Gyermekként, iskolásként egy kicsiny, kékes színezetű, zsebre vágható, megkapó illusztrációkkal ellátott „Képes Biblia” volt az első Bibliám. Akkor még nem igazán foglalkoztam azzal, hogy a kötetborítón szereplő írói-összeállítói név kit is takart valójában; – a név nem mondott akkor nekem semmit. Aztán hosszas esztendők múltán egy antikváriumban kezembe akadt egy igencsak megsárgult-megviselődött kötet: az 1935-ös „Börtönvirágok” című. Akkor döbbentem rá, hogy az azon szereplő szerzői név azonos az említett, gyermekkori kis Bibliáméval. Az pedig már csak hab volt a tortán, amikor számomra az is kiderült, hogy a szerző ugyanazon pápai utcaköveket koptatta, ugyanazon pápai harangzúgásokat hallotta diákként, mint amiket naponta én is. Hock János, az egykori pápai bencés gimnáziumi, majd pápai református kollégiumi diák, a későbbi neves római katolikus plébános, politikus, irodalmár, a száz évvel ezelőtti, tiszavirág életű Magyar Nemzeti Tanács – mint állami törvényhozó szerv – elnöke, s nem utolsó sorban a Pápa közeli Devecser szülötte, illetve Dáka hajdani lakója most, 2019. december 31-én lesz, hogy kerek 160 esztendeje megszületett.

Egy nyolcgyermekes, szegény, devecseri család legidősebbjeként látja meg a napvilágot, aztán a Pápa melletti Dáka községbe költöznek, ahol az édesapa a falu jegyzőjeként kap állást. Hock Károly egész életén át kossuthos magyar hírében áll, íróasztalán mindhaláláig a néhai magyar kormányzóelnök dedikált képét tartja ereklyeként. Hock János később így emlékezik atyjára:

„Ötven évig volt a falunak vezető atyja, tanácsadója és jóltevője. Szegény falusi jegyző volt. Nagyon egyszerü, de mindig jókedélyü, természetes, igénytelen, de igaz és szókimondó ember volt. Abból a régi gárdából, akikről br. Eötvös József regényt irt a Falu Jegyzőjében. Ő nem hivatalnoka, barátja volt a községének... mindig erős függetlenségi érzelmü ember volt és zászlóvivője a 48-as pártnak. Pedig jegyző volt. Függetlenségi érzelmeit még a szabadságharc küzdelmeiből hozta magával a komáromi várból. Tőle örökölhettem ellenzéki temperamentumomat, mert nála a tisztességes magyar ember a Kossuth zászlónál kezdődött. Ma is emlékszem még, mikor a 60-as évek derekán a somlyói pincénk zárt ajtói mögött énekelte nekünk szép csengő hangján az apám: – Viharos a tenger. De nagy habokat ver. A menekülteknek, nehéz utjuk lészen. Kossuth Lajos éljen! Imádság volt akkor ez a nóta és a felemelt pohárba könnyek is vegyültek. Ez a magyar sors, mert még ma is csak sirva vigadhat a magyar!”

Ettől aztán magától értetődő, hogy maga is nagy tisztelője lesz a kossuthi hagyományoknak; fiatalként elzarándokol Turinba, hogy „a szent aggastyánnak két reszkető, fehér kezét” megcsókolhassa. Ott lesz a „leghívebb magyar” holttestének hazaszállítására kinevezett ötvenfős küldöttség tagjai között, s nem hiába lesz később az Országos Függetlenségi Kossuth-párt elnöke, a negyvennyolcas szellemű demokratikus-függetlenségi értékek hű és bátor szószólója. „Rákóczi Ferencné” címet viselő történelmi elbeszélésének ajánlásában, 1907-ben, az 1848/49-es ereklyegyűjtemény és Kossuth Múzeum alapítójának, gróf Kreith Bélának ekképp fogalmaz:

„Van-e nemzet a világon, amelynek olyan drágakövei ragyognának elő dicsőségének koronájából, mint aminőket a mi történelmünk nemzetünk homlokára tett? Históriánk minden lapja szabadsághősöknek és vértanuknak martirológiumja, akik szeretetüket és hűségüket hazájuk iránt vérükkel pecsételték meg…”

Hock jól tudja, hogy a magyarság XVI-XVIII. századi függetlenségi-szabadságküzdelmeinek 1848-ig tartó, hol búvópatakként föld alatt rejtőző, hol a felszínen háborgó áradata egyetlen ember nevével szimbolizálható: a Habsburg elnyomók elleni több évszázados háború vezére: II. Rákóczi Ferenc, a politikus, a hadvezér, a mindenét hazájáért áldozó hős példájával. Ő kezdeményezi a vezérlő fejedelem hamvainak hazahozatalát is. Már említett 1935-ös művében a következőképpen ír:

