Elsősorban pápai Városbarát Egyletünk (EpVE) tavalyi és idei programtervét a pandémia jelentősen átírta, volt, amit tavalyról áthozva csak idén nyáron tudtunk bepótolni; volt, amit egyáltalán nem tudtunk, van, amivel még mindig elmaradásunk van, s van, amit most is szinte kutyafuttában tudunk csak megvalósítani. Szinte versenyt futunk a járványhullámmal. Vajda Péter-emlékprojektünk idejét is kénytelenek voltunk kitolni, hagyományos Petőfi-emlékalkalmunk időpontja is előbbre került, a múlt csütörtöki Pápai Páriz Ferencre emlékező-emlékeztető főhajtásunkat eredetileg szeptember közepére terveztük, s Rákóczi fejedelemről is később terveztünk megemlékezni. A kórházépületnél tartott Pápai Párizos emlékprogramunk után úgy határoztunk, koszorút viszünk a pápai Millenniumi-emlékpark Rákóczi-szabadságharcos kopjafájához is, ugyanis az idei esztendő Magyarország első jelentős szabadságharca lezárultának 310. évfordulóját, a 345. Rákóczi születési évfordulót, és a 115. Rákóczi újratemetési évfordulót is jelenti.

Rákóczi fejedelemről csak 2021. október végén, vagy november elején szerettünk volna megemlékezni, azonban ahogyan már említettem, szinte versenyt futunk a járványhullámmal, nem tudjuk, hogy hetek és hónapok múlva mi lesz; mindenképpen el akartunk helyezni egy piros-fehér-zöld szalaggal átkötött egyleti koszorút a városi „rákóczis” emlékhelynél.

Az emlékparki kopjafánál állva meghallgattuk Ady Endre Bujdosó kuruc rigmusa című költeményét, melyet Vennes Gyöngyi néni, kedves egyleti önkéntesünk olvasott fel. (Ez a vers a náci-nyilas diktatúra áldozatának, az idén 135 esztendeje született nemzeti ellenállónak, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az egyik kedvence volt. Ezzel az ő emléke előtt is fejet hajtottunk.)

A Bujdosó kuruc rigmusa után Ki volt dr. Lakos Béla? című, közelmúltban közreadott kötetemből olvastam fel részleteket néhai dr. Lakos Béla pápai kollégiumi tanárnak a Pápai Református Kollégium 1906. október 29-i Rákóczi-ünnepélyén elhangzott emlékbeszédéből.

Dr. Lakos Bélát igencsak érdekelte a magyarság egyik legnagyobb nemzeti hőse, a bujdosó fejedelem, II. Rákóczi Ferenc alakja, sorsa. Példaképként lebegett előtte. Nyugdíjazásakor a Dunántúli Protestáns Lap konkrétan megemlítette, hogy „tanítványai kigyúlt szemekkel figyeltek csengetésről is megfeledkezve, amikor II. Rákóczi Ferenc glóriás alakját vetítette eléjük.”

Rákóczi és édesanyja hamvait török földről, Konstantinápolyból – a mai Isztambulból – hazahozva 1906. október 29-én, Kassán, a Szent Erzsébet-székesegyházban helyezték végső nyugalomra. A Pápai Református Kollégium ugyanezen napi Rákóczi-ünnepélyén a jeles történelem- és földrajztudós pedagógus, dr. Lakos Béla mondott emlékbeszédet, melynek gondolatai ma is – Rákóczi fejedelem születésének 345. és 115. újratemetési évfordulóján – megállnák a helyüket egy hasonló emlékünnepélyen. Ezért is jelentettem meg fent említett kiadványomban, s most ezért közlöm le itt is teljes terjedelmében.

Kerecsényi Zoltán,
az EpVE ügyvivője

(Forrás: EpVE-Hírlevél,
fotók: EpVE)

II. Rákóczi Ferenc. – A főiskolai Rákóczi-ünnepélyen 1906. évi október hó 29-én tartott emlékbeszéd. Tartotta: dr. Lakos Béla.
(Forrás: A Dunántúli Református Egyházkerület Pápai Főiskolájának Értesítője az 1906-1907. iskolai évről. Pápa, 1907. 3–7. p.)

„Mélyen tisztelt Közönség!
Kedves Tanulóifjúság!

