitófa felé.
Szíve dacában, mint a láng
egy nép dühe. Azt hagyta ránk.”
– szemlélteti ekképp a második világháború alatti magyar náciellenes mozgalom egyik legjelentősebb alakjának kivégzése előtti pillanatait Illyés Gyula költőnk.

Kerek hetvenöt esztendővel ezelőtt, e napon, 1944. december 24-én végzik ki a nyilasok Sopronkőhidán Bajcsy-Zsilinszky Endre politikus-publicistát.

Bajcsy-Zsilinszky Endre mártíromsága előtt hosszú utat tesz meg a politikában, ugyanis a szélsőjobboldali radikalizmustól, a fajvédelem eszméjétől indulva jut el a polgári ellenzékiek álláspontjáig.

A nyilas számonkérő szék emberei 1944 végén elfogják, a nyilas parlament megfosztja képviselői mentelmi jogától, katonai bíróság elé állítják, majd 1944. december 24-én kötél általi halálra ítélik.

Bajcsy idejében felismeri a történelem parancsát, a magyarságra leselkedő veszélyt, melynek eredményeként a polgári politikusok közül egyedül ő jut el a németellenes fegyveres ellenállási harc vállalásáig.

Bajcsy-Zsilinszky Endre élete utolsó óráit, perceit a legjobban egy lutheránus tisztelendő ismerte. Az a Bárdosi Jenő nevű börtön-lelkész, akiről kevesen tudják, hogy szülővárosunk, Pápa Alsóvárosi temetőkertjében nyugszik.

Bárdosi Jenő a Pápa közeli Gecsén született, a nagy múltú Pápai Református Kollégiumban, majd a soproni Ágostai Evangélikus Hittudományi Karon tanult. Több gyülekezetben segédlelkészkedett, többek közt Szombathelyen és a Pápa melletti Csöglén. A második világháború szörnyűséges időszakában került Sopronkőhidára fegyintézeti lelkésznek. 1944 karácsony szentestéjének napján egy egész életére tanulsággal bíró, feledhetetlenül szomorú eseménynek lett a tanúja.
Bárdosi Jenő az ötvenes évek elején került vissza Pápa környékére, Dabronyba, és szolgált Nemesszalókon is. Nyugdíjas éveiben Pápán kisegítő lelkészként, valamint a Pápai Református Tudományos Gyűjtemények munkatársaként tevékenykedett. A pápai kertvárosban élt haláláig, 1985-ig.

Bajcsy-Zsilinszky Endre börtönlelkészének pápai nyugvóhelyére 2019. december 23-án – Bajcsy-Zsilinszky kivégzésének idei kerek 75. évfordulója alkalmából – az Elsősorban pápai Városbarát Egylet, valamint a Bajcsy-Zsilinszky Endre Szellemi Öröksége Műhely kis küldöttsége nemzeti szalaggal átkötött emlékkoszorút vitt.

Bárdosi Jenő 1944 karácsonyára visszaemlékező írását ennyi idő távolából is torokszorító olvasni:

Bárdosi Jenő: Az utolsó órák Bajcsy-Zsilinszky Endrével

1944-45-ben a sopronkőhidai fegyintézet evangélikus lelkésze voltam. A nyilasok még Budapest körülzárása előtt kiürítették a Margit körúti katonai fegyház politikai részlegét és a foglyokat átszállították Sopronkőhidára.

A sopronkőhidai fegyintézet nagy nyomtatott H alakú, háromemeletes épület, ennek egy részét vette igénybe a Margit körúti katonai fegyház. A részleg vezetője Barcsai rendőralezredes volt. Velük érkezett ide a nyilasbíróság is, és elnöke: Dominich Vilmos hadbíró őrnagy. Sopronkőhidán rendezkedtek be. Budinszky Lászlónak, a nyilas igazságügyminiszternek is itt volt a székhelye. Lényegében itt folytatták le Bajcsy-Zsilinszky, Pataki István, Kreutz Róbert és Pesti Barnabás pörét. A tárgyalás teljesen zárt volt. Nagy titokban tartották meg. De látszott, hogy rendkívüli események vannak készülőben, mert 1944. december 20-a táján német SS-alakulatok vették körül Sopronkőhidát.

