Az írás első részét ITT találja!

Az alábbiakban részletek a „Börtönvirágokból”:

„Sem a vallás, sem az evangélium egymagában nem képes megoldani a szociális kérdést. A céljuk sem az. De hiszem, hogy egy célszerü gazdasági berendezkedés rendszeréhez az evangélium fogja majd szolgáltatni az erkölcsi és az eszményi kereteket. Krisztus is munkamühelyben nevelkedett. Ő tanitotta: – Joga van a munkásnak az ő bérére. A mai munkanélküliség, amely milliókat dönt nyomorba, égbekiáltó bün és közszégyen. Igaza van a francia írónak: – La faim c’est la crime public! Az éhség közszégyen! (...) Nincs más utja a kiszabadulásnak, mint egy uj szociális társadalmi reform. Modern gazdasági elvek alapján, de a Krisztusi testvérszeretet jegyében felépitve...
A szembenálló világnézetek durva anyagi vonalait kellene áthidalni az egységesitő Krisztusi kooperativ testvérszeretettel. Az erőt az értelemmel, az értelmet az érzéssel kellene egybeszőni egy összhangzó társadalmi szervezetben. Átvezető hidakra és kinai falak lerombolására van szükségünk és nem egymásnak az erőszakos legázolására. Nem csupán anyagi jobblétre, hanem erkölcsi megtisztulásra is. Jobb társadalmi rendet akarunk? Ezt csak jobb emberekkel csinálhatjuk. Csakis ilyen egység állithatja ismét talpra a keresztény társadalmat és vele együtt a mi porig legázolt, szegény hazánkat is. A fajgyülölködéseknek is el kell végre tünniök az egyetemes Krisztusi testvérszeretet közösségében. Az igazi egység csak a megtisztult sziveknek és a nemes érzéseknek az összeforradása lehet az önzetlen hazaszeretetben és az önfeláldozásra is megérett testvériségben. Csakhogy ez már nem pártpolitikai, hanem evangéliumi egység lesz. Nem a kényszer, nem az erőszak és hatalmaskodás, hanem a krisztusi szeretet törvényének a betöltése a gyengék védelmében. Még pedig a jog, az igazság, a szeretet és a szabadság alapján. Nem az Erő adja a jogot, hanem a jog az Erőt. Mert hogy egy népet hogyan lehet erőszakkal igába törni, azt a vörös terror is megmutatta. Nemcsak Oroszországban, hanem nálunk is, amelyből eleget okulhattunk volna. Láthattuk azt is, hogy az ilyen erőszakolt egység sohasem lehet szerves egységgé, amelyből bármilyen termékeny élet fakadhatna. Ez csak lidércnyomásos rémálom, amelyből minden életképes nemzet előbb-utóbb fel fog ébredni. Kisebb, vagy nagyobb szenvedések árán, de halálos bizonyossággal...

Az Ur nem a milliomosoknak, hanem a millióknak a megváltására jött. A Szentkönyv szerint: – A szegényeknek hirdettetik az evangélium!
Az Ur Jézus a vakoknak a szeme; a süketeknek a füle; a némáknak a nyelve; a bénáknak a keze és a lába akart lenni. Mindenkinek mindene, aki hozzá menekül. Nem volt olyan emberi nyomoruság, amely nélkülözte volna az ő segitségét és vigasztalását. Még a kereszten is azért tárta ki a kezeit, hogy az ég és a föld között függve jelképezze, hogy lándzsával átszurt szivének a sebhelye mindenki részére nyitva áll és kitárt karjaival kész magához ölelni az egész világot. Jöjjetek hozzám mindnyájan – igy szólt –, akik szenvedtek és az élet terhei alatt roskadoztok és én majd megenyhitelek benneteket...