„Rákóczi nélkül Kossuthunk se lett volna. Kossuth nélkül pedig az európai haladás átgázolt volna ezen a megkésett nemzeten. Ő mutatott példát a hazaszeretet önzetlenségében. Mindent feláldozott érte. Mérhetetlen vagyonát; fejedelmi méltóságát; családi boldogságát. Egész életét! Ennél többet már igazán senki sem adhat. Nem alkudott és inkább hazátlanná lett, hogysem a nemzet jogait elkótyavetyélje… Szent volt. A hazaszeretet szentje… mert habár nem is feszitették keresztre, de azért hazájának a megváltásáért önként viselte el a kereszthalálnak összes kinjait. A megbélyegzést, a meggyaláztatást, az üldöztetést. Kifosztották mindenéből és hagyatékán megosztozva, törvényen kivül helyezték, mikor őt saját fajtestvéreinek szolgalelküsége hazaárulónak kiáltotta ki. A legnagyobb magyart. A szegény, hazátlan bujdosót! (…) Felvetettem az eszmét, hogy ennek a legnagyobb magyarnak a porladó tetemeit hozzuk haza Rodostóból. Szavaim visszhangot keltettek és az Ige testté lőn!”

Az ifjú Hock János Dákáról Pápára jár be iskolába. Középiskolai tanulmányait előbb a pápai bencés szerzetesek gimnáziumában, majd a város kálvinistáinak híres ősi kollégiumában végzi. Ez a protestáns iskola nem tesz különbséget társadalmi osztály vagy felekezeti hovatartozás között; tanulóinak sorában paraszti és nemesi származásúakat ugyanúgy találni, mint katolikusokat vagy izraelitákat. A Pápai Református Kollégium Isten- és hazaszeretetre nevel „szabadon tenyészik” „jelszava” alatt; szabad légkörben, az individuumot előtérbe helyezve. Így segíti Hock egyéni képességeinek kibontakozását is. Óriási hatással van reá ez a szabad szellemű keresztény közeg. Ekkortájt kezd el igazán érdeklődni az irodalom és a művészetek iránt is. (Később nem hiába adja ki a – hatalmas vitát kiváltó – „Művészi reformot” (1898), hangsúlyozva ebben a művészeti nevelés fontosságát, – s vesz majd részt a Nemzeti Szalon tevékenységében is, fölkarolva a magyar vidék festőit, szervezve számukra tárlatokat, vidéki és nemzetközi bemutatkozási lehetőségeket, s nem utolsó sorban nem kevés állami rekvizítumot előteremtve megsegítésükre.)

Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy a fiatal Hock pápai diákként, hívőként, a művészetek fiatal szerelmeseként tán többször betérhetett a pápai, Fő téri plébániatemplomba, vagyis a Nagytemplomba is, ahol bizonyára el-elmélázhatott Franz Anton Maulbertsch csodás freskóin, vagy Johann Zirckler oltárképein. Ha betért oda, egy előtt: a minden vagyonát a szegényekre költő, a vallásos élet megtisztítását, az egyház megreformálását szívén viselő Borromeo Szent Károlyt ábrázoló festmény előtt biztosan elgondolkodhatott, mert érdekes módon Borromeo személyéről később több írásában is nagy tisztelettel emlékezik meg. S ugyebár Károlynak hívják az édesapját is. Idősen szeretettel gondol vissza gyermekkora dákai Károly-napjaira, s a sors különös fintora, hogy Borromeo Károly ünnepének előestéjén kerül majd be a börtönbe is. A „Börtönvirágokban” írja:

„Boromei szent Károly, Milánó érseke, mikor beköltözött a palotájába, egy freskót pillantott meg a szobájában. A Carcasse-t, vagyis a halál csontváz alakját, kezében a kaszával. Rögtön festőt hivatott, hogy a rémkép csontkezéből törölje ki a kaszát és fessen helyébe fényes kulcsot. Ez illik a kezébe, mert a halál csak a mi portásunk. Nyitogatja előttünk az ajtót, amikor az egyik szobából a másikba kivánunk átlépni. A test tehát éppoly börtöne a léleknek, mint bármelyik fegyházi börtön. Testi börtönünknek pedig egyetlen célja a lélek nevelése és megtisztitása. A fegyházak börtöneinek is csak ez lehet a célja, mert a szenvedés az Isten kezében csak eszköz, amelynek célja az a javitómunka, amit az Isten vele elérni akar. Azzal az erős szándékkal léptem át tehát a gyüjtőfogház kapuját, hogy mindazt, ami itt velem történik, lelkem javára fogom forditani...”

Pápáról a veszprémi teológiára visz az útja. Káplánként a Zala megyei Gógánfán kezdi meg lelkipásztori tevékenységét, s rövidesen Kaposvárra kerülve segédlelkész, illetve a helyi gimnázium hittanára lesz. Mindemellett egyre élénkebben kezdik érdekelni a körülötte folyó történések, különösen a kisemberek létproblémái, a szemmel látható egyenlőtlenségek, – megannyi arcpirító szociális rendellenesség. Ezért bekapcsolódik a politikába, elindul képviselőjelöltként. Először, mint szabadelvű pártit választják 1887-ben országgyűlési képviselővé, de még a ciklus alatt csatlakozik Apponyi Albert Nemzeti Pártjához, majd vele együtt újra a kormánypárt tagja lesz. Khuen-Héderváry Károly miniszterelnöki kinevezése után végleg elhagyja a Szabadelvű Pártot, 1903-ban belép Bánffy Dezső Új Pártjába. A kormányzati válság idején az ellenzéki koalíció ún. vezérlőbizottságának tagja (1905–1906). Bánffynak a koalícióból való távozása miatt elhagyja az Új Pártot (1906.), belép a Függetlenségi és ’48-as Pártba. Mindkét pártszakadáskor a radikálisabb irányzatot támogatja, előbb Justh Gyula csoportjához (1909.), majd Károlyi Mihály radikálisabb, földreformot és általános választójogot követelő tömörüléséhez csatlakozik 1916-ban. Minden választáson mandátumot nyer! Természetesen papi szolgálatát sem veszi félvállról. Sőt!