Engem 1944. december 23-án az esti órákban felszólítottak, hogy további rendelkezésig maradjak szolgálatban. (Mi, fegyintézeti lelkészek ugyanis reggel 8-tól délután 4-ig voltunk hivatalban; nem tartoztunk a katonasághoz, hanem az igazságügyminisztériumhoz.) Akkor már sejtettük, hogy mi következik. Bent maradtam. Este 8 órakor kaptam meg az igazságügyminiszter nyílt parancsát, amelyben közölték, hogy a hajnali órákban végrehajtják mind a négy elítélt kivégzését. Közülük az egyik, Bajcsy-Zsilinszky Endre evangélikus volt. Katolikus lelkésztársamat is utasították, hogy maradjon benn a fegyházban. Este 10 órakor mi, lelkészek újabb rendelkezést kaptunk. Ennek értelmében további utasításig nem hagyhattuk el a lelkészi irodát. Én már ebből a rendelkezésből sejtettem, hogy az ítéleteket hajnalban végrehajtják. Megkíséreltem megmenteni a foglyokat azon a címen, hogy az akkori törvények rendelkezései szerint ünnepnapon senkit nem lehet kivégezni.
December 24-e abban az évben vasárnapra esett, majd a karácsonyi ünnepek következtek. Azt gondoltam, ezen az alapon három nappal ki lehet tolni az ítélet végrehajtását. Időt kellett nyerni, a szovjet csapatok már Budapest alatt álltak, és mi a közeli felszabadulásban reménykedtünk.

A nyilas kormány Kőszegen tartózkodott. Beregfy Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter – aki egyúttal vezérkari főnök is volt – elég gyakran elment Kőszegről, és én arra akartam rávenni a hadbírókat, hogy akkor vigyék a vezérkari főnökségre az ítéletet megerősíteni, amikor Beregfy távol van. Ezzel a tervvel és ilyen reményekkel indultam Dominich hadbíró őrnagyhoz. De elébe sem kerülhettem, mert amikor a szolgálatvezető tisztnek elmondtam, hogy törvényadta jogomnál fogva tiltakozásomat kívánom bejelenteni, és el akarom vállalni Bajcsy-Zsilinszky Endre védelmét, ha nem is mint ügyvéd, de mint lelkész, egyszerűen kidobott.

Már jóval elmúlt éjfél, közeledett a hajnal, amikor értem jöttek azzal, hogy menjek fel a zárkaépületbe. A kivégzésig már csak pár óra volt hátra, és ezt az időt a lelkésznek az elítélttel kell töltenie. Még sohasem vettem részt kivégzésen, mert Sopronkőhidán addig nem voltak kivégzések. Közölték velem, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre már korábban kérte, hogy mivel templomba nem engedték, az ünnepre való tekintettel legalább az evangélikus lelkészt engedjék be hozzá. Kérését nem teljesítették. Azt is értésemre adták: Bajcsy-Zsilinszky nem tudja, hogy az ítéletet hajnalban végrehajtják. Ezek ismeretében indultam hozzá, hogy élete utolsó óráiban mellette legyek. Bajcsy-Zsilinszky Endrét egy földszinti zárkában helyezték el, teljesen egyedül. A helyiségben egy támla nélküli széken, meg egy priccsen és egy zsámolyon kívül semmi más nem volt. A vállas, szép, ősz ember nagyon nyugodtan viselkedett. Amikor beléptem hozzá, levelet írt. Bemutatkoztam, és elmondtam neki, hogy már napok óta kísérletezem, hogy kapcsolatot találjak vele, de sajnos nem sikerült, mivel a közelébe sem engedtek. Ő azt felelte, hallott próbálkozásaimról, és hálás nekem, hogy mihelyt alkalmam nyílt, elmentem hozzá. Hellyel kínált, még egy pár levelet akart megírni, kért várjak, amíg befejezi őket. Amikor elkészült az írással, a leveleket szolgálati úton eljuttatta a hadbírósághoz, hogy továbbítsák a címzetteknek. (Özvegyétől úgy értesültem, hogy ezeket a leveleket nem kézbesítették.)

