Számára ismeretlen férfi helyett, rabtársa életét megmentve vállalta a halált az auschwitzi náci lágerben a mártír lengyel ferences szerzetes, Maximilian Kolbe (születési nevén Rajmund Kolbe), akit később a római katolikus egyház szentté avatott. Születésének 130. évfordulója volt 2024. január 8-án.

A 130 esztendeje született auschwitzi vértanú, Szent Maximilian Kolbe, a nácizmussal szemben mély gyűlöletet tápláló szerzetes titokban legalább 3000 üldözött lengyelnek, köztük 2000 zsidónak nyújtott menedéket kolostorában, akiknek ételt, illetve tiszta ruhát is biztosított, az általa irányított újságban és rádióban pedig folyamatosan náciellenes írások, üzenetek jelentek meg. 1941 februárjában a Gestapo zsidók bújtatásának vádjával letartóztatta Kolbe atyát, akit először a varsói börtönbe zártak, majd az auschwitzi koncentrációs táborba deportáltak. A lágerben kemény fizikai munkát végzett, az őrök pedig – lengyel pap mivolta miatt – gyakran saját szórakoztatásukra félholtra verték. Egy ízben Kolbe összerogyott a súlyos deszkák cipelése közben, szerencséjére néhány rabtársa észrevette, kimentette és titokban becsempészte őt a tábori kórházba. Július végén három rab megszökött a 14-es barakkból, ahol Kolbe is élt. Részlet Jan Dobraczynski – Balássy Péter Maximilian Kolbe című kötetéből (1982):

„És eljön az a bizonyos júliusi nap. Tragikus nap. Valaki megszökött a táborból. Felüvöltenek a szirénák. Vezényszavaktól és rohanástól kifulladt emberek lármájától hangos az Appellplatz. Ellenőrzés. És kiderül, hogy a 14-es blokkból, Maximilian atyáék blokkjából hiányzik valaki. Az őrök szétszélednek keresni. Ez alatt a foglyok pánikfélelemben várakoznak a sorban. Mindenki reszket. Jól tudják, mi vár a többiekre, ha valaki megszökik. A táborparancsnok nemrég hirdette ki: ha szökés történik, minden egyes szökevényért húsz ember megy az éhségcellába. Auschwitzban iszonyú a halál, de éhen halni a pincében még annál is iszonyúbb.

A hajsza soká tart. A szökevény sehol. Már rájuk esteledett, de a foglyok még mindig ott állnak az Appellplatzon. Végre engedélyt kapnak rá, hogy visszamenjenek a blokkba. Ezzel azonban az ügy még nem volt lezárva. Aznap nincs vacsora. A foglyok nem mernek lefeküdni. A barakkban mindenfelé rémült suttogás. Egy fiatalember bevallja: »Félek!« Maximilian atya megnyugtatja: »A haláltól soha nem kell félni.« Ezen az éjszakán bizonyára sokat gyóntatott. Erre mindig készen állt, még akkor is, ha a gyóntatásért a legszigorúbb büntetéssel fenyegették meg. Ő senkit sem utasított vissza.

Ugyanebben a blokkban, a lábadozó betegek blokkjában raboskodott Franciszek Gajowniczek, a 31. gyalogezred őrmestere. Szilárd jellemű, bátor ember. Egy hadifogolytáborból szökött meg, de elfogták, amikor Szlovákiából Magyarországra, és onnan Angliába akart menekülni. Zakopanéba vitték, majd onnan másfélezer gurállal együtt Auschwitzba hurcolták. Néhány hónappal később ebből a másfélezer, keménykötésű emberből mindössze negyven maradt életben. A háborút ugyanebből a transzportból mindössze két-három ember élte túl. Maximilian atya nem ismerte Gajowniczeket. Auschwitzban általában nem ismerték egymást az emberek, legföljebb akik ugyanabban a teremben voltak összezsúfolva.

Megvirradt. Újabb gyülekező az Appellplatzon. Üvöltözés, ütlegek, vezényszavak, létszámellenőrzés. Aztán végre eljön a pillanat, amikor – mindennek ellenére – egy kissé kifújhatják magukat: elindulnak a munkába. De a 14-es blokk marad. Ott állnak mindnyájan, kétségbeesetten, sorsukra várva. Már dél is elmúlt. És velük még mindig semmi. Állniuk kell reggeli nélkül, ebéd nélkül. A többiek megjönnek a munkából. A tér, pontosabban szólva a barakkokat elválasztó széles utca benépesül sok ezer emberrel. Mi lesz most?

SS-ek kíséretében lassan közeledik Fritsch lagerführer, jobbján Höss. A lagerführer kistermetű, cingár ember, metsző, mindig gyanakvó tekintettel. Tányérsapkája mélyen a homlokába húzva. Szeméből csak úgy sugárzik a rosszindulat. Lassú, ringatózó járással jön. Szinte kéjeleg benne, milyen rémülten nézik, ahogy feléjük tart. Tekintetével hipnotizálja őket, mint a kígyó. Végre megszólal. Rekedt hangon hadarja a szavakat. A tolmács szolgálatkészen, szóról szóra fordít: »Elpucolunk? De a munka, az persze büdös. Ha jobban dolgoznátok, többet kapnátok zabálni! De ti megpucoltok, mi?! Hát én majd megmutatom nektek! Megígértem: egy helyett húsz. Nos, ma legyen csak tíz. Figyelmeztetőnek.« A téren halotti csönd. Az emberek sápadtan állnak; szájuk félig nyitva, lázasan kapkodnak levegő után.