Fölkerülve a fővárosba előbb a kőbányai, majd a józsefvárosi plébánián szolgál. „Aranyszájú papnak” kezdi becézni a nép; futótűzként terjed népszerűsége, templomi prédikációira valóságos „búcsújárás” indul Budapest számos kerületéből, sőt még más felekezetekből is. Élete álma valósul meg, amikor eljut a Szentföldre, Jeruzsálembe, Betlehembe; útjáról népszerű, folytatásos beszámolókat közöl a kőbányaiak hírlapjában. Sokrétű, rendkívül aktív! Plébánosi, s képviselői föladatain túl elképesztő erővel, hittel munkál a népművelés, a közoktatás, az irodalom területén; verseket, novellákat, színdarabokat ír, köteteket ad közre – többek között elkészül korának egyik legnépszerűbbjével, a „Jézus élete” cíművel –, publikál számos újságnál, széleskörű kapcsolatokat ápol; a kőbányai kereskedők, iparosok és gazdák körük elnökének kérik föl, de ő lesz a kerületi zene-egyesület védnöke is, alapítványt szervez, munkásgimnáziumot indít, kapcsolatba kerül a szellem szabadságának egyetemességét valló, a fölvilágosodás hagyományait követő szabadkőműves mozgalommal is. Számtalan karitatív akciót indít plébániáiról, – elkötelezetten áll ki a peremen élők, a nincstelenek mellett. Szívesen jótékonykodik. Az emberek több alkalommal kérik föl jótékonysági estek védnökének (még a reformátusok javára is), mert tudják, népszerűsége, jelenléte és köszöntője miatt sokkal több résztvevőre, és így támogatóra számíthatnak, mint nélküle.
A politikában megrögzött pacifista, háborúellenes, s rendíthetetlenül küzd az általános választójogért. Ellenzője Tisza István politikájának. Az ország sebekből vérzik, „torkunkon a kés” – figyelmeztet. Aztán 1918. október 16-án Károlyi Mihály deklarációját ő olvassa föl, kérve a királyt „a politikailag, katonailag és gazdaságilag teljesen önálló és minden más államtól független Magyarország” megalakítására. A miniszterelnökké avanzsált Károlyit fölváltva ő lesz a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. E tisztség viselőjeként, napra pontosan egy hónap múlva pedig a parlament kupolacsarnokában – a Tanács tagjai, és a kint várakozó kétszázezer ember előtt – ő kiáltja ki az első Magyar Köztársaságot. Vezetésével keresi föl és köszönti a Tanács küldöttsége lakásában – Bajcsy-Zsilinszky Endre szavaival élve – a „nagy magyar géniuszt”, a magyarság nagy „viharmadarát”, az akkor már nagybeteg poétát, Ady Endrét. Az 1919. január 29-i temetésen is ő képviseli a Magyar Nemzeti Tanácsot.

A Magyar Nemzeti Tanács elnökének a parlamenti kupolacsarnokban kormánytagok, egyházi méltóságok, sőt még egy élő negyvennyolcas honvédaggastyán előtt hangzik el nagyhatású beszéde. Ebben a függetlenségéért és Európa védelméért vérét ontó magyar nép áldozatos történelme bontakozik ki; egy „kossuthiánus martirológium” a világháború barbárságába vezetett, becsületesen harcoló, de „félrevezetett nemzetről”. A tömegsírokban nyugvó vagy Volhínia mocsaraiban „kihűlt mellel” fekvő halott katonák hősi áldozatára hivatkozik, az emelvény mellett álló negyvennyolcas honvédaggastyánnak azt mondva: nem lett rokkant és elnyomott vértanú hiába, mert a köztársaság új életet ad majd a jövendő magyarság millióinak. Ennek zálogául, javaslatára két új nemzeti ünnepet deklarálnak a jelenlévők: október 31-ét, a forradalom napját, és november 16-át, a köztársaság kikiáltásának napját. Bejelenti a király lemondását, a képviselőház és a főrendiház föloszlását, ezután következik Magyarország önálló és független „nép-köztársaságként” való államiságának kimondása, illetve annak elfogadása, hogy Magyarország alkotmányát az új választójog alapján összehívandó alkotmányozó gyűlés határozza meg. A „Magyar Nemzeti Népköztársaság” kikiáltását szikratávírón is hírül adja a világ nyilvánosságához intézett üzenetben. Hock János az önálló nemzeti fejlődés zálogát, Károlyi a pacifizmus világprogramjába való beilleszkedést látja 1918. november 16-ában, a köztársasági ünnepség utolsó szónoka, a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond (aki nemsokára a Tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztosává változik) már „a szegénység és gazdagság nagy küzdelmében” akar döntő eredményt elérni.
Tehát négyszáz esztendő után Magyarország újra szuverén állammá válik. 1919 januárjában a miniszterelnököt, Károlyi Mihályt köztársasági elnökké választják, a kormány cselekvésre szánja el magát: földet osztanak, hadsereget szerveznek. Mindeközben Magyarország megkapja az ún. Vix-jegyzéket, az első világháborúban győztes Antant-hatalmak által a Párizs környéki békeszerződések alkalmával, 1919. február 26-án hozott határozatát és annak végrehajtási előírásait tartalmazó levelet a Belgrádban székelő francia magyarországi hadsereg ideiglenes parancsnokától. A kormány ezt elutasítja. És ez alatt a hátterekben, belülről is folyik az intrika; a szociáldemokraták Károlyit elárulják, az Oroszországi Kommunista Párt magyar csoportjának Magyarországra irányított tagjaival szövetkeznek.

