André Malraux regényíró, aki Charles de Gaulle idején kulturális miniszter volt, az 1960-as években azt mondta egy francia-amerikai újságírónak, hogy a Champs-Elysées - amelyet akkoriban a világ legszebb sugárútjának tekintettek - "amerikai alapzatra" épült. Manapság az amerikai vállalkozások és márkák nem bújnak el a föld alatt, ellenkezőleg, messziről szembe tűnnek a Champs-Elysées-n, amely elveszítette különleges stílusát, és ma sokkal kevésbé "franciás", mint egykoron.

Az átalakulás különösen az utóbbi években gyorsult fel. A széles útvonalat elözönlötték az olyan ruházati márkák üzletei, melyeket az amerikaiak nagy többsége aligha tekint a divatot diktáló haute couture műhelyek képviselőinek vagy akár exkluzívnak. A filmvarázs, amely a fiatal Jean Seberget az ellenállhatatlan gengszter szerepét alakító Jean-Paul Belmondóhoz vonzotta a Champs-Elysées-n, ma már a múlté, akárcsak Jean-Luc Godard Kifulladásig című 1960-as filmjének többi képe.

Már nem a párizsiaké

A francia sikk mind inkább elhalványult az új tömegpiaci invázió nyomán. Manapság a párizsiak zöme olyan helynek tekinti a híres sugárutat, ahol a külvárosiak keverednek a turistákkal, és az utóbbiak közül igen sokan gazdag arabok, akik a szórakozó helyeket járják. A 31 éves Céline Orjubin írónő, aki Bretagne-ból költözött a francia fővárosba, azt mondja, hogy nem jön lázba a Champs-Elysées-től. "Nem valami különleges. Inkább olyan, mintha sehol se lenne, mivel pontosan ugyanazt találjuk rajta, mint bárhol másutt" - magyarázta a The New York Times című lapnak.
A Champs-Elysées - a név jelentése Elíziumi Mezők, utalva arra, hogy valaha földek és kertészetek terültek el a helyén - hosszú időn át fontos szerepet játszott Franciaországban. Története a XVII. század elején kezdődött, amikor a Tuileriák királyi kertjeit egy fasorral meghosszabbították. A XVIII. században, ahogy a város terjeszkedett, divatos útvonallá vált, és 1828-ban a városhoz csatolták.
A sugárút összeköti a Concorde teret - ahol Marie Antoinette és sok elítélt társa végezte a francia forradalom idején a nyaktiló bárdja alatt - az 1836-ban felavatott Diadalívvel, amelyet a forradalom és a napóleoni háborúk emlékére állítottak fel. A Champs-Elysées a katonai díszszemlék színhelye, kövein végigvonultak mind a francia katonák, mind a különböző hódítók. Az utóbbiak között ott voltak a németek - 1871-ben és 1940-ben is -, majd de Gaulle-lal az élen a nácik ellen küzdő szabad francia csapatok és a szövetségesek a II. világháború végén. Végső soron a felszabadított Franciaország jelképének számít mind a külföldiek, mint a franciák szemében.
"Az 1950-es és az 1960-as években a Champs-Elysées volt az a hely, ahol ott kellett lenni - húzta alá az 58 éves Jacques Hubert-Rodier, a Les Échos vezércikk-írója. A lapnak valamikor a sugárúton volt a szerkesztősége. - Ma viszont már nem a párizsiak, nem a szerelmesek sugárútja."

Naponta háromszázezren koptatják a járdáját

Jean-Noel Reinhardt, a helyi kereskedők által létrehozott Comité Champs-Elysées nevű szervezet elnöke viszont természetesnek tartja, hogy amiként a világ, a híres párizsi út is átalakult.
Reinhardt a valamikor a sugárúton található Virgin-üzletház vezetője volt. Szerinte a Champs-Elysées-nek több arca is van. "Sok külföldi szemében Franciaországot jelképezi, a franciák számára viszont egy kicsit a világkereskedelem kirakatának számít, valahogy úgy, mint a Fifth Avenue New Yorkban" - jegyezte meg.
Valójában inkább a Times Square-re hasonlít. Naponta mintegy 300 ezer, hétvégeken pedig fél millió ember koptatja a nem egészen 2 kilométer hosszú sugárút járdáját. Csaknem 200 ezer francia dolgozik a térségben, jobbára irodákban. Ők ott is étkeznek, manapság inkább gyorséttermekben, mint hagyományos vendéglőkben. Két McDonald's és két Quicks gyorsétterem, számos szendvicsbár járul hozzá a kínálathoz, nem beszélve az olyan hálózatokról, mint a Pizza Pino, a brüsszeli Léon vagy a Chez Clément.
A Comité Champs-Elysées elnökének közlése szerint ez már a harmadik nagy átalakulás az 1980-as évek óta. Az első hullámban az olyan ismert francia márkák, mint a Louis Vuitton, a Lacoste, a Sephora és a Peugeot mellett megjelentek a Virginhez hasonló vállalatok és a nagy külföldi cégek üzletei, köztük a H and M, a Zara, az Adidas és a Nespresso. A sugárút marketingértéke is megugrott: a Banana Republic és az Abercrombie and Fitch Franciaországban csak a Champs-Elysées-n tűzte ki logóját.
"Boldogan látjuk őket" - jelentette ki Reinhardt, de hozzáfűzte, hogy az igazi luxuscégeket a közeli Avenue Montaigne palotáiban kell keresni.