Fritsch odasétál az első sorhoz. Nyugodt léptekkel végigmegy az ott állók előtt, közben az arcukat fürkészi. Nem mernek a szemébe nézni, de nem is tudnak elrejtőzni a tekintete elől. Hanyagul fölemeli a kezét és ujjával mutatja: ez… ez… Továbbhalad. A fojtott, mély csöndben hallani a cipője nyikorgását. Most a második sorhoz lép. És megint: ez… ez… ez… Végre együtt a tíz. Lassú éhhalál vár rájuk, az egyik blokk földalatti bunkerében. Nem a kegyes halál, az agyonlövetés, hanem az a gyötrelem, amiről a táborban csak borzadva ejtenek szót.

Gajowniczek is a kiválasztott tíz között van. És ez a keménykötésű férfi most hirtelen összeroppan. A feleségére gondol, meg a fiaira. Még elég ereje lett volna hozzá, hogy kibírja a tábort. De mit ér most már az erő, ha éhhalálra ítélték. Zokogásban tör ki és valamit kiabál, arról, hogy mennyire szereti a feleségét, meg a gyermekeit. És akkor hirtelen előre furakszik valaki, termete alacsony, csíkos rabruha van rajta, könnyedén a jobb vállára hajtja a fejét és a tíz fogoly elé lép. Teljesen szabályellenes – egy fogoly, felszólítás nélkül kimerészel lépni a sorból! Fritsch hirtelen a pisztolyához kap. Mi ez? Merénylet?

»Steh! Was ist los?!« (»Állj! Mi van?«) – üvölti a közeledő fogoly felé. Az megáll, mond valamit.
»Was will dieses polnische Schwein?« (»Mit akar ez a lengyel disznó?«) – kérdi Fritsch.
Maximilian atya halkan beszél, de hibátlan németséggel; ezt még akkor sajátította el, amikor Japánban német társalgási leckéket adott.
»Kérem, engedje meg, hogy egyik elítélt helyett én menjek a halálba.«
»Megbolondultál? Te idióta! Beszélj, mi kell?«
»Kérem az engedélyét, hogy valaki más helyett én haljak meg.«

Fritsch néhány pillanatig hallgat. Tekintete elhomályosodik, mint a kutyáé, amikor harapni készül. Soha nem hallott még ilyesmit. Nem néz Maximilian atyára. Máskor az SS-tisztek, ha tekintetük találkozott a szerzetesével, azonnal ráordítottak: »Schau auf die Erde, nicht auf uns!« (»Bámulj a földre, ne ránk!«)

Fritsch hirtelen megkérdi – miközben váratlanul áttér a tegezésről a magázásra:
»Ki maga?«
»Katolikus pap vagyok.«
»Melyikük helyett akar meghalni?«
»Helyette« – és Maximilian atya Gajowniczekre mutat.
»Miért?«
»Én öreg ember vagyok és senkim sincs. Ez az ember fiatal és családja van.«

Ez igaz. Gajowniczeknek családja van. De az is igaz, hogy miután a tábor felszabadítását megéli és hazatér, már nem lesz többé családja. Fiai hősi halált halnak a varsói fölkeléskor a barikádokon. De ennek a döntésnek mégis mély és titokzatos értelme van.

Fritsch egyetlen kézmozdulattal megadja a beleegyezését. Aztán sarkon fordul és elmegy. Az elítélteket az őrök a tizenegyes blokk pincéjébe viszik, egy ablak nélküli helyiségbe. Kolbe atya még egyszer utoljára búcsút int a barátainak. Aztán meztelenre kell vetkőzniük. Ettől a pillanattól kezdve többé nem kapnak sem enni, sem inni, de minden reggel tornázniuk kell egy őr jelenlétében. Máskor ebből a pincéből az éhhalálra ítéltek üvöltözése, ordítása, átkozódása hallatszik. De most…

Zofia Kossak 1966-ban egy rövid színpadi játékot írt. Ebből való a következő jelenet:

I. SS: Énekel valaki?
II. SS: Azok ott a bunkerban…
I. SS: Elképesztő! Már negyedik napja ülnek odabent. Normális körülmények között ordítoznak és káromkodnak. És most, figyelj csak: énekelnek. Mi történt?
II. SS: Az a pap változtatta meg őket, aki a társa helyett ment be…
I. SS: Mégiscsak rendkívüli embernek kell lennie…

Közben a halálraítéltek imádkoznak, szenténekeket énekelnek. Az őrök döbbenten hallgatják. Egyikük megjegyzi: »Dieser Pfaffe dort ist doch ein ganz anständiger Mensch. So einem haben wir hier noch nicht gehabt…« (»Az a csuhás odabent egész rendes ember. Ilyesmi még nem fordult elő errefelé…«)

Augusztus 14-én, Nagyboldogasszony ünnepének vigíliáján, amikor az SS-ek belépnek a bunkerba, Maximilian atyát még életben találják. Fenolinjekcióval végeznek vele…”

(Összeállította: Kerecsényi Zoltán)

Felhasznált források:

– Jan Dobraczynski – Balássy Péter: Maximilian Kolbe. Ecclesia Könyvkiadó, 1982. 83–87. p., 209. p.
– Rudolf Dániel: Rabtársa helyett vállalta a halált az Auschwitzba hurcolt mártír szerzetes. = https://divany.hu/vilagom/maximilian-kolbe-onfelaldozas-holokauszt/ (Letöltés ideje: 2024. január 7.)

Balássy László

AUSCHWITZI SZÁRNYASOLTÁR

16 670
egy szám a másik helyett
énekelnek a halálraítéltek
aztán az injekciós-tű
(a szegek meg a lándzsa a Golgotán)
Könyörögj érettünk Szent Kolbe Maximilian

Szent Maximilian Kolbe (Zduńska Wola, 1894. január 8. – Auschwitz, 1941. augusztus 14.)

lengyel ferences rendi minorita szerzetes, vértanú.

(Kerecsényi Zoltán grafikája.)