Amennyire azonban joga van az államnak és a társadalomnak egyéneket fegyelmezni, épp ugy kötelessége is, hogy a jogos magánérdekeknek a megvédője legyen. Az állam sem lehet öncél. Kötelessége minden anyagi, értelmi és erkölcsi eszközökkel megkönnyiteni polgárainak a boldogulását. Igy például a hitélet szabadságát. A gondolat szabadságát. A munkaalkalmak megteremtését. A közterhek viselésében a jövedelmekhez mért aránylagos megterhelést. A közjólét emelését. A személy- és vagyonbiztonságot. A nevelést és a közegészséget. Szóval ne csak vegyen, hanem adjon is.
Ezért hogyha az egyének életfeltétele bizonyos állami szervezetben nincs biztositva, akkor nem is annyira az egyén, mint inkább a gazdasági helyzet a bünszerző. Tömegeket munkahiány miatt nem szabad éheztetni, mert ott hiba van a termelés szétosztásában. Életünk fenntartása egyrészt Istentől nyert természetjogunk; másrészt erkölcsi kötelességünk. A kenyérjog a legszentebb felségjog. Ezért imádkozunk naponként, hogy adja meg az Isten. Meg is adja. Sőt több terem, mint amennyire szükségünk van. A szétosztásban van a hiba. Itt nélkülözzük az üdvös és szükséges állami beavatkozást. Ez az oka a tömegnyomornak is. Ezért a szegény, munkanélküli családfő ma is elmondhatná Bánk-bán Tiborcának a panaszát: – Nagyur! Nem boldog a magyar!

A történelem is igazolja, hogy az iniciék mindig csak véres lábbal tudtak uj ösvényeket törni a jövő számára. Egy-egy uj eszme lázba hozza a régi rendszerek kriptaőreit. Ezért hacsak lehet kiirtják, nehogy megzavarja csendes szunnyadásukat.
Elválaszthatatlan az értékes egyéniségek életétől a félreértés, a gáncsvetés és az üldözés. Szembe kell sokszor helyezkedniök koruk közszellemével, miután ők már egy jövendő korszaknak az előfutárjai. Uj eszmék hirdetői, ezért kortársaik meg sem érthetik őket. Üldözik, mert nem közéjük való. Idegenek még saját fajtestvéreik szemében is. Sorsuk kivétel nélkül az üldöztetés, a lebecsmérlés és a szenvedés. Mutassanak nekem csak egy igazi nagyságot a történelemben, akinek fejét ne diszitené a tövises korona. A kiválasztottaknak az Ur nyomdokaiban kell haladni a Kálváriára, Aki megosztja velük kereszthordozásának terheit. Az emberi nagyság igazi mértéke tehát abban áll, hogy földi életében ki-ki hová jutott el a fájdalmak lépcsőfokán a magasságokba. A csucsponton a kereszt isteni hőse áll. Minthogy pedig a szolga nem lehet nagyobb a Mesterénél, ezért rájuk mondta az Ur: – Boldogok, akik üldözést szenvedhetnek az igazságért, mert övék a mennyek országa! Boldogok vagytok, midőn szidalmaznak benneteket és hazudván, minden rosszat mondanak ellenetek. Én érettem. Örüljetek és vigadjatok, mert a ti jutalmatok bőséges lesz a mennyekben. Igy üldözték a prófétákat is, akik előttetek voltak. (Máté V. 10-12.)
Sokszor adok a földre leborulva hálát a jó Istennek, hogy még engem is méltónak tartott méltatlan üldözésekre. Felmagasztalt sorozatos megaláztatásokkal. Ezzel tanitott még nagyobb türelemre és lassanként felnevelt az Isten akaratában való föltétlen megnyugvásra. Erre mondta Tolsztoj: – Minél öregebbek leszünk, annál tisztább meggyőződésünkké lesz, hogy az élet egyetlen értelme az Isten akaratának a betöltése, amely könnyü, örömteljes és a legnagyobb eredményekkel jár...

Istenhez csak a fájdalom kálváriáján emelkedhetünk. Ezért sohase kérjük Tőle azt, hogy kiméljen meg bennünket a szenvedésektől. Csak azt, hogy adjon erőt ezeknek a békességes elviselésére... Keresztes szent Jánosnak, aki a keresztény misztikának a legkiválóbb képviselője volt, lelkilátásban megjelent egyszer az Ur:
–Micsoda jutalmat adjak néked a te sok fáradozásodért? Kérdé tőle. A szent erre felelt:
–Uram! Sok szenvedést és megaláztatást Teéretted! Domine! pati et comtemni pro Te! ...

