Magyarországon 1868-ban iktatták törvénybe az Eötvös-féle kötelező népoktatást. A korabeli felmérések alapján az írástudatlanok számaránya 65,6 % volt. Báró Eötvös József két ízben vállalt vallás- és közoktatásügyi miniszterséget. Első alkalommal éppen 175 esztendővel ezelőtt, 1848-ban, a polgári forradalom győzelmét követően, de akkor még nem volt elég ideje törvényerőre juttatni a közoktatással kapcsolatos elképzeléseit. Csak két évtized múlva, a kiegyezést követően nyílt lehetősége ismét miniszterként végigvinni elképzeléseit az országgyűlésben. 1868-ban, a 38. cikkelyként bejegyzett népoktatási törvény csaknem egy évszázadra irányt szabott az alapfokú oktatásnak és megalapozta a közép- és felsőoktatás kibontakozását. Először iktatták törvénybe a tankötelezettséget, kimondva, hogy minden 6–12 éves gyermeket kötelesek a szülők iskolába járatni. A törvény hatására jelentősen korszerűsödött az elemi oktatás.

Immár hét esztendeje annak, hogy egy régóta dédelgetett gondolat valósult meg az akkori, 2016. szeptember elsejei iskolakezdéssel egy időben: a Pápa melletti Ihászon, az egykori Ihászpusztai Magyar Királyi Állami Elemi Népiskola 115 esztendővel azelőtti megnyitásának évfordulójára emléktáblát állítottunk.* Sajnos, azóta a Nap eléggé megfakította a tábla színvilágát, ezért hamarosan restaurálni akarják a helyiek. Sőt, a közelmúltban létesített új közösségi házban Marton Zsolt lokálpatrióta kollégám lelkes, szorgos gyűjtőmunkájának köszönhetően még egy iskolatörténeti kiállítás is berendezésre kerül.

Készül az ihászi iskolatörténeti emléktárlat. (Fotó: Marton Zsolt)

Az 1901 őszén, a Veszprém vármegyei Pápa városa melletti Ihász-pusztán megnyílt, és a második világháború végén, 1945 tavasza előtt fölrobbantott ihászi Magyar Királyi Állami Elemi Népiskolára, valamint annak utódjaként az 1945 és 1976 között – a körzetesítésig – Ihászon működött tanintézményre, a benne munkált ihászi néptanítók, tanítók, tanárok és diákok emlékére tartott emléktábla-avatóval egybekötött, 2016. szeptember elsejei ünnepélyen a Pápai Lapok 1900. június 24-i számának kishíréből idéztem elsőként:

„…az ihász-marcaltői csász. és kir. csikótelep mezőgazdaságánál Ihászi, Antalfő és Zsigmondháza pusztákon alkalmazásban levő cselédek tanköteles gyermekei részére Ihászi pusztán egy iskola állíttassék fel…”

A 2016. szeptember elsején megjelent ünneplőkkel – helybeli, környékbeli lakosokkal, a néhai ihászi iskola pedagógusainak, diákjainak leszármazottaival – az 1945-ben lőszerraktárnak használt, majd fölrobbantott iskolaépület helyén gyülekeztünk, ahol a Himnusz közös eléneklését követően Sandl Fruzsina marcaltői tanuló előadásában Weöres Sándor Kezdődik az iskola című kedves, vidám költeményét hallgathattuk meg, majd az egybegyűlteket a település akkori polgármestere, Sandl Zoltán köszöntötte, aki kiemelte, ő és önkormányzata jó szívvel karolták fel a táblaállítás ügyét, „az ihászi, családi származással bíró Kerecsényi Zoltán és Marton Zsolt lokálpatrióták kezdeményezését. A kezdeményező személyek egyik-másik nagyszülője az egykori ihászi iskolában tanult, és ezért érezték oly fontosnak, hogy a hajdani intézmény emléke megörökítődjék…”

Az ünnepi alkalom melegszívű momentuma volt, hogy a fölrobbantott ihászi iskola hajdani diákjai közül, az akkor már csak igen kevés számban élő „öregdiák” közül az akkor még élő idős nagymamám is megjelent az eseményen, aki magával hozta megmaradt, korabeli, régi népiskolai címerrel díszített bizonyítványát, benne eredeti, ihászi népiskolai pecsétnyomatokkal, aláírásokkal. Az ünnepet megtisztelte jelenlétével, és avatóbeszédet tartott D. Dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök. Elhangzott gondolatai között Harmati püspök saját iskolaélményeit osztotta meg az emlékező közösséggel. Mint mondta, valaha ő is egy hasonló, vidéki, nógrádi népiskolában kezdte meg tanulmányait, mint amilyen az ihászi, pusztai iskola is volt. A volt evangélikus elnök-püspök elárulta, ősei családjából többen szolgáltak a Dunántúlon lelkipásztorként, valamint tanítóként is. Ő maga is Veszprémben kezdte el lelkészi szolgálatát, tehát ez a vidék kedves neki, így örömmel jött a Veszprém vármegyei Ihász iskolai emlékhelyének felavatására.