Az igazságért és a lelkiismeret szabadságáért küzdő népek hazája a szolgaság pusztája lőn. A szabadság oltárán a zsarnokság ütötte fel trónusát; a zsarnokság támaszai, a sötétséget terjesztő álpróféták hazug tant loptak a letört, reménye-vesztett nép ingatag lelkébe; azt a tant, mely megmételyezte őket, bénává tette karjaikat, némává szájukat és vakká szemöket; elvette tőlük a nap világát, hogy a nép ne láthassa nyomorának rongyait s a bilincs-verte sebeket. A Leviathan szelleme győzött Európa szerte! A szolgaság jármába törött le a szabadságáért annyit küzdő angol, a kiváltságaira büszke francia és hitéért ötmillió ember vérével áldozó német. Hazánkban is győzedelmeskedett a rémuralom. Még látszottak nyomai a Kollonics és Szelepcsényi érsekektől vezetett dandárok pusztításainak; még nem száradt fel Eperjes piacán a vér, mit a császári keggyel kitüntetett Caraffa ontott; még visszhangoztak a Karszt kopár sziklái a gályarabok siralmas énekétől.

Puszta, néma lett az ország. Megteltek, zajosakká lettek a börtönök, s bitók jelölték a hóhér tanácsosainak útját. Csak egy hely volt még, ahol lobogott a szabadság zászlaja: Munkács. Lelke, vezérlő szelleme a harcnak egy nő, kinek nagy neve összeforrott a szabadság fogalmával. Ez a kis vár volt mentsvára a magyar szabadságnak, utolsó sasfészeke a hazafiaknak. A marcona hajdúk, kik annyiszor szembenéztek a halállal, ünnepre készültek, egy szép, feledhetetlen ünnepre. Sorba állottak, adott jelre háromszoros tüzet adtak, midőn megjelent köztük fekete kócsagtollas kalapban, drágakövektől csillogó fejedelmi buzogánnyal, gyönyörű lován kis uruk, és a vártéren összegyűjtvén híveit, lóhátról bátor, lelkes beszédet intézett hozzájuk, melyben hűségüket szép szavakkal megköszönte.

Ez volt a 12 éves fejedelem első nyilvános szereplése. Ez a nap szabadsághőssé avatta őt; e naptól fogva lett neve szimbólummá; e naptól lett a szabadság eszméjének egyetlen képviselője ez országban, s a szabadság harcosainak örömkönnyei pecsételték meg a frigyet közte és rabságba vetett nemzete között... Azonban az öröm nem soká tartott. Két év alig múlt el, jött a csúfos kapituláció s a feketébe öltözött anya könnyek között adta át fiát a hóhér csatlósának, hogy elszakítsák tőle és elidegenítsék az édes hazai földtől. A bécsi megaláztatás, személyének nyílt bántalmazása, Kollonicsnak, a császártól kinevezett gyámnak durva, kegyetlen bánásmódja csak edzették lelkét, és az ifjút férfivá nevelték. Elvitték a szellem sötét, nyirkos börtönébe, hová a világosság csak ködön átszűrődve juthatott be: Neuhausba.

Itt át akarták jellemét alakítani, elfelejtették vele az édes anyai nyelvet; de a férfiúi jellemű gyermek lelkéből nem tudták kiirtani a legszentebb, Istentől beleoltott honszerelmet. Minden ármány, hazugság, sötétség, furfang, csalás hiába való volt, hajótörést szenvedett a férfiúi jellemű ifjú honszerelmén. Német köntösben, de magyar szívvel hagyta el azokat, kik önmaguk iránt csak ellenszenvet tudtak lelkében ébreszteni. Bécsbe ment, hol ifjúi lelkének nemes érzelmei egy rokon lelkű nőnél meghallgattatásra találtak; de az ifjúi szív nemes vonzalmát durva kézzel tépte szét az udvar, melynek keze hideg volt, mint a jég s ahová elért, kioltott minden életet, minden nemes érzelmet, miként az enyészet. Elküldték Olaszországba, hogy vigasztalódjék, voltaképpen pedig azért, hogy elsüllyedjen a bűnökben. Jelleme azonban megtartotta tisztának, visszatért a Duna-parti Babilonba úgy, miként távozott és járta a szenvedések iskoláit. Az udvar tombolt mérgében, Kollonics újabb cseleket gondolt ki ellene, ő azonban, kit az Úr eszközül választott ki népe közül, kikerülte e bajokat.