„Az elátkozott köztársaság” című, tavaly megjelent, nagysikerű könyvében jeles kortárs történészünk, Hatos Pál írja:

„…ő (Hock János) és még néhányan – a református Juhász Nagy Sándor, Jánosi Zoltán, Nagy Vince stb. – kitartottak Károlyi mellett a régi hívek közül, de inkább csak becsületből. Érezniük kellett, hogy egyre inkább mellékszereplővé válnak egy olyan darabban, amely elveszítve eredeti szerzőjét már önmagát írja tovább. Hock János nem volt átlagos pap, de Károlyi oldalán valósággal a próféta szerepét töltötte be: megjövendölte a jó időket még októberben, s előre jelezte a bukást is, amikor a szocialisták Károlyi fejére nőttek.”

„Robogó vonatra kell szállnunk, de nem szabad a robogó vonat elé, a sínekre fektetni Magyarország tradícióit.” – mondja Hock.

A tíz esztendeje elhunyt kiváló történész, az MTA volt doktora, Gergely Jenő jól szemlélteti a zajló, szomorú folyamatokat „A magyarországi forradalmak (1918-1919)” című, hallatlanul érdekes kis kötetében:

„A fiatal magyar demokrácia konszolidálását az ország gazdaságának felbomlása lehetetlenné tette. A Károlyi-kormány rendkívül nehéz gazdasági örökséget vett át. Az ország a háborús erőfeszítésekben gazdaságilag kimerült. A hadigazdaság már 1917-1918 folyamán egyre gyorsuló ütemben dezorganizálódott. A hadigazdaság összeomlását meggyorsította az államkeretek széthullása. A külkereskedelmi kapcsolatok szinte teljesen megszűntek. A blokád, illetve a nagy ipari és bányavidékek elcsatolása fokozta a nyersanyaghiányt. Főként a szén hiánya okozott válságos helyzetet. Az ipari termelésben nehéz volt átállni a sem háború, sem béke átmeneti körülményei között a haditermelésről a közszükségletek kielégítésére. A forradalom után a termelés visszaesett, ami a későbbiekben sem változott, mivel a feltételek nem javultak, hanem tovább romlottak…

A polgári demokrácia nagyszabású szociálpolitikai terveket szőtt, amelyek főként a szociáldemokrata programon alapultak. Sor került a munkaügyi és népjóléti minisztérium felállítására, de a szervezés állapotán nem jutott túl. A messzemenő javaslatokból az öt hónap alatt igen kevés valósult meg. Bevezették viszont a nyolcórás munkaidőt és a kollektív szerződéseket. Maradt az átmeneti segélyek folyósítása, hogy a leginkább rászoruló és elégedetlen rétegek ellenséges hangulatát leszereljék. Ezek a segélyek nem jelenthettek megoldást, de politikai okok miatt elkerülhetetlenek voltak s így nagy terheket róttak az államra. A forradalom győzelme után a termelés csökkent, a fizetések és a munkabérek viszont emelkedtek. Ezt a vállalatok állami támogatásból finanszírozták. Végső soron a munkanélküliség felszámolása lehetetlen volt, az ad hoc intézkedések a munkások és a dolgozó rétegek helyzetén gyökeresen nem változtattak. Ahhoz azonban elegendők voltak, hogy a tulajdonos rétegek nemtetszését kiváltsák. A gazdasági válság nagymértékben hozzájárult a politikai válság elmélyüléséhez.
A köztársaság megteremtése után is folytatódott Magyarország addigi területeinek a környező országok hadseregei által történő megszállása. November 12-én a ruszin néptanács kimondta Kárpátalja csatlakozását Csehszlovákiához. November 17-én a korábbi társország, Ausztria is bejelentette igényét Nyugat-Magyarországra. 1918. november 20-án a Román Nemzeti Tanács állást foglalt Magyarország »románlakta« területeinek Nagy-Romániához való csatlakozása mellett. Igényt jelentett be Erdélyre, a Bánátra és a Partiumra (Arad, Bihar, Szatmár és Szilágy megye egészére, valamint Békés, Csanád és Ugocsa megye keleti részére). Ebben a kérdésben a döntő fordulatot december 1-én és 2-án a Gyulafehérvárott tartott erdélyi románok nemzeti gyűlése jelentette. Itt mondták ki a fent említett területek egyesülését Romániával, s ez a dátum tekinthető Nagy-Románia születésnapjának. A döntés realizálása érdekében már december 2-án a román királyi hadsereg engedélyt kapott az antanttól, hogy a belgrádi konvencióban megszabott demarkációs vonalig előnyomulhat. Bevonultak Marosvásárhelyre, Besztercébe, majd Brassóba. Ezzel szemben a kormány is megpróbált diplomáciai lépéseket tenni, bár a külügyminisztérium még mindig csak szerveződőben volt, így a diplomáciai lépések is nehezen voltak végrehajthatók…