Napoleon is pompás akció-ember volt és páratlan katonai zseni, de erejét nem a népszabadság felvirágzására, hanem saját önző hatalmának a megalapozására forditotta. Akaratemberek voltak a középkor condottierjei is, akik zsoldért mindenkinek a szolgálatára álltak és hogyha lehetséges volt, a leigázott városok nyakába ültek.
Ellenben hős volt Washington, aki felszabaditotta nemzetét és nem fogadta el a fölajánlott királyságot. Sőt példaadásával megkötötte még utódait is. Alkotmányos jogszokássá tette, hogy az Elnök kétszer 4 évi cikluson tul ne tartsa meg a hatalmát. Ne nőjjön a nemzet nyakára, nehogy emberi gyengeségénél fogva összetévessze egyéni érdekét a közérdekkel.
Hős volt a jobbágyigát összetörő Kossuth Lajos is, aki hazaszeretetének lángoló lelkesedésével rázta fel lidércnyomásos álmából a magyar nép öntudatát, mert különben a kor haladása átgázolt volna ezen a megkésett nemzeten. De próféta is volt. Előre látta szétesni Ausztriát és megjósolta: – Ez lesz a máglya, amelynek tüzében a magyar Turul szárnyai elégnek…

Kard nélkül is lehetnek hősök, akik életüket embertársaik jólétéért feláldozzák a laboratóriumokban, a kórházakban és a jogok védelmében az emberszeretet csataterén. Sőt valójában ezek az igazi hősök. Valahányszor Párizsban Malesherbes szobrát láttam, mindig mélyen megemeltem a kalapomat a hős jogvédő előtt, aki bátran mert szót emelni a konvent vésztörvényszéke előtt is XVI-ik Lajos védelmében, pedig tudta, hogy ezért ő is guillotinra kerül.
Milyen találóan jellemezte pár szóval V. Hugó a nagy Napoleont: Tizmillió embert gyilkolt le egy arany abroncsért! Pedig Napoleon nemcsak mint katona volt nagy, hanem államszervező őserő is volt. Milyen kár, hogy lángelméje dacára sem tudta megérteni, hogy ő is csak egy alárendelt eszköz a világot kormányzó láthatatlan Krisztusi cél szolgálatában. Pedig mint minden intuitiv elme, ő is sokszor beleérzett a jövőbe. Azt hiszem, a hiuság vetett árnyékot benső megérzéseire. Ritka fej az, amelyik a magasságokban meg nem szédül. A nagy embereknek szomoru végzetük, hogy kitapogatja gyengeségeiket a környezetük és hiuságuk révén vezetik őket. A kellemetlen igazságokat elkenegetik és még a nyilt hibáikra se mernek rámutatni, hogy ezektől őszinteséggel óvják. Szembekötősdit játszanak velük. Hood man blind!
Nincs lelki nagyság tökéletes alázat nélkül. Amig a hiuság és a gőg meg nem hal egy ember szivében, addig hasztalan minden erőfeszitése. Nem tud értékeset és igazán nagyot alkotni. Az igazi értékelésnek a Krisztusi ösvény a mérőpálcája. Jól mondta egy kiváló angol bölcsész:
– Az emberi nagyság rövid és átmeneti, mint a tömjén illata a parázson...

Pascal mondja: – Les grands pensées viennent du coeur! A nagy eszmék fészke a sziv! Nekünk is volt valaha egy ilyen zseniális kultuszminiszterünk, akiben egykor a költőt és az irót együtt ünnepelték. Br. Eötvös József. Ez is azt mondotta:
–Ne higyj annak a gondolatnak, aminek a szived ellentmond.
Hát van-e fönségesebb és világosabb könyv a szent evangéliumoknál? El nem évült 2000 év óta. Szenteket, hősöket, szüzeket nevelt. Vértanukat, akik érte a halálba mentek. Megérti a gyermek. Csodálja a felnőtt és imádkozik belőle az aggastyán. Érzéseket nevel. Eszméket sugall. Csak a modern ember vágja a sarokba, miután könnyen és világosan megérthető; holott a szaktudós urak tekintélye ott kezdődik, mikor sikerül magukat megérthetetlenné tenni. Ezek a könyvmolyok beletemetkeznek teoriákba, amelyeknek csak a születése zajos. Az eltemetésük már nagyon csendes lesz. Könyveiket 100 év mulva éppen olyan tudományos furcsaságoknak fogják tartani, mint amilyen mulatságosnak tartjuk ma mi is a 100 évvel ezelőtt megirt Tudományos esméretek tárát...”