Harmati Béla hét esztendeje elmondott avatóbeszédében elhangzott: „Magyarország nevelés- és iskolatörténete rendkívül gazdag és példamutató, tekintve az államszervezéstől, a Szent Márton-hegyi bencések oktató-nevelő munkájától, a kolostori, káptalani, plébániai iskoláktól a reformáció megjelenésével megszületett protestáns kollégiumokon, az 1868-ban törvénybe iktatott Eötvös-féle kötelező népoktatáson át egészen a múlt század eleji klebelsbergi időkig, de a továbbiakig is. Ezek az iskolák, főként a reformáció megjelenésének dinamizmusától nézve, kivételes lökést adtak, a legszegényebb sorból, legalulról is lehetőséget adtak a gyermekeknek, a fiataloknak a feljebb jutásra.”

Harmati püspök felidézte azt is, hogy napjaink iskolásai számára már milyen nehéz lehet elképzelni, hogy a valamikori népiskolákban egyszerre miként tanulhatott egyetlen tanító felügyelete alatt, egyetlen iskolai teremben több osztály diákja. Pedig így volt, ő is ekképp tanult, s vele együtt mindenki a kortársai közül, és láss csodát, mind egy szálig kifogástalanul megtanultak írni, olvasni, számolni. S lám, ilyen vidéki, falusi iskolákból kikerülhetett tanító, orvos, lelkipásztor, püspök, netalántán még tudományos akadémiai elnök is – jegyezte meg mosolyogva. Felhívta a figyelmet a népiskolák, a néptanítók ökumenikus szellemiségére is, hiszen az olyan pusztai iskoláknak, mint amilyen az ihászi is volt, a környék vegyes, többfelekezetű családjainak gyermekeit kellett nevelnie. Ihászon a zömében római katolikus nép gyermekei mellett az evangélikus és református vallásúak hitéleti és erkölcsi oktatását is biztosította a tanító.

A táblaállítás szorgalmazójaként, tervezőjeként, helybeli, családi származásomnál fogva az ihászi iskola történetét villantottam fel beszédemben, továbbá megemlékeztem az akkor kerek nyolcvan éve, 1936-ban napvilágot látott illyési szociográfiáról, a Puszták népéről, illetve Gárdonyi Géza 1894-ben írt önéletrajzi ihletésű kisregényéről, A lámpás címűről is. Az ezekben olvasottak és a saját füleimmel, a saját fölmenőimtől hallottak később hűen igazoltak számomra mindent, amit felnövekedve, kutakodva a megmaradt ihászi, pusztai emlékek kapcsán saját szemeimmel tapasztalhattam, vagy felismerhettem. Ha az ember végighalad a hála Istennek még a mai napig álló egyutcás kistelepülésen, az egyik oldalon megpillanthatja a hosszúkás, több lakást magába olvasztó – mára már kissé átépített – egykori földszintes cselédházakat, a máig hol így, hol úgy működő állami gazdaságot, aztán a kis kápolnát, az azt körül ölelő sírkertet, tanúskodva egy régi-régi világról, házat-hazát építő dolgos, de sokat nélkülöző ősökről, ugyanúgy, ahogy Illyés Gyula is megírta a saját pusztájáról. Az idén 160 éve született Gárdonyi Géza regényhősét, Kovács Ágoston néptanító példás alakját idéztem fel 2016-os hallgatóságom előtt. Szerintem ugyanolyan volt Ihász „Kovács Ágostonja”, a legelső ihászi néptanító, Czirfusz Vince is. Gárdonyi-féle hasonlattal élve lámpás volt, aki világított a sötétségben, utat mutatott, szolgált. Lámpása volt falujának, világosság, fény volt a kisközösség életében.

Elmondtam azt is, hogy sok emlékjel felállításánál bábáskodtam már életemben, de ez az ihászi iskolatábla igazán a szívem csücske, mert tervét legfiatalabb korom óta dédelgettem, s nemcsak pedagógiai végzettségűként volt fontos a számomra a létrehozása, hanem hogy az az akkor még köztünk lévő atyai nagyanyám, az ihászi iskola volt diákja életében valósulhatott meg. Mint elmondtam, kisgyermekkoromban több valós történetet hallottam családom itteni, pusztai múltjáról, mint más kortársaim mesét. Így érlelődött bennem sok minden, így keltődött fel bennem a múlt iránti szeretet, tisztelet és a honismeret, a helytörténet iránti érdeklődés is.