Kb. reggel 6 óráig beszélgettünk. Ekkor egy katona lépett a zárkába azzal, hogy a hadbíróság hívatja Bajcsy-Zsilinszkyt. Bajcsy-Zsilinszkyn látszott, hogy tudja, miről van szó, de egy arcizma sem rándult meg. Kemény, határozott léptekkel követte az érte küldött katonát. Kb. 10-15 perc múlva tért vissza, és közölte velem, hogy két órán belül végrehajtják a halálos ítéletet. Bár én erről már értesültem, amikor szólni akartam, elcsuklott a hangom, nem tudtam beszélni. A csendet a fegyőr törte meg, aki közölte, hogy a siralomházat a III. emeleten rendezték be. Bajcsy-Zsilinszky belém karolt és elindultunk a siralomház felé. Ebben a zárkában sem volt más, csak egy asztal meg egy támla nélküli fa szék, az asztalon gyertyák között feszület.

Bajcsy-Zsilinszky úrvacsorát vett, utána kérésére beszélgetni kezdtünk. Rám ez a beszélgetés igen mély hatással volt. Nagy érdeklődéssel hallgattam szavait. Elmondta: világosan látja, hogy a nyilas rendszertől ő nem várhat kegyelmet. Beszélt arról is, mik az elgondolásai a magyar közoktatás fejlesztéséről. A magyar nép széles rétegeinek magasabb kultúrszínvonalra emelése érdekében hazánkban már régen meg kellett volna valósítani a nyolcosztályos népiskolát, sőt ezt tovább fejlesztve elérni, hogy minden gyermeknek középiskolai végzettsége legyen. Ennek az iskolareformnak a megvalósítása, véleménye szerint, óriási eredményekhez vezetne. Miközben beszélt, egyszerre kintről puskaropogás hallatszott. Ebből megtudtuk, hogy a három kommunista ifjúmunkáson végrehajtották az ítéletet. Tehát már nagyon közel volt az a pillanat, amikor Bajcsy-Zsilinszkyt is elvezetik. Ő is tudta ezt, de nem tört meg. Felemelte fejét, megfogta a kezemet és így szólt: „Lassan rám kerül a sor.” Pár percnyi csend után inni kért. Én számítottam erre, és több bort vittem magammal az úrvacsorához, mint amennyire szükség volt. A maradékot felajánlottam neki. Bajcsy-Zsilinszky ivott egy keveset, utána azonban rosszul lett, és intett, hagyjam magára. Pár perc múlva már jobban érezte magát és visszahívott. Azt mondta, hogy kérése lenne hozzám: még egy levelet írt, ez teljesen személyes jellegű, nem akarja, hogy hivatalosan továbbítsák feleségének. Ez a levél – mint mondotta – politikai végrendeletét tartalmazza. Vállalnám-e, hogy eljuttatom a feleségéhez. Nekünk, lelkészeknek nem volt szabad levelet átvennünk a foglyoktól, de Bajcsy-Zsilinszky kérésének eleget akartam tenni. Megkértem a velünk levő öreg fegyőrt, egy becsületes, jó érzésű embert, az azóta elhunyt Kalmár Józsefet, fordítson hátat nekünk, és tegyen úgy, mintha semmit sem látna. Úgy éreztem, hogy mint demokratikus érzelmű magyar embernek minden kockázat ellenére vállalnom kell azt, hogy teljesítsem egy halálra ítélt hazafi utolsó kérését. A levelet átvettem és reverendámba rejtettem, bár tudtam, hogyha megmotoznak és megtalálják nálam, én is kötelet kapok. 1945. április 22-én adtam át feleségének ezt a levelet, és akkor értesültem arról, hogy Bajcsy-Zsilinszky ebben vázolta a szovjet hadsereggel való együttműködésre és az ország háború utáni fejlődésére vonatkozó elgondolásait.
Végül elmondta Bajcsy-Zsilinszky, hogy szeretné, ha Tarpán helyeznék végső nyugalomra. Bizonyos volt benne, hogy a magyar nép megőrzi emlékét, megérti cselekedetét, törekvéseit, megvalósítja céljait, és hogy özvegyéről megfelelően gondoskodni fognak. Azt üzente általam feleségének, hogy rendezze iratait, és adja ki őket.
Kb. reggel 1/2 8 óra tájban egy magyar honvéd jött érte könnyes szemekkel. Később megtudtam, ő is tarpai volt, és jól ismerte Bajcsy-Zsilinszkyt. Megállt az ajtóban, egy pillanatig nem szólt senki. Bajcsy-Zsilinszky törte meg a csendet a katonához szólva: „Na fiam, nekünk mennünk kell?” A katona válasz helyett elsírta magát. Bajcsy-Zsilinszky kezet nyújtott neki, a katona lehajolt és megcsókolta Bajcsy-Zsilinszky kezét. Néhány pillanatig ismét csendben álltunk, majd Bajcsy-Zsilinszky megölelt és jobbról-balról megcsókolt. Azután elindult. A balján mentem vele, és sírással küszködtem. Szótlanul haladtunk az udvarra vezető ajtóig. Ott el kellett válnunk, mert a rendelkezések értelmében én nem mehettem tovább.