1694-ben eljött hazájába, mint maga mondja: »Az isteni gondviselés küldött e puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra kiáltó szózat legyek!« Itthon látta a nyomort, megismerte a népet, a szegény istenadta magyar parasztot, amely rongyaival alig tudta eltakarni azokat a sebeket, melyeket Tököli alatt kapott azért a hazáért, melyben csak rabszolga lehetett, szava nem volt, miként az alvilági lelkeknek. A föld nem neki termett, csak a morzsákat kapta; teste nem az övé volt, lelkét pedig Kollonicsék készültek elrabolni. Szerette volna társával, gróf Bercsényivel letépni magáról a német köntöst; de a magyarnak nem volt szabad mást tennie, csak jól kisírnia magát.

A XVIII. század első éve a remény első pirkadását hozta, azt hitték a hazában, hogy elérkezett a cselekvés ideje. A fejedelem alig lépett ki a cselekvés terére, árulója lőn az, kire nemzete titkát bízta. Elfogták. Volt még a császár birodalmában egy sötét börtön üresen; ide került a nemzet reménye, kinek egyéb bűne nem volt, minthogy jobban szerette hazáját, mint önmagát. Tudta, mi sors vár reá, mégis, midőn barátai unszolták a menekülésre, minő lelkifurdalásokon ment keresztül, mennyiszer kezdett imába, míg elhatározta, hogy nem magáért, de nemzetéért kell megkockáztatni a szökést. Önvallomásában leírja szökését, Lengyelországban való bujdosását, az ezernyi veszélyt, minek ki volt téve, s ha ezeket olvassuk, vajon akad-e valaki, ki kételkedni merészelne abban, hogy Isten mutatta mindig kiválasztottja előtt a menekülés útját.

Itthon a nyomor a legmagasabb fokra hágott, mihez hozzájárult a kiütött éhínség is. Úgy látszott, hogy most már végre teljesen győz a zsarnokság a lakatlanná, pusztává lett országon.

A fejedelem uradalmainak parasztjai összejöttek, elküldték a széles, nagy Lengyelországba követüket, a jó Szalontait az öreg Bigével, s ezek bebarangolták az egész Lengyelországot, végül egy sötét erdőség közepén ráakadtak az üldöző kezek elől elrejtett fejedelemre. Minő lehetett ez az első találkozás! A közös nyomorúság érzete hozta itt létre a testvéri szövetséget az úr és paraszt között, ami mindvégig megmaradt. 1703. június 16-án lépte át Magyarország határát. A legjobban elnyomott osztály, a jobbágy állott először melléje, és a parasztság benne látta a népszabadítót. A jobbágy tudta legjobban megérezni az ő nagy lelkét; Isten küldöttének tartotta, kit el nem hagyott soha többé, még akkor sem, midőn volt tisztjei és társai pereatot kiáltának reá és őt, a honszerelem megtestesítőjét, hazaárulónak bélyegezték; a paraszt, a piszkos, rongyos, de tiszta lelkű és becsületes paraszt még ekkor is várta a fejedelmet, énekelte a kuruc dalokat, midőn az urak már csak németül értettek. Azonban a zsarnokság ezt a dalt is megirigyelte, és hogy ez se maradjon meg a népnek, összetörette a tárogatót is. Diadalút volt az övé, melyhez hasonlót nem ismert a történelem, három hónap alatt meghódította az országot a Dunáig. Mire kinyílt a kikelet, kezében volt a Dunántúl is. Eljutott diadalútjában Bécsig, a zsarnokság trónjáig ért véres kardja, a zsarnoknak nem akadt híve e hazában; a nép, később a nemesség is melléje állott, csak a főpapság többsége maradt meg az udvar zsoldjában. Az Úr valóban eszközül választá, hogy felébressze a magyarok keblében a szabadságnak szerelmét. Zászlaja alá 120.000 ember gyűlt – küzdeni – és ha kell, elvérzeni a honért.

Mily dicsőséges napok voltak azok! A szécsényi országgyűlésen keresztyéni lelke oly nemesen nyilatkozott meg, amely e zivataros időkben egyedül áll. A keresztyéni szeretetet ő nem száján hordozta, mint uralkodótársai, hanem lelkében, és ezért méltán véshette emlékérmére e jeligét: »Concurrunt ut alant.«*

Keresztyéni lelkének tisztaságát ismerték azok, kik nem azt a hitet vallották, mely az övé volt, azért állottak ki mindannyian a csatasíkra, hisz a protestánsok alkották hadseregének kilenctized részét. A diadalok hosszú sorát a hiábavaló békealkudozások szakíták meg, honszerelme a békealkudozásokban nyilatkozott meg legjobban. Az udvar hajlandó volt őt minden kitüntetéssel elhalmozni; de ő mindenét feláldozta a haza oltárán. Szövetségese csak úgy akart vele véglegesen szerződni, ha elszakad a nemzet a dinasztiától, és midőn ez is megtörtént, ő volt a legbuzgóbb, ki uralkodót keresett népének, és keresztyéni önmegadással félreállott volna, bárki fogadja el az üres trónt. A trencséni csata eloszlatá a nemzet diadalmámorát, újra kezdődött a fejedelem megpróbáltatásainak hosszú, végnélküli sorozata. A kurucok legvitézebbjeit megnyerte az ármány, a sereg vezéreit a hitszegés győzte le, csak a fejedelem és kevés társa, meg a paraszt tartott ki a zászló mellett. Mindig összébb szorult a gyűrű, és ott végződött a fejedelem harca, ahol kezdte 23 év előtt: Munkácson.

Alig hagyta el hazáját, melyért mindenét feláldozta, de megmenteni mégsem tudta, a megvesztegetés, az ármány győzött, és sírva rakta le fegyverét a reményében ismét csalódott nép. A fejedelem kezébe vette a bujdosóbotot, felkereste barátját, a Napkirályt, kinek udvari légköre nem az ő számára való volt, hol lelke mindaddig megnyugodni nem tudott, míg a kamalduli szerzetesek magányában a vallás szent vigaszai nem enyhítették a sokat hányatott nagy lélek fájdalmát. Innen is távoznia kellett, és midőn már a keresztyén uralkodók nem nyitották meg előtte országuk kapuját, befogadta a pogány, aki esküjéhez még akkor is hű maradt, midőn a császár követe háborúval fenyegette a portát, ha a fejedelmet ki nem szolgáltatja. Itt várta nem az ő, de hazája szenvedéseinek végét, mígnem a történelem legnemesebb jelleme e hosszú golgotát végig járta, és a testet elhagyta a legnagyobb lélek.

171 évig idegen földben nyugodott a nemzet utolsó fejedelme, és ez alatt a 171 év alatt az utódok abban a reményben éltek, hogyha majd az utolsó bilincs is lehullik a nemzet kezéről, akkor visszahozzák azt, akiért annyira rajongott a magyar, kinek neve a szabadság eszméjével volt összekötve.

Most már itthon van a nagy halott, kinek sírja felé imával fordul a hívő magyar, mert hisz ő adta nekünk a legszebb példát a honszerelemre, amit tőle tanulhatunk meg igazán, és amit soha feledni nem fogunk!”

* A dr. Lakos Béla által említett Rákóczi-emlékérem hátlapján három személy közösen gyújtja meg az áldozati tüzet egy oltáron, és felirataiban olvasható ezen emlékpénznek a vallásszabadság terén való jelentősége. „A felső, latin-nyelvű körirat – Concurrunt ut alant – magyarra fordítva így szól: »Egyesülnek, hogy élesszék (az oltár tüzét)«. Lent: Concordia Religionum Animata Libertate A(nno) MDCCV, azaz: »A vallások egyessége élesztve a szabadságtól, 1705-ik évben«. Az ábrázolt személyek nyilvánvalóan a három magyar történelmi felekezetet jelentik. Ettől kezdve II. Rákóczi Ferenc emlékpénzének a felirata a magyar nép emlékezetébe szinte úgy vonult be, mint a fejedelem hitvallása. Több mint hét és fél évtizednek kellett elmúlnia ezután, hogy a II. József által 1781. októberében kihirdetett ún. »Türelmi Rendelet« révén a vallások egymás iránt türelmet követelő, és az állam részéről (több kivételtől eltekintve) a felekezetek közötti különbségtétel megszüntetésének az elve része legyen a magyar törvényeknek.” = Pósfay György: A vallásszabadság ügye. – A török kiűzése után. = Útitárs 2006./2. szám. – https://church.lutheran.hu/utitars/utitars/uti-06-2.htm (Letöltés ideje: 2021. augusztus 27.)

Rákóczi Ferenc emlékérme a vallásszabadságra. 1705-ből.
(Kép-forrás: https://mek.oszk.hu/09100/09175/html/68.html; letöltés ideje: 2021. augusztus 27.)