1918-1919 fordulóján Magyarországon a társadalmi elégedetlenség és a forradalmi törekvések együttesen jelentkeztek a nemzeti tragédiával. A történelmi Magyarország váratlan és senki által fel nem tételezett szétdarabolása sokkhatást váltott ki a magyar lakosság részéből, elsősorban a közvetlenül érintettekből. Ott, ahol őseik éltek, birtokuk vagy földecskéjük, kastélyuk, kúriájuk vagy nádfedeles házuk állt, ahová nyelvük, vallásuk és kultúrájuk fűzte őket, most idegen hatalom uralkodott. Földönfutóvá lenni vagy vállalni az idegen uralmat, otthagyni az apák sírját vagy ellenállni az új hódítóknak volt a tét. Ahogy az erdélyi állapotokat az egész nemzet sorsára kivetítve megfogalmazó Szabó Dezső az »Elsodort falu«-ban írta, büntetés volt ez a bűnökért, de túl nagy és túl szigorú büntetés. Valóban »kizökkent az idő« itt a Kárpát-medencében, és újkori népvándorlás vette kezdetét. A nemzeti összeomlás szinte mindenkit érintett, ha másként nem, következményeiben. Itt nem valamiféle igazságtevésről, nem nemzeti-etnikai határok megvonásáról volt szó, hanem a nagyhatalmi imperializmus új haragot termő vetéséről…

A belső feszültségek és nemzetközi kudarcok további megosztottságot és a Nemzeti Tanács vezető szerepének aláásását eredményezték. Magában a Károlyi-pártban is látható szembenállás következett be a pártvezér-miniszterelnök és a párt többségét kitevő Batthyány-Lovászy csoport között. De ugyanígy ellentétek domináltak a paraszti társadalomban is, a Nagyatádi-féle Gazdapárt és a Sokorópátkai Szabó István vezette Földmívespárt között. Tovább éleződött az ellentét a polgári (városi) pártok között is, a Vázsonyi-féle liberális demokraták és Jászi egyre balra sodródó polgári radikális felfogása között. Végül a forradalom és köztársaság legnagyobb tömegbázisát adó munkásság is megoszlott: 1918 novemberében megalakult a bolsevik jellegű kommunista párt, amely talán a legnagyobb ellenségének a szociáldemokrata pártot tekintette. Így a polgári demokratikus köztársaság táborában igen mély szakadékok keletkeztek, ami az átmenetileg megbénult konzervatív és újkonzervatív irányzatok aktivizálódásának és új alakulatai létrehozásának kedvezett. 1918. november végére szervezeti formát öltött a polgári demokrácia forradalmi ellenzéke is. A magyar kommunisták vezetője, Kun Béla 1918. november 17-én érkezett Budapestre és kezdett hozzá a kommunista párt megszervezéséhez. Az új párt létrehozásától és a szociáldemokrata párttal való nyílt szakítástól a baloldali csoportok is idegenkedtek…”

Egy régi, archív fotó tanúsága szerint Hock még ott van Kossuth Lajos halálának emléknapján, 1919. március 20-án a Kossuth-mauzóleumnál szervezett megemlékezésen Nagy Vince belügyminiszterrel (a későbbi Országos Függetlenségi Kossuth Párt ügyvezető elnökével, majdani kisgazda és „sulyokista”-szabadságpárti politikussal), majd a kibővített kormányülésen. Ez alatt a szociáldemokraták többsége megállapodik a gyűjtőfogházban őrzött kommunistákkal a két párt egyesítéséről és a hatalom átvételéről; Károlyi aláírásával megjelenik a Tanácsköztársaság hatalomátvételéről szóló proklamáció, amit később maga Károlyi és Berinkey miniszterelnök is hamisítványnak minősít.