Az Ihászpusztai Magyar Királyi Állami Elemi Népiskola a Pápa városa felől vezető út baloldalán, az ihászi temetőkert szomszédságában állt. 1901-ben nyitotta meg kapuit Czirfusz Vince tanító vezetésével. A 11 méter hosszú, 8 méter széles, 3,50 méter magas tanteremben tanévenként 50–60 diák – leány és fiú – tanult két padsorban ülve. A hat-nyolcszemélyes padokkal berendezett teremben balról a fiúk, jobbról a lányok foglaltak helyet. Az első padokban ültek a kis első osztályosok, mögöttük a másodikosok és így tovább a hatodikosokig bezárólag. A tanító úr tornakertet, azonkívül zöldség- és gyümölcsöskertet is kialakított az iskolaépület és az országút között, ahol kertészeti ismereteiket egyaránt gyarapíthatták a növendékek. A feljegyzések tanúsága szerint a kis ihászi iskolából kikerült tanulók közül lett minisztériumi tisztviselő, magas rangú katona- és rendőrtiszt, hivatalnok, ispán, kertész és sok-sok iparosember.

A római katolikus Czirfusz tanító valóban a puszta szíve-lelke volt. Kántorizált, több hangszeren játszott, hegedült, zongorázott. Ismeretterjesztő és kulturális műsorokat szervezett a nemzeti és egyházi ünnepekre, kivételes figyelmet fordított a honismeret, emellett a természetismeret továbbadására. Ökumenikus szellemben segítette a hitéletet, hisz többfelekezetű – katolikus, evangélikus, református – ihászi, zsigmondházai, antalfői gyermekek népesítették be az egykori falakat. A tanítót nagy szociális érzékenység is jellemezte. A sokak által csak „taninéninek” becézett feleségével együtt élelemmel is segítették a sokgyermekes, nehéz anyagi sorsban tengődő pusztai családokat. Oktató-nevelő feladatai mellett Czirfusz tanító vezette a birtokosok számadásait, könyveléseit is. Harmincnégy év után, a második világháború előtt nem sokkal vonult nyugdíjba, azután beköltözött Pápára. Szerencsére nem volt tanúja annak, ahogy a háború alatt hadianyagraktárnak használt, szeretett ihászi iskolája a tanítói lakással egyetemben egyik pillanatról a másikra tűnt el a föld színéről, egyszóval fölrobbant. A világégés után beljebb, a település központjában cselédlakásokból alakítottak ki egy új iskolahelyiséget. Akkor már több pedagógus érkezett a pusztára, de az mégsem volt olyan, mint amit annak előtte Czirfusz néptanító a szellemiségében képviselt. Az 1975/76-os tanév végén aztán örökre megszűnt az oktatás Ihászon, a pusztai gyermekek attól fogva mindmáig a szomszédos Marcaltőre és Pápára járnak tanulni.

A 2016. szeptember elsejei emlékprogramon elhangzott, hogy amikor ilyenkor, szeptember első napján megszólalnak az iskolák új tanévre hívó csengői, akkor sokak lelkében a szomorúság harangszavai is megkondulnak, hisz pont szeptember első napján tört ki 1939-ben a második világháború is. Ebből a rettenetes pusztító küzdelemből sajnos kijutott a kicsi Ihász-pusztai népnek is. 1945 márciusában, a hadak átvonulásakor leégett az ihászi kiskastély, azt követően levegőbe röpült az iskolaépület, és bizonytalanság, félelem, kétségbeesés járta át a szegény, pusztai lakosság otthonait. Még ma is többen emlékeznek a kellemetlen incidensekre, melyek az átvonuló katonák nyomán estek meg a településen. (E sorok írójának dédanyjával is méltatlan módon erőszakoskodtak a 3. Ukrán Front katonái…)

Érdekesség, hogy a felállított tábla mögötti területen a szemmel jól látható, fákkal, bokrokkal benőtt dombocska a hajdani iskolaépület tetejének formáját rejti, mely alatt lent, a föld mélyében az 1945-ös fölrobbantás óta érintetlenül, maga alá temetődve, a természetnek teljesen átadva, immár dombbá alakultan, mementóként őriződik egy régi világ; a sors, a történelem különös fintoraként pont a temetőkert tőszomszédságában.