Tény, hogy az 1918/19-ben, az ország élére álló Hockéknak voltak ideái, föl kívánták eleveníteni a kossuthi gondolatokat. Tény, hogy törvénybe iktatták a sajtó-, az egyesülési és gyülekezési szabadságot. Tény, hogy a világháború következtében az összeomlás szélére sodródott gazdaság, a tömegessé vált nyomor és infláció körülményei között szociális reformokat hoztak (bár ahogy följebb is idéztem Gergely Jenőtől, sajnos az öt hónap alatt igen kevés dolog megvalósítására volt lehetőségük): a munkanélküli segélyt, az adóhátralék elengedését, a tizennégy éven aluli gyermekek foglalkoztatásának betiltását, emelték a béreket, a leszerelt katonáknak jelképes végkielégítést adtak, tervezték a nyolcórás munkanap bevezetését és a társadalombiztosítás kiterjesztését. S kevesen tudják, de az is tény, hogy a Horthy-korszak egyik kedvelt irredenta szlogenje, a „Nem! Nem! Soha!” is hozzájuk kötődik, ők íratták azt először a plakátokra; nem Horthy Miklós kormányzóék találták ki. Tény, hogy az első köztársasági elnök és köre ellenezte a nagyhatalmi imperializmust, különösen az osztrák-német szövetséget, amelyről sejtették, hogy a sír szélére vezethetik Magyarországot (s ez a sejtés ugyebár 1944/45-ben be is következett). Károlyi nem volt hajlandó aláírni a trianoni békénél még enyhébb fegyverszüneti szerződést sem, ő volt az első, aki kimondta 1919 februárjában: „Nem! Nem! Soha! Nem, nem, soha nem írok alá olyan békeszerződést, amely Magyarországot feldarabolná.”

Egy fiatal történész, Csunderlik Péter megállapításaival egyet tudok érteni, aki szerint túlzás Károlyiékat hazaárulónak aposztrofálni; békés körülmények között biztos, hogy nyugodtan elvezethették volna az országot, de az 1918/19-es elképesztően nehéz helyzet kezelése bizony meghaladta a tehetségüket; arról nem is beszélve, hogy a fejükben lévő romantikus ideák és a valóság, például az Antant politikája sem voltak köszönőviszonyban egymással. Mindenesetre ezeknek a tizennyolcas magyar politikusoknak még voltak ideáik. Károlyi például a saját, kápolnai birtokán kezdte a földosztást, nem másén (még ha sajnos ez tovább nem folytatódhatott, s csak egy szép, szimbolikus gesztus is lett). Ugyancsak Gergely Jenő írja:

„…az antant hatalmak a közép-európai, és beleértve a Kárpát-medencén belüli átrendeződés fő irányait, sőt mi több, konkrét területi kereteit is, a forradalmak előtt mondhatni végérvényesen lezárták és eldöntötték. Magáért a háborúért és a háborús katasztrófáért aligha lehetne a magyar progressziót felelőssé tenni; felelőssége abban van, hogy egyáltalán mit tudott kezdeni a múltból örökölt csődtömeggel… függetlenül attól, hogy valóban politikai ízlés kérdése is, hogy ki miként vélekedik 1918/19 rohanó történelméről, de minden elfogulatlan szemlélőnek szerintünk el lehet fogadni: az oktobrista demokrácia és köztársaság korszakos jelentőségű kísérlete volt Magyarországon az európai típusú polgári demokrácia megvalósításának…”

Viszont azt elgondolkodtatónak tartom, hogy a mögöttünk hagyott közel három évtized alatt, elsősorban az ún. baloldali kormányzatok idején, amikor egyesek részéről annyiszor volt hivatkozás a köztársaságra, a köztársasági eszményiségre, az valójában még szimbólumaiban sem erősödött. (A Károlyi-mauzóleum sem baloldali kormányzat, hanem a jelenlegi hatalom idején újítódott föl. Azért ez is elgondolkodtató…) 1848/49 után második alkalommal 1918-ban Hockék tették hivatalossá az úgynevezett Kossuth-címert (lásd e sorok írójának gyűjteményéből a Magyar Nemzeti Tanács jelvényét, annak alábbi fotóját!), 1946. február 1-jétől, az újabb köztársaság első napjától is az lett, aztán 1956 forradalmi napjaiban is, és még azután is egy rövidke ideig. Az 1989/90-es rendszerváltoztatási folyamatok utáni időkben, a harmadik Magyar Köztársaság idején pedig ezt a kérdést senki sem merte igazán fölvállalni; az 1848/49-es mintához hasonlóan a Kossuth-címer hivatalosan-egyenjogúan nem lett használható a koronás címer mellett, – holott Magyarország egészséges identitása mindig is 1848/49 volt. Szerintem a Kossuth-címer ilyenfajta „tisztába” tevése fontos kérdés lehetne, évente való hivatalos használata például egy március 15-én és egy október 23-án igazán kedves, szép dolog lehetne hivatalosan megjelenítődve ünnepségeken, megemlékezéseken, ünnepi programok „dekorációs” elemeként, stb. (De pozitív példaként említhetem a pápai Országzászló-emlékművet, amelynek alsó részén éppen egy nagyobb méretű Kossuth-címer látható, amelyet eredetileg 1938 őszén formáltak meg, s amely elpusztítása után évtizedekkel, a Magyar Millennium évében, 2000-ben állami támogatással hasonlóképpen állítódott vissza.)