Vannak jó oldalai is

A kommercializálódás útjából az utolsó akadályok csak nemrég hárultak el. 2007-ben a város még azzal utasította el a H and M megnyitását az elíziumi mezők helyén, hogy nem lenne helyes a híres utat bevásárló központtá változtatni. Három évvel később a cég mégis felavatta üzletét a Champs-Elysées-n, méghozzá látványos külsőségek között, és azóta egyik nagy amerikai kereskedelmi lánc a másik után követi példáját.
Reinhardt úgy ítéli meg, hogy a folyamatnak vannak jó oldalai.
"A társadalmat nem könnyű megváltoztatni, de ha az embereknek olyasmit nyújtunk, ami elnyeri tetszésüket, idejönnek - fejtette ki. - Ideális esetben a sugárút egyszerre fogadja be a kereskedelmet, a kultúrát és a szórakozást. Az ember elsétálhat a Diadalívtől a Tuileriák kertjéhez, megihat egy pohár bort vagy meg is ebédelhet. A főváros lakói korántsem csak a már régóta ott működő, késő estig nyitva tartó olcsó Monoprix áruház kedvéért keresik fel a sugárutat, hanem a kultúráért, a Grand Palais és a Petit Palais kiállításaiért, a Rond Point és a Marigny színházakért is."

Ám ő sem tagadja, hogy az elmúlt másfél évtizedben kétszeresére emelkedtek a bérleti díjak a sugárúton, ami komolyan veszélyezteti az ott működő kulturális intézményeket.

Nem szabad hagyni, hogy az út elveszítse a lelkét

A mozik száma a korábbi felénél is kevesebb, már csak hét maradt belőlük (bár jobbára több terem működik bennük), és az Avenue közelében lévő olyan nagynevű filmszínházak, mint a Le Lincoln és a Le Balzac, komoly nehézségekkel szembesülnek. A Champ-Elysées mozilátogatóinak száma egyetlen év alatt kétmillióval apadt, sok nézőt elszipkáznak a másutt működő multiplex filmpaloták.
Maga Reinhardt megpróbálja rávenni egyesületének tagjait arra, hogy legyenek bölcsek, és ne szorítsák ki a gyors haszonszerzés érdekében a megmaradó kulturális intézményeket a legendás helyszínről.
Az utóbbiak egyike, a Le Balzac családi vállalkozás; tulajdonosa, a 68 éves Jean-Jacques Schpoliansky már a harmadik nemzedéket képviseli a nagyapja által 1935-ben alapított mozi élén. 1973 óta vezeti a filmszínházat, személyes arculatot biztosít az intézménynek: a bejáratnál üdvözli a vendégeket, előadásokat tart egyes vetítések előtt, és remek kávét szolgál fel.
Barátaival, köztük neves séfekkel együtt gasztronómiai estéket szervez, operafilmeket tűz műsorra úgy, hogy a vetítés előtt konzervatóriumi muzsikusok szolgáltatnak élő zenét; gyerekfilmeket vetít le még a némafilm korából is, hírlevelet szerkeszt és nézőklubot tart fenn. A pompás Art Déco előtérben és nagyapja egykori irodájában két további, kisebb vetítő termet alakított ki.
A forgalom azonban így is csökkent. Az 1950-es és 1960-s években egyetlen teremben évente 400 ezer látogatója volt, most háromban sem több a számuk 170 ezernél. Schpoliansky azonban nem adja fel a küzdelmet.
"Meg kell őriznünk a Champs-Elysées változatosságát. Ez fontos Franciaország számára. Vissza kell hoznom a nézőket, nem szabad hagynom, hogy ez az út elveszítse a lelkét" - szögezte le az amerikai lapnak.