Hock pedig csalódva emberekben, politikában, nyugdíjazását kéri és visszavonul az aktív pártpolitizálástól – bizonyára fülében csengenek a krisztusi szavak: „rókatudomány” a politika. Csomagol. A Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásakor először Csehszlovákiába menekül – ahol rövid időre lefogják –, utána Bécsbe, majd az Amerikai Egyesült Államokba emigrál. Onnan aztán kis idővel visszatér Európába, Párizsba, s ismét Bécsbe. Lelke nem bír nyugodni, a külföldi lapokban elítéli a magyarországi folyamatokat, a fehérterror kegyetlenségeit. Távollétében idehaza perbe fogják. Bár jól tudja, hogy bíráló hangjáért Magyarországon vád alá helyezhetik, hetvennégy évesen – 1933-ban –, öregen és betegen mégiscsak hazatér. Itthon akarja bevégezni életét. Dr. Töreky Géza hírhedt bírósági tanácsa egyévi börtönbüntetésre ítéli, pedig semmi köze nem volt a proletárdiktatúrához. (Dr. Márki-Zay Lajos országgyűlési gyorsirodai oszt. tanácsos gyorsírói feljegyzéseinek felhasználásával: Részletek a Hock János ellen megtartott főtárgyalásról címmel dr. Nagy Vince könyv alakban közreadja Hock bírósági elítéltetésének dokumentumait.) Súlyos betegen, nyolc hónapot tölt el fogságban, végül pedig már a rabkórházban. Itt írja meg a „Börtönvirágokat”, amelyben hitet tesz a polgári demokrácia eszméi mellett.

Elítéltetésekor „Kegyelmet Hock Jánosnak!” címmel így ír a korabeli lap:

„Az aranyszájú János pap, akinek böjti prédikációi felrázták egykor Budapest szociális lelkiismeretét, a nyurga, sápadt, babonás ékesszólású fiatal káplán, aki Turinban Kossuth Lajosnak, a szent aggastyánnak két reszkető, fehér kezét csókolta meg, a szélbali Hock János elmúlt idők parlamenti viharainak hőse, a Duna-Tisza köze ősi kurucálmainak tárogatósa, elsárgult 48-as hírlapok mennyköveket és villámokat szóró vezércikkírója, a Nemzeti Tanács szürke reverendás és rózsaszín zsebkendős elnöke, az elnémult bujdosó, a honvágy szívbetege, virágregék költője, egy megalázó bűnper büszke vádlottja, élete útjának utolsó mezsgyéjén a gyűjtőfogház rabja lett.
Hock János daliás ifjúságában is rossz alvó volt, most, túl a hetvenen, még inkább elkerüli az álom. A rabkórház kékcsíkos párnájára könyökölve, ha szabad villanyt égetnie, biztosan a Szentírást olvassa, talán Sámuel könyvét, ahol meg vagyon írva: Hadd essünk inkább az Úr kezébe, mert az Ő irgalmassági nagyok: és ne essünk ember kezébe! Nincs érző ember, bármilyen hitet és meggyőződést valljon is, aki borongva ne követné ma Hock János hullámos karrierjének ködbevesző állomásait és ne illetődne meg a kétségtelenül lánceszű papi férfiú tragikus sorsán.
Igaz, Hock János felett a kúria ítélt, legfelsőbb bíróságunk, amely bizonyára lelkiismeretes elfogulatlan mérlegelés alapján sújtotta egyévi fogházbüntetéssel.
A közhangulat azonban nem az ész, hanem a szív, nem a hideg értelem, hanem a forró érzelem parancsai szerint formál véleményt. E hangulat szerint pedig, ha vétkezett a 75 éves Hock János, úgy a halál árnyékának völgyében vezekel és hangtalan, elvonult utolsó évei tanúsítják, hogy a vulkán kiégett, a láva kihűlt és a múlt emlékei, melyekről végső verdiktet majd a történelem mond, elmosódtak benne is és elmosódtak a külvilágban is. Hock János a vádlottak tölgyfapadján, úgy, mint a fogház kórházi ágyán, egyedül maradt Istenével.
És a városvégi tömlöc új lakójára gondolva, önkénytelenül Mikes Kelemen utolsó levelének, utolsó passzusa jut eszünkbe: Ne kívánjuk egyebet Isten akaratánál. Kérjük az üdvösséges életet és a jó halált. És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Amen. Az emberiesség nevében megértést, könyörületet esedezünk mindazoktól, akik manapság erős kezükben tartják és magasra emelik a földi igazságszolgáltatás mérlegét. Kegyelmet Hock Jánosnak!”

Nyolc hónap múlva – 1935 júniusában – kegyelmet kap. Kegyelmi kérvényét 20.000 kőbányai írja alá. De az önfeledt, nyugodt szabad életből nem sok adatik meg neki. Betegséggel küzdve, 1936. október 10-én adja vissza lelkét Teremtőjének. A korabeli újság tanúsága szerint:

„A Pajor-szanatórium egyik első emeleti szobájában az este 8 óra 26 perckor 77 éves korában meghalt Hock János, a háború előtti Magyarország egyik legtöbbet emlegetett politikai egyénisége. Egy órával halála előtt még élénken beszélgetett unokanővérével, aki az utolsó órákat ágya mellett töltötte a szanatóriumban. Hock János újságokat kért, átlapozta az esti lapokat, de nem merült úgy el bennük, mint máskor szokott.
–Ma egy kicsit bágyadt vagyok – mondotta – nem tudom, mi lehet velem.
Azután letette az újságokat és szótlanul a mennyezetre szegezett szemmel feküdt ágyában. Nyolc óra után kezdődött meg a haláltusa, amely néhány perc alatt végzett vele.
Életének legutolsó pillanatáig hitt benne, hogy meggyógyul, egyáltalában nem volt hajlandó komolyan venni betegségét. Tíz nappal ezelőtt panaszkodott, hogy rosszul van. Azt gondolta, hogy sárgaságot kapott valami gyomorrontásból. Bement a Pajor-szanatóriumba, hogy megvizsgáltassa magát. Ott azt mondták neki: simábban menne a kezelés, ha ott maradna. Az orvosok és hozzátartozók tudták, hogy Hock János menthetetlen: előrehaladott gyomorrákot konstatáltak nála és teljesen reménytelen, céltalan lett volna fájdalmas kezelésekkel kínozni a gyógyíthatatlan beteget.
Halála napján még vidáman mondotta János pap öccsének, Hock Lászlónak:
–Ne hidd öcsém, hogy ebbe belehalok. Még ebben a korban is ki lehet bírni egy kis gyomorrontást…
Úgyszólván utolsó percéig nem vesztette el eszméletét. A szanatóriumban mindennap végigolvasta az újságokat, néha még írdogált is az ágyában, minden iránt érdeklődött, mindenről beszélgetett. Látogatókat nem engedtek be hozzá, de az utolsó napokban mégis felkeresték sok évtizedes jó barátai: Ripka Ferenc és Griger Miklós, – utolsó látogatója Nagy Vince volt. Rendkívüli képességekkel megáldott, hullámos pályájú, kétségtelenül rendkívüli férfiú élete fejeződött be a szanatóriumi ágyon.
Hock János földi pályafutása itt játszódott le mindnyájunk előtt: hallottuk, mint körülrajongott aranyszájú papot, józsefvárosi és kőbányai plébános korában emlékszünk gyönyörű, költői imakönyvére, lángoló parlamenti és városházi szónoklataira, magasba ívelő politikai pályafutására, amelynek során a Nemzeti Tanács elnöki székéig emelte az akkori idők közvéleményének szeretete és bizalma. Aztán mindnyájan tudjuk azt is, mi történt azután: Hock Jánosnak menekülnie kellett és másfél évtizeden keresztül élt távol hazájától, testet-lelket őrlő száműzetésben. Ha hibát követett el: keservesen megbűnhődött érte. A börtönből testvéréhez, Hock Lászlóhoz, a Népszálló igazgatójához költözött, az Aréna útra. Innen egy évvel ezelőtt a Fő uccába ment lakni, onnan pedig augusztus elsején a Székely ucca 2. alá. Az aggastyán minden reggel 5 órakor kelt, első dolga volt papi kötelességének eleget tenni, breviáriumot olvasott. Ezután íróasztalához ült és szakadatlanul dolgozott. Néhány héttel ezelőtt jelent meg utolsó műve: Az élet könyve. Ő maga szaladgált a nyomdába, javította a korrektúrákat, személyesen tárgyalt könyvei ügyében. Minden szórakozása: naponta sétált egy-egy órát a szép budai villák között…
–Mit csinál egész nap, János bácsi? – kérdezték barátai.
–Búcsúzom az élettől... – felelte mosolyogva.
Szerényen halt meg az aranyszájú pap: száz pengőt találtak asztalfiókjában. Ennyi maradt utána, meg néhány oldal kézirat és könyv. Holnap, kedden, délután 4 órakor temeti Hock Jánost a Kerepesi-temetőben Griger Miklós (római katolikus pap, nemzetgyűlési képviselő, legitimista politikus).”

A hetvenhét esztendős korában elhunyt „ősi kurucálmok tárogatósa”, a rákóczista-kossuthista, az atyja erős negyvennyolcas függetlenségi- ellenzéki temperamentumát továbbvivő, „aranyszájú”, szürke reverendás nemzeti tanácsi elnök a budapesti, Fiumei úti nemzeti sírkertben, vagy más néven a Kerepesi úti temetőben – a Kossuth Lajos földi maradványait őrző mauzóleum közelségében – lel végső nyugvóhelyre. Fekete gránit síremlékét az Országos Függetlenségi Kossuth Párt készítteti el „egykori elnökének, a nagy hitszónoknak, és lánglelkű politikusnak” – fölirattal. Máig így olvasható rajta! Egy 2019-es, zord januári napon, fölutazva Hock egykori diákvárosából, Pápáról, megkeresve síroszlopát, egy nemzeti színű szalaggal kötöttem át azt, – s közben ekképp tűnődtem el: vajon mikor lehetett utoljára szervezett főhajtás körülötte, hivatalos koszorú-elhelyezés (?). Előzetesen, az interneten, egy régebbi fotót találva még sűrű bokrokat, indákat láttam a síremlékhely körül, de aztán csodák-csodájára ott jártamkor már föltűnő rendezettséget, tisztaságot tapasztaltam – s ezért köszönet illeti a sírkert dolgozóit (!) –, azonban a síremlék-föliratot is jó volna láthatóbbá tenni valamikor. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Nemzeti Örökség Intézete tavalyra – a ’18-as forradalom centenáriumára – Károlyi Mihályék mauzóleumát példásan fölújította, amely szintén a Hock-sírtól nem messze magasodik. Nem szabad elfelednem megemlíteni azt sem, hogy szerencsére még utcák is viselik Hock nevét az országban; például Budapest-Józsefvárosban, Budapest-Kőbányán, Zalaegerszegen, Törökszentmiklóson, Csongrádon, Siófokon. Kilenc esztendeje, 2010 februárjában, születésének 150. évfordulója aktualitásaként Kőbányán pedig még emléktáblát is kapott. (Talán megérdemelhetne hasonlókat Devecser, Dáka, vagy Pápa településeken is, ahová ugyebár szintén szoros kötődései voltak…)