Csak az emlékezet tudja megóvni a nemzetet attól, hogy tragikus történelmi csapdákba essen. Fontos a több mint száz esztendővel ezelőtti dolgokra és a tiszavirág életű Magyar Nemzeti Tanács elnökére is emlékezni-emlékeztetni. Hock János nem volt gonosz ember!

Végül – ugyancsak elgondolkodtatásul – a 75 esztendővel ezelőtti magyar nácik által kivégzett nemzeti ellenállót, – a Hockhoz hasonlóan – a pártpolitikában ugyancsak hosszú utat megtett, a szélsőjobboldali radikalizmustól, a fajvédelem eszméjétől (éppen a ’18-as köztársaságellenes paramilitáris Magyar Országos Véderő Egylet megalakításától) az októbristákkal és a polgári radikálisokkal való szövetségig, s a demokratikus ellenzéki politika felé eljutott Bajcsy-Zsilinszky Endrét szeretném idézni „Helyünk és sorsunk Európában” (1941) című, nagy ívű művéből:

„De még azt sem állítom, hogy 18-ban menthetetlen lett volna Magyarország. Egy hatalmas szellem, egy nagy vezéri egyéniség, egy új kossuthi varázsló talán még az utolsó pillanatban is meg tudta volna tenni a csodát: a lángész villámló és mennydörgő módján föl tudta volna rázni a magyar történelmi lelkiismeretet, meg tudta volna értetni a halálosan fáradt nemzettel, hogy nem érkezett el az ideje még a pihenésnek, a fegyver letételének, most kell igazán marokra fogni a puskatust... Egy istenadta géniusz bizonnyal másként fogalmazta volna meg szegény Tisza István ama bejelentését, hogy a háborút elvesztettük, olyasfélét kellett volna mondania, hogy a középponti hatalmak elvesztették ugyan a háborút, de Magyarország még nem, és meg kell védeni minden emberi erővel, a magyar birodalmi hivatás nem semmisült meg, hanem csak új helyzetbe került, új szerephez jutott, új feladatok elé sodródott. Egy istenküldötte nagy magyar vezérember egyetlen tigrisugrással vetette volna rá magát a gyökeresen megváltozott helyzet adta zsákmányra: a nagy káoszra, ami itt elkövetkezett s villámgyorsan fogott volna össze a lengyel nemzettel és Olaszországgal, esetleg a horvátokkal és szerbekkel is…
A politikai géniusz nem olyan, mint a költői, nem olyan szabad, nem olyan szuverén ura a maga anyagának, holott ő is művész valójában. A legnagyobb vezéri egyéniség is béna és tehetetlen, ha népe és kora nem érti meg, ha bármi szerencsétlen körülmények, beteg fejlődés, a néplélek belső forrásainak időleges elapadása, gátolja azt a természetes kölcsönhatást, amely igazán csak a valóságos nagy ember s egy valóban nagy nemzedék között érvényesülhet. A nép közösségi géniuszának és az egyéni lángelmének találkozniok kell, hogy az igazi történelmi csoda létrejöhessen, mint ahogy találkozott Kossuth Lajos a maga nagy 48-as nemzedékével. De hiába tört volt kétszáz évvel azelőtt égre Zrínyi Miklós valóban mátyási méretű roppant szelleme és akarata, mikor oroszláni hangján bömbölte a világba legfőbb követelését: »fegyvert, fegyvert, fegyvert és jó vitézi resolutiót!«... mert kora, nemzedéke süket volt.
A szomorú 1918-as évnek tragikuma nem merült ki abban, hogy nem támadt új Kossuth Lajosa vagy új Zrínyi Miklósa; a nemzedék is gyönge, fáradt, ernyedt és elkínzott volt. Kevéssé fogékony akár egy valóban nagy egyéniség megértésére, akár a maga óriási évezredes hivatásának felismerésére és betöltésére. Milyen nemzedék is teremhetett a kiegyezési korszak második felének mérhetetlen sivárságából? Milyen nemzedék is támadhatott egy korszak méhéből, mely minden igazi nagy kötelességét elfeledte és minden történelmi feladatát megtagadta?”