Az ihászi diákság egykori legendás nevelőjének, Czirfusz Vincének a neve máig fennmaradt, mert tevékenységének tekintélyes időtartama alatt a pusztalakók művelődésének, szellemi felemelésének terén áldozatos munkásságot végzett. Alakját – a visszaemlékezések fényében – A pusztai gyermekek tanítója címmel a több mint két évtizede elhunyt Exner István, volt ihászi diák, vaszari tanár-igazgató örökítette meg egy 1995-ös szerény kiadványban, melyet a közeljövőben reprintként, de kis képes kiegészítéssel újra közre szeretnének majd adni. Ebből a munkából egy szemléletes részlet Czirfusz hajdanvolt tanítványaitól, az 1960–70-es évekből:

„…a tanító urat tisztelte, szerette a puszták népe. Szó nélkül nem ment el senki mellett sem, mindenkihez volt egy jó szava. Közvetlenségével belopta magát az emberek szívébe, akik bátran fordulhattak gondjaikkal, problémáikkal tanítójukhoz… Nem csak tanított, hanem becsületre, tisztességre, szülő- és hazaszeretetre is nevelt bennünket… Az 1849. június 27-én lezajlott ihászi csata hőseit már-már megelevenedni láttuk tanítása nyomán. Büszkeséggel töltött el bennünket, hogy azon a helyen élünk, ahol a szabadságharc hős katonái vérüket hullatták a hazáért. Tanítási óráin sokat szemléltetett, s ezért könnyen elsajátítottuk az ismeretanyagot, s otthon már nem is igen kellett tanulnunk. Még a gyengébb eredményt produkáló nebulók sem féltek az iskolától. Akik az ő keze alá jártak, azok jól megtanultak írni, olvasni, számolni, de az alapvető történelmi, földrajzi ismeretekben is el tudtak igazodni… A madarak és fák napját minden évben nagyon vártuk, mert akkor az erdőszélre kirándultunk és sokat játszottunk. Amikor megpihentünk, a tanító úr beszélt nekünk a természet szépségeiről, a madarak és fák védelméről… Népszínművek betanítását és azok előadásának megszervezését is vállalta, örömet szerezve ezzel a puszták lakóinak. A környék kulturális rendezvényeit anyagilag is támogatta, többek között a marcaltői dalárdát is, melynek zászlórúdjába vert díszszögén olvasható az ő neve is… Nagy gondot fordított a gyerekek ének-zenei, rajz és kézimunka képességeinek fejlesztésére… Megtanított bennünket ásni, kapálni, vetni, palántázni, gyomlálni, gyümölcsfákat gondozni, oltani, szemezni…”

A 2016-os táblaavatón megjelentek közül többen megállapították, hogy jelenlegi társadalmunkból igen hiányoznak az olyan néptanítói, népművelői szellemek, mint amilyen Czirfusz és társai is voltak, akik a „gyermeki lélek igazi őrzőangyalai”, gondozói voltak.

A tábla leleplezésével hálát adtunk a valahavolt ihászi iskola létéért, a benne tanítókért és tanulókért. Nevük felolvasásával, amellett egyperces néma vigyázzállással hajtottuk meg fejünket az 1945–1976 között munkált ihászi néptanítók, tanítók, tanárok emléke előtt. Az ünnepi találkozón Zsuppán Istvánné Szpevár Emőke pápai nyugdíjas tanárnő, néhai Szpevár Jánosné ihászi tanítónő lánya mondott köszönetet a leszármazottak, az elszármazottak nevében az emlékállításért, és idézte fel édesanyja valamint édesapja alakját, továbbá családi kötelékeit.

A 2016 ősz elején felavatott ihászi emléktáblánk egy olyan gazdagon illusztrált és információkkal ellátott, fémből és fából készített színes emlék-emlékeztetőtábla, mely rövid, szöveges iskolatörténetet, pedagógusnévsort, archív fotókat, alaprajzot mutat be az eltűnt intézményről. Ahogy hét esztendővel ezelőtt Ihászon is elmondtam, úgy ezúton is, ma is reményemet fejezem ki az iránt, hogy példánkon kedvet kapva esetleg máshol is létrehoznak majd a környékben, vagy az országban hasonló emlékjeleket a régi népiskolák, iskolák, tanítók, tanárok és tanítványok tiszteletére, s nemcsak emlékezési-emlékeztetési, de oktatási célokat egyaránt szolgálva az elkövetkező magyar generációk számára.

Írta-összeállította:

Kerecsényi Zoltán
(lokálpatrióta,
a pápai Petőfi Városbarát Egylet /PVE/
ügyvivője)

Pápa–Ihász, 2023. szeptember 10.

* https://www.infopapa.hu/hirek/olvas/volt-egyszer-egy-iskola-2016-09-02-094254

(A fotók forrása: Kerecsényi Zoltán, Marton Zsolt.)