Ezután drámai gyorsasággal peregtek az események. Bajcsy-Zsilinszky bátran, emelt fővel ment a katonák között. A kivégzés színhelyére érve, a hadbíróság elnöke, Dominich felolvasta az ítéletet: kötél általi halál. Bajcsy-Zsilinszky nyugodtan végighallgatta, majd a hadbíróság felé fordult és csak ennyit mondott: „Uraim! A történelem engem fog igazolni. Isten mindent lát. Én jó ügyért halok meg.” Engem már csak a kivégzés után vezényeltek a tett színhelyére. Aznap este egészen titokban elszállították a halottakat, Bajcsy-Zsilinszky és a három kommunista ifjúmunkás tetemét a fegyintézeti temetőbe. Én a temetésen nem vettem részt, de megbízható embereim ott voltak és így pontosan értesültem arról, hogy melyik sírba kit temettek. Ennek volt köszönhető, hogy a háború után nem kellett sokáig keresnünk a sírokat. Bajcsy-Zsilinszky Endréné 1945. április 22-én Sopronkőhidára utazott. Együtt mentünk ki a temetőbe, én megmutattam neki férje sírját. Kormányunk teljesítette a nagy hazafi végső akaratát: kívánságának megfelelően Tarpán temették el. Népünk ma is őrzi emlékét.

(Forrás: Vigh Károly /szerk./: Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről.
Magvető Kiadó, Budapest, 1969.)

--------------------------------------------------------------------------------------

Prof. dr. Horváth János utazó nagykövet, a Magyar Országgyűlés volt korelnöke (1921–2019) Bajcsy-Zsilinszky Endréről:

„Már gyermekkorától készült a közügyekre, tanult, alkotott rendületlenül, – lett államférfi, vállalva annak minden terhét. A politikában átbarangolta a konzervatívoktól a liberálisokig kígyózó kanyargókat. Következetesen kiállt a patrióta polgárság ügyeiért, szemben a feudális oligarchiák maradiságával. Ilyen szellemiséggel írta cikkek százait, számos könyvét, szerkesztett újságot, vállalt vitákat… Később Illyés Gyula írta: »Benne van nemzeti történelmünkben, de – mindnyájan érezzük – még nem a helyén.« Igen, amíg intézmények, utcák tucatjai nevét viselik, a történészek és a politikusok többségükben mintha bizonytalankodnának...”

(2019. december 24-én összeállította: Kerecsényi Zoltán, az Elsősorban pápai Városbarát Egylet, valamint a Bajcsy-Zsilinszky Endre
Szellemi Öröksége Műhely ügyvivője)

Bárdosi Jenő evangélikus lelkipásztor dabronyi konfirmandusokkal az 1960-as években