A csatában délután még élve látták Petőfi Sándort, de további sorsát máig homály fedi. A halott költőről egy bizonyos August von Heydte osztrák őrnagy tanúskodott több évtizeddel később. Fogoly tisztek tanúvallomásukban „egy alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas, mellén átszúrt felkelőt” Petőfivel azonosítottak. A holttest mellett találtak egy Bemhez írt jelentést is a honvédcsapatok állásáról. A történészek és kutatók mai véleménye szerint Petőfi Sándor 1849. július 31-én elesett a segesvári csatában. Mások ezt vitatják, szerintük hadifogolyként Szibériába hurcolták, ahol később vagy kivégezték, vagy természetes halált halt.

Az egykori pápai diák (akiből ugyebár Pápán lett Petőfi, itt vette fel ezt a nevet!) eltűnésének-elhunytának kerek 170. évfordulónapjának délelőttjén, 2019. július 31-én, szerdán a pápai Petőfi-hagyományokat őrző és ápoló Elsősorban pápai Városbarát Egylet (EpVE) koszorúelhelyezéssel egybekötött irodalmi félórát tartott annál a pápai Gyurátz Ferenc utcai épületnél, ahol először lakott Pápán Petőfi Sándor unokatestvérével, Orlai Petrich Somával 1841 tavaszán.

Abban a reményben helyezték el a 170. évfordulós emlékkoszorút a jelenlévők, hogy itt, vagy az Ó-kollégium melletti házban egyszer majd megnyílhat egy önálló pápai Petőfi-emlékmúzeum. A Gyurátz Ferenc utcai Petőfi-ház udvarán egybegyűltek először Horváth Lászlóné egyleti önkéntes és Varga Árpád tanár-költő versmondását hallgathatták meg, majd Kerecsényi Zoltán, az EpVE ügyvivője, önkormányzati képviselő osztotta meg Nagy László (1925-1978) Kossuth-díjas költő Petőfivel kapcsolatos gondolatait, illetve mondta el emlékbeszédét.

Részlet Kerecsényi Zoltán beszédéből:

– Az elmúlt százhetven esztendőben sokan, sokféleképpen beszéltek és írtak róla, és emlékét ezerféleképpen ünnepelték-ünnepeltették. Amíg a Petőfi-arc végleges problémája meg nem oldódott, amíg múlt századunkban elő nem került, s el nem terjedt a dagerrotípia éles tekintetű portréja, addig igazán nem is tudták, hogy hogyan nézhetett ki valójában a nemzet nagy személyisége. De addig is rendületlenül igyekezett szavalni, terjeszteni halhatatlan üzenetű sorait az egyszerű nép. Aztán egyszercsak számos fantázia-szülemény, gyakran igencsak eltúlzott alkotás: festmény, grafika, szobor, majd mozgókép kezdett szaporodni, megjelenítve az éppen aktuális Petőfi-képet a magyarság előtt. Művészeink egy része „árvalányhajas népdalköltőként”, másik része lánglelkű hős vezérként ábrázolta, valakik a Föltámadott a tenger című film Petőfijét, mások meg a Petőfi ’73 modern alakját fogadták, s fogadják el a maguk Petőfijeként. S vannak olyanok, akik az országot keresztül-kasul átszelő gyalogos garabonciásként, vándorként – örökösen tenni akaró, jobbító EMBERKÉNT –, kezében a göcsörtös vándorbottal képzelték és képzelik el őt. Jómagam is. Nemhiába, hiszen gyermekkorom óta ez a fiatal, sovány vándorló, leszerelt katonából lett diák – a „bakadiák” –jelenítődött meg szemeim előtt bronzba öntve, szülőházamtól pár száz méterre magasodva. Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész pápai bronz Petőfije a soproni kaszárnyából, az erdőn-mezőn, a Rábán, a Marcalon átkelő, Pápa Fő terére, az „ismeretlenbe” érkező, betegségtől csontig soványodott, komor fiatalembert személyesíti meg; a „hús-vér” Petőfit.

Az iskolában azt tanultuk, s azt tanítják, hogy Segesvár és Fehéregyháza környékén elesett, valahol ott nyugodhat sok száz, hazánk szabadságáért küzdő honvédővel együtt. De „csak a teste” – nekem mindig ezek a szavak jutottak eszembe, melyek az egri vár bástyáján Gárdonyi Géza keresztjén is olvashatók, utalva arra, hogy szelleme alkotásaiban örökké él.

Mert mit ér a neves halott, mit ér annak esetleges monumentális kőobeliszkje, vagy szobra, a róla szóló magasztos ünnepély, ha igazán meg sem ismerjük, elő sem vesszük, le sem emeljük a polcokról az egykoron papírra vetett, kötetekbe fűzött intéseket, gondolatokat, s nem hasznosítjuk igazán a jelen mindennapjaiban azokat? Ha belegondolunk, Petőfiről még nem is íródott olyan részletes tudományos értékelés, mint mondjuk Arany Jánosról, vagy Vörösmarty Mihályról.
Petőfi nem „lerágott csont”, elevenen él, int, kiált ma is, s igazán még kézbe sem vettük, igazán mélyen nem is ismerjük, pedig – Juhász Ferenccel vallva – „Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb-hitű ember.”

_ _ _ _ _

Varga Árpád:
Petőfi apevái
( parafrázis apeva-poéma )

E
kettő
kell nekem:
kutyák dala,
farkasok dala.

Még
egy korty –
szerelem;
sötét verem.
Az idő igaz.

A
nép,a
víz az úr –
hol jog is van,
haza csak ott van.

Ott
essem
el én,a
harc mezején –
Kánaán felé.

Pápa, 2019. július 30-31.

[ Az apevák szavai a következő Petőfi-versek részleteiből, címeiből való idézetek, sorrendben:
Szabadság, szerelem!; A kutyák dala; A farkasok dala; A borozó; A szerelem, a szerelem…; Voltak fejedelmek…; A nép nevében; Föltámadott a tenger…, A nép; Egy gondolat bánt engemet…; A XIX. század költői. ]

(Forrás: EpVE-Hírlevél,
fotók: EpVE, VA, LM)