A pápai Petőfi Városbarát Egylet (PVE) legutóbbi, október havi műkedvelő kerekasztala a Petőfi 200 jegyében telt. Ezúttal dr. Reisinger János, az irodalomtudományok kandidátusa, a nemrégiben megjelent Ki nekünk Petőfi Sándor? című könyv szerzője tartott lebilincselően érdekes, elgondolkodtató előadást a Miért égettették el Petőfivel a Dicsőséges nagyurak… című versét? – témájában.

Az országszerte ismert és kedvelt irodalomtörténészt Kerecsényi Zoltán egyleti ügyvivő – az említett új Petőfi kiadvány lektora – köszöntötte; bevezetőjében Petőfi Sándor pápai kötődéseit foglalta össze dióhéjban, továbbá kiemelte az előadás tárgyát képező poéma Veszprém vármegyei, Pápától nem messzi keletkezéskörülményeit.

A Dicsőséges nagyurak… 1848. március 11. előtt – pár nappal a Nemzeti dal megírása előtt – keletkezett. Ekkortájt, a hónap elején Petőfi a feleségével, Szendrey Júliával Városlődön tartózkodott ott dolgozó és éppen betegeskedő István öccsénél; Pestre visszafelé menet, Veszprémben értesült a párizsi forradalom kitöréséről. Óriási izgatottság, lelkesedettség, tettvágy lett úrrá rajta; nem véletlen, hogy Veszprém vármegyéből hazatérve oly nagy hévvel ragadott tollat a költő – emelte ki Kerecsényi Zoltán. Dr. Reisinger János elmondta, hogy a sok-sok és különleges Petőfi-költemény közül számára talán legeslegkülönösebb a Dicsőséges nagyurak…, vagy eredeti címén: A mágnásokhoz.

Mivel elégettették vele ezt a versét – és ezt meg is tette Petőfi –, Egressy Gábor színművész – s nyomában mások – lejegyzésében maradt csak fenn, csodával határos módon, hiszen az első felelős magyar minisztérium is meg akarta kaparintani, hogy hatálytalanítsa, főként azután, hogy még az erélytelen V. Ferdinánd osztrák császár is szerzőjének letartóztatását és börtönbe juttatását követelte. Keletkezés- és fogadtatástörténetét is viharok kísérték. Maga Petőfi is megdöbbent ezen, s ezért írta meg két-három nappal később a Nemzeti dalt.

Reisinger János irodalomtudós előadásának saját maga által írt, rövid összefoglalója:

A Nemzeti dal a Dicsőséges nagyurak… enyhítettebb változatának nevezhető. Mondhatni, két Nemzeti dalunk van, egy előbbi, elvetélt, s egy utóbbi, mely viszont átütő erővel adott verbunkos toborzót rögtön esküformával sarkantyúzva, elmondása napjától (legalább fél tucatszor hangzott el csak Petőfitől, majd Vasvári Pál, Egressy Gábor tolmácsolásában csupán 1848. március 15-én!) mindmáig a Himnusz és a Szózat mellé (fölébe?) emelkedve… S egyben utótörténetét se felejtsük: mélyebb hangolásban Ady intonálja tovább: „Hős uraink Majtényt is elaludták” (Nincs itt ország). Nem kevés ország sorsát, köztük a mi nemzetünkét is dicsőséges nagyuraink játszották el. De tartsunk rendet, és tegyük föl a kérdést: mi váltotta ki Petőfiből ezt a lávaként kiömlő költeményt, melynek indulatiságát a megbocsátás és a nagyurakkal való együttműködésnek a nagyon is a Nemzeti dal felé szelídülő tufája jelzi, egyben példát nyújtva a hétköznapi életben is olyannyira szükséges megengesztelődésnek és lehiggadásnak?

1848. március első napjaiban Petőfi feleségével, Szendrey Júliával látogatást tett Városlődön dolgozó és éppen betegeskedő István öccsénél, akitől pár hónapja nejével közösen vették át az idősödő szülők gondozását. Valószínűleg elbeszélhették az egyelőre Vácon tartózkodó szülők állapotát; oda Júlia mellett Sass Istvánnal, egyik (Sárszentlőrinc óta) legjobb és orvosi pályára lépő barátjával is lerándult a költő, hogy megvizsgáltassa őket. Rendben levőnek találta mindkettejüket. Ki tudhatta akkor, hogy alig másfél éven belül meg kell majd írnia a Szüleim halálára című versét? (E váci találkozás emléke az Anyám tyúkja.)

Pestre visszajövet Veszprémben értesül Petőfi a február 22–24. között kitört párizsi forradalomról. Lelkesültsége határtalan, miként Kossuthé is, aki vigyázó szemét Petőfihez hasonlóan Párizsra veti, és a pozsonyi országgyűlés elé terjeszti felirati javaslatát (a néhány nappal későbbi 12 pont csíráját), mellyel viszont a felsőtábla nem akar kiegyezni. Az obstrukció módja, hogy István nádort Bécsbe rendelik. Erre forr föl Petőfiben a vér: micsoda aljasság, micsoda gonoszság! Akik évszázadok óta elnyomnak bennünket, továbbra sem kívánnak még meghallgatni sem?! Innen az élcelődő gúnnyal, késleltető iróniával való lávakiömlés, mely forradalmi felhívásba átcsapva a cselekvés, méghozzá a megtorló, véres cselekvés mezejére hívja, mit hívja? szinte ráncigálja a kunyhók milljom népét!

Költői szó nem hangzott földünkön soha ilyen félelmetesen, mintegy az isteni igazságszolgáltatás trombitájaként. Híre is ment, hogy Petőfi Rákos mezején negyvenezer paraszttal áll, mint egykor Dózsa György, akiről Petőfi már verset is írt, jóllehet a cenzúra jóvoltából még csak íróasztalfiókjának. A legenda úgy tartja, a vers első sorait felidézve lépett be Széchenyi István a felsőtáblára.

Még radikális barátai, a márciusi ifjak is elhűltek a költeményt hallgatva. Vörösmarty szelíd fejcsóvással mondta: mágnás Széchenyi gróf is, Eötvös József báró is, mégis mennyit tettek a hazáért! Mire Petőfi: Kettőért tegyek kivételt? S itt most nem volt, lehetett jelen Teleki Sándor gróf, akivel költőnk 1846 szeptemberében Nagykárolyban nem akart kezet fogni, mondván, hogy még élő gróffal sohasem parolázott, mire ő: Döglöttel igen? – s azóta lettek a druszák barátok, s köszönhetjük a Gróf Teleky Sándorhoz episztolát…

Őszintén szólva, nem értem, miért is támadtak Petőfire még elvbarátai is. Miért kérték költeménye megsemmisítését? Hiszen a vers jól nyomon követhető gondolati pályát fut be a maga kétségkívül csibészes, dévaj és a várva várt történelmi igazságszolgáltatás hangnemében. Illetve értem, persze, nem nagyon lehet elvonatkoztatni az akkori idők túlfűtött és robbanásig feszült légkörétől. Petőfi készségének nem mindennapi bizonyítéka az elégetés gesztusa, cáfolatául máig sokat hangoztatott makacsságának. Használni akart, nem tündökölni, ahogy a későbbiekben ezekkel a szavakkal bocsánatkérésre kényszerítették.

Micsoda skandalum az irodalomtudományra nézve, hogy a máig (sajnos) legjobb Petőfi-monográfia szerzője, Horváth János egyenesen megkerüli e verset! Pedig lehetne mit mondani a Vörösmarty Fóti dalának különös ritmusképletében (8-asok váltakozása 3-as szótagszámú sorokkal) íródott költeményről és az ebben rejlő, máig az előadó színészeknél ki nem aknázott humorról! Egyetlen vigaszom, hogy ez a költemény az interneten ma a legtöbb nézőt-hallgatót vonzó magyar vers, Mácsai Pál 1994-es budapesti koncerten elhangzott konzseniális megszólaltatásában*, melybe sajnos az ördög annyira betette a lábát, hogy a nyolcadik versszak kimaradt belőle…

A PVE október havi műkedvelő kerekasztala az éppen egy esztendeje álló pápai Széchenyi-relief koszorúzásával zárult, tisztelegve a „legnagyobb magyar” pár héttel ezelőtti, szeptember végi születési évfordulónapja előtt. „Merjünk nagyok lenni...” címmel 2016-ban adta közre gróf Széchenyi István füveskönyvét dr. Reisinger János. Széchenyi gróf gondolatvilágának legragyogóbb gyöngyszemeit gyűjtötte össze benne, nemcsak az írásaiban bőven megtalálható aforisztikus csattanóit, hanem máig érvényes gondolatmeneteit, anekdotáit is.

Kerecsényi Zoltán megjegyezte, hogy 165 éve került kiadásra a Hunnia. Gróf Széchenyi István 1834-ben kezdte el az írását, amit többször megszakított, amelyben a magyar hivatalos nyelvvé tétele mellett érvelt. A magyar nyelvhasználat ügyét tárgyaló művet a Stadium folytatásának szánta. 1858-ban nyomtatták ki a rendőrminisztérium engedélye alapján, de a pesti sajtórendészeti osztály lefoglalta, és csak a szerző halála után, 1860-ban engedélyezték a terjesztését.

Az egylet következő havi műkedvelő programja a 160 esztendeje született Gárdonyi Géza néptanítóról-kántortanítóról, íróról, költőről, újságíróról fog szólni – árulta el az ankéton megjelenteknek a kis civil társaság ügyvivője.

(Forrás: PVE-Hírlevél,
fotók: PVE)

* https://www.youtube.com/watch?v=5UxjWISWslg