Írta-összeállította:

Kerecsényi Zoltán
^{(lokálpatrióta,
az Elsősorban pápai Városbarát Egylet ügyvivője,
a Hock János Beszélgető- és Jótékony Csoport szervezője)}

(A fotók, a reprók, az archívok forrása, készítője: Kerecsényi Zoltán,
s magángyűjteményéből kerültek fölhasználásra.)

--------------------------------------------------------------------------------------

Az összeállításhoz fölhasznált irodalmak – az idézetek forrásai –; és ajánlott irodalmak:

- Bajcsy-Zsilinszky Endre: Helyünk és sorsunk Európában. Kairosz Kiadó, Budapest, 2008.
- Gergely Jenő: Magyarországi forradalmak (1918-1919). IKVA, Budapest, 1992.
- Hajdu Tibor: A magyar történelem rejtélyei sorozat 14. kötet – Károlyi, a vörös gróf. Kossuth Kiadó, Budapest, 2016.
- Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018.
- Hock János: Képes Biblia – Az Ó- és Új Szövetség történelme 50 színes képpel. A szerző kiadása, Budapest, 1900. (Reprint, Szent István Társulat, Budapest, 1989.)
- Hock János: Rákóczi Ferencné. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Budapest, 1907.
- Hock János: Börtönvirágok. A szerző kiadása, Budapest, 1935.
- Kassák Lajos: Egy ember élete I-II. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1957.
- Kende János-Sipos Péter: A magyar történelem nagy alakjai – 11. rész. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988.
- Kende János-Sipos Péter: A magyar történelem nagy alakjai – 12. rész. Reflektor Kiadó, Budapest, 1988.
- Marcelo Rossi: Agapé – A feltétel nélküli szeretet. Század Kiadó, Budapest, 2013.
- Dr. Márki-Zay Lajos országgyűlési gyorsirodai oszt. tanácsos gyorsírói feljegyzéseinek felhasználásával: Részletek a Hock János ellen megtartott főtárgyalásról. Dr. Nagy Vince kiadása, Budapest, 1933.
- Nemeskürty István: Mi történt velünk? Szabad Tér Kiadó, Budapest, 2002.

- Ormos Mária: Magyarország története – Világháború és forradalmak 1914-1919. Kossuth Kiadó, Budapest, 2009. (Magyarország története-sorozat, 17. kötet)
- Patsch Ferenc SJ: Katolikus spiritualitás – Tabuk nélkül. Jezsuita Kiadó, Budapest, 2015.
- Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? – A magyar állam és hadserege 1918-1919-ben. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2019.
- Újságok: BBC – History Magazin 2018. novemberi száma (Vörös Boldizsár: Két térfoglalás – A köztársaság kikiáltása és az ellenünnepség; Kassák Lajos emlékei a Tisza-gyilkosságról és a köztársaság kikiáltásáról), Magyar Hírlap 2018. október 29-i száma (Gali Máté: Úgy halhatott meg, ahogyan élt: a modern világot sok mindenben tragikusan elvetve és meg nem értve, de töretlenül, egész emberként – írta a Vasgrófról Vermes Gábor – Tisza István, a geszti Bismarck élete és halála), Magyar Idők 2018. október 29-i száma (Ligeti Dávid: A gróf halála a történelmi Magyarország végét is hűen szimbolizálta – Száz éve ölték meg Tisza Istvánt), Népszava–Szép Szó 2019. február 23-i száma (Sipos József: Földosztás Kápolnán)
- Weboldalak: https://168ora.hu/ – 2010. június 22. (Miért gyűlölik Károlyit?), http://intezet.nori.gov.hu (Nemzeti sírhelyek/Hock János), http://polhist.hu/ (Berényi Zsuzsanna Ágnes: A Magyar szabadkőművesség és a köztársasági eszme), https://hu.wikipedia.org/wiki/Hock_János (Hock János – A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából), Page Not Found történelmi stúdióblog – https://hu-hu.facebook.com/pagenotfoundhistory/ – 2013. február 23. (Csunderlik Péter:‎ Károlyi és a kápolnai földosztás, amelyről Krúdy azt írta, hogy „új honfoglalás”), www.huszadikszazad.hu (1934. november: Kegyelmet Hock Jánosnak; 1936. október: Hock Jánost, aki után 100 pengő maradt, kedden temeti Griger Miklós a Kerepesi temetőben), www.kobanya.hu – 2010. február 1. (Hock János emléktáblája)