„Példája ő a papnak, aki a demokráciát össze tudta egyeztetni a legtisztább hitvallással. Sokat vitatott pont ez ma egyesek részéről…” – írja a hajdani polgári demokrata napilap, a Világ hasábjain 1946 októberében Fodor József költő-író. Hock szerint a demokrácia nem zárja ki a vallást, a hitet, az evangéliumot.
Hock nem volt hibátlan ember; igen, sok hibát elkövetett hullámos pártpolitikai pályáján, de tudott bocsánatot is kérni gyarlóságaiért. Ahogy Marcelo Rossi írja Agapé című művében: „…mindannyian fejlődésben vagyunk, ennél fogva elnézést kell kérnünk az általunk okozott kellemetlenségekért. Fejlődésben vagyunk. Nem vagyunk készen…” „Csak az ökör nem változik”, olykor tévedünk, és amikor erre rájövünk, az egyetlen értelmes dolog, ha beismerjük, és készek vagyunk jóvátenni azokat. A „Börtönvirágokban” Hock is ezt teszi:

„…összetett kezekkel könyörgöm minden jószándéku testvéremhez, tegyük félre végre a magyar átkot. Mohácsnál is azért roskadt össze halálos sebével Magyarország, mert Kisfaludy Károly klasszikusan szép elégiája szerint: – Hajh! Ezt visszavonás okozá és pártos irigység. Egységünk fogytán, törve, hanyatla erőnk! – Mennyire igaz minden szava: – Nem, nem az ellenség; önfia vágta sebét! …az Ur Jézus nevében kérek bocsánatot mindenkitől, akit valaha életemnek számtalan gyarlóságával esetleg megbotránkoztattam.”

Hock ilyen-olyan tisztségeiben – Váci Mihály szavaival élve – valójában csak használni akart, s nem tündökölni; a politika humanizálására, emberarcúvá tételére törekedett, aki képviselőként, helyi papként, plébánosként mindig is „lent” volt az emberek között, ismerte, segítette a szegényeket, aki számtalanszor jelezte, a demokrácia nem zárja ki a vallást, a hitet, az evangéliumot. (Csernoch János hercegprímásnak írta: „A forradalom érik mindenütt. Ennek mérséklő és levezető csatornája akarok lenni, hogy a vízözönben az egyházam bárkáját mentsem. Az új igazságokat akarom összeegyeztetni a régiekkel. Saját testemmel!”) Nem véletlenül lett igen hamar széles körben ismert, elismert, népszerű. Hogy mennyire, azt szintén Hatos professzor szemlélteti már említett, 2018-as kötetében: „…az akkori idők legnépszerűbb egyházi szónoka volt, akinek a Tolnai Világlapja – a korszak legkedveltebb képes újságja – ugyanúgy reklámozta imakönyveit, mint manapság Pál Feri atya vagy Csaba testvér írásait saját kiadóik...”

Ahogy előttünk több mint egy évszázaddal, úgy manapság is, ebben az ugyancsak „furcsa” világban, ennek a néhai emberarcú plébánosnak az alakja, művei, gondolatai sokakban fölkelthetik az érdeklődést. Hock idején, a XX. század eleji technikai fejlődés, a háborús és szociális kétségek közepette az emberek riadtan kapkodták fejüket fogódzókat keresve. Béke és biztonság-vágyaikat a pártpolitika egyre kevésbé tudta kielégíteni, akárcsak manapság, – a pártpolitikusok egyre kevesebb pozitív válaszokat adnak az emberek problémáira. Azonban a hit még abban, és ebben a zűrzavarokkal teli, „végidő-váró” korban is kapaszkodót tudott és tud nyújtani. Hasonló jelenség érzékelhető a jelenlegi római katolikus egyházfő kapcsán is, mert – Patsch Ferenc SJ „Katolikus spiritualitás – Tabuk nélkül” című kötete szerint – „egy új paradigma útját egyengeti, amely egy érettebb lelkiség, mélyebb, szolidárisabb spiritualitás kibontakozását szolgálja...” Érdekesség, ahogy Hock, úgy Ferenc pápa is mennyire falak helyett inkább egymáshoz vezető hidak építését hangsúlyozta-hangsúlyozza, s a lelkipásztori gondoskodásnak elsősorban a periférián élők igényeire való válaszolást.

Az írás második részét